DROID-365
2005.05.17.

blog   droidzóna   levrov

Gyakran kértek tőlem történelmi droidokat. Az ilyeneket leginkább a hadszínterek termelik ki, így mai hősünket is. No de először is vessük fel a témát. Ki hallott már a Tanganyika-tavi ütközetről? Senki? Pedig bizony jó nagy hacacárét csapott ezen az afrikai tavon a német Kriegsmarine és az angol Royal Navy az első világháború során. Nem akkorát persze, mint a skagerraki ütközet, de azért a helyi négerek még ma is emlegetik a tavon csatázó "hatalmas" hadihajókat és a hegyeken túlról érkezett, különös fehér embert, Lord Bellycloth-ot, azaz Lord Pocakleplet.

Lord Pocaklepel, azaz polgári nevén Geoffrey B. Spencer-Simpson sorhajóhadnagy a Royal Navy legszerényebb képességű tisztjei közé tartozott. Elég az hozzá, hogy 1915-ben már nyugdíjazás előtt állt, ám még mindig a legalacsonyabb tiszti rangot viselte, s egy poros irodában rakosgatta az iratokat naphosszat. Korábban járt ugyan a tengeren, egy romboló parancsnoka volt, de nem sokáig, mivel sikeresen nekikormányozta a hajót egy másiknak. Ezután egy két ágyúnaszádból és hat vontatóból álló partmenti kötelék parancsnoka lett, de a hajóit elsüllyesztette egy német tengeralattjáró, amíg ő egy parti szállodában kurvázott. Azóta markolászta a tollat az íróasztal mögött. Akkor persze még semmiféle lord nem volt, csak egy undok, arrogáns irodakukac, s egyben a Royal Navy legöregebb sorhajóhadnagya. Még nem sejtette, hogy egy napon a történelem különös szerepet szab majd rá...

1914-ben a Tanganyika-tavon a németek két kis száztonnás ágyúnaszáddal, a Hedwig von Wissmann-nal és a Kingani-val elsüllyesztették a szomszédos belgák összes hajóját. Ezek a naszádok nem voltak túl nagyok, nagyjából akkorák, mint egy dunai átkelőhajó, ám már csaknem bevetésre készen állt már a 800 tonnás Graf von Götzen is, s ha az elkészül, semmi sem akadályozhatja meg, hogy a németek a tó környékének korlátlan uraivá váljanak, bekebelezve Belga-Kongót, s felszámolva az ott állomásozó csekély angol csapatokat. Ennek hírére egy angol szafarivadász, bizonyos John Lee különös ötlettel kereste fel a Brit Admiralitást. Azt javasolta, vigyenek le két 100-120 tonnás kis ágyúnaszádot Afrika partjaihoz, majd húzzák a partra, vasúton és ökrös szekereken cipeljék el kb. 150 kilométeren át a tóig, bocsássák őket vízre, és meglepetésszerűen támadják meg a német hajókat.

A szokatlan ötlet megtetszett az admirálisoknak. Úgyis épp nemrég készült el két 100 tonnás kis ágyúnaszád, melyek még nevet sem kaptak, és pillanatnyilag nem is nagyon volt rájuk szükség. Lee-t kinevezték az expedíció névleges paracsnokának, megbízták a hajók szárazföldi szállításának megszervezésével, s tartalékos sorhajóhadnagyi rangot adományoztak neki. Ám a tengeri navigációhoz a derék vadász vajmi keveset értett, ezért szükség volt egy igazi tengerésztisztre is, aki a naszádokat elkormányozná Afrikáig, majd az ütközetben vezetné. Ilyenből azonban nagyon kevés volt. Minden épkézláb tisztre szükség volt a nagy csatára készülő Home Fleet-nél, a kadétok az iskolából egyenesen a hadszíntérre kerültek. Egyetlen kivétellel. Ez a kivétel pedig Geoffrey B. Spencer-Simpson sorhajóhadnagy volt...

A hadnagy boldogan fogadta a hírt, hogy végre egy igazi hadihajó parancsnoka lehet, ráadásul mindjárt egy egész köteléké! Mit bánta ő, hogy csak aprócska kis ladikok voltak. Egyetlen bökkenő volt: a hajóknak még nem volt nevük. Ünnepélyesen felkérték hát, hogy adjon nekik. A nem túl kreatív elmével megáldott hadnagy gondolkodott egy darabig, majd kibökte, hogy legyen a hajók neve Cat és Dog. Az admirálisok összenéztek, majd lassan és tagoltan elmagyarázták, hogy ezek őfelsége hadihajói, lesz szíves valami ehhez illő nevet kitalálni. Spencer-Simpson még jobban megerőltette az agyát, végül arra jutott, hogy a hajók neve legyen Mimi és Toutou. Erre az admirálisok inkább nem mondtak semmit, legyintettek és ráhagyták. Megszületett tehát a HMS Mimi és a HMS Toutou, s megindultak a távoli Afrika felé...

A Toutou

Mit ad Isten, Fokvárosig gond nélkül eljutottak, talán épp azért, mert a két parancsnok nem egy hajón utaztak, rádió pedig még nem volt. Fokvárosnál Lee partra szállt felmérni a terepet, felderíteni az útvonalat, Spencer-Simpson pedig beosztotta mellé egy altisztjét, segítségnek, egyben kémnek. A buzgó seggnyaló rövidesen írásban jelentette, hogy Lee mindenféle módon megszegte a törvényt, a szolgálati szabályzatot, miegymást, s így Spencer-Simpson máris megtáviratozta Londonba, hogy kénytelen volt Lee-t elbocsátani, partra tenni, s helyére egy saját emberét állítani. Persze a vádakból egy szó sem volt igaz, de ez nem zavarta a parancsnokot. Most már ő volt a kiskirály, nem állt senki az útjában.

Spencer-Simpson különös szokásokat kezdett felvenni, ahogy közeledtek a Tanganyika-tó felé. Már a hajóúton is szokása volt állítólagos afrikai vadászkalandjaival szórakoztatni a matrózokat, bár sohasem járt Afrikában korábban. A szárazföld belseje felé haladva ezek a történetek egyre érdekesebbek lettek, majd következtek a hadikalandok, végül elmesélte, hogyan süllyesztett el rombolójával egymaga egy német cirkálót. Megkövetelte, hogy emberei mon colonel-nek azaz ezredesnek szólítsák, és kitűzette sátrára az altengernagyi lobogót, mondván, hogy őt erre Londonban felhatalmazták. A legkülönösebb szokása azonban az volt, hogy egyenruhája nadrágját női szoknyára cserélte, s abban lófrált naphosszat. Erre a matrózok már nem is mondtak semmit...

Persze a nagy akciót nem sikerült titokban tartni. Mire a Tanganyika-tóhoz értek, a németeknek már a fülébe jutott, hogy az angolok két ágyúnaszádot szállítottak át a tengerről. Hitték is, nem is, pedig a Graf von Götzen is szárazföldi úton érkezett a tóra, 900 kilométeres cipekedés után. Rövidesen azonban saját maguk győződhettek meg a pletyka igazságáról, amikor a Kingani óvatlanul megközelítette Lukuga kikötőjét, s onnan előrontott a Mimi és a Toutou. Bár a német hajó nagyobb volt, és tűzereje is meghaladta a két angol hajóét, balszerencséjükre egy gránát telibe találta a kormányosfülkét, s meghalt a kapitány és a tisztek nagy része. A hajó azonnal megadta magát, ám Spencer-Simpson nagy ügyesen nekivezette a Mimi-t az oldalának. A meglehetősen sajátos támadástól mindkét hajó megsérült, ám szerencsére a vízen maradtak, csak a partról figyelő belgák röhögték szét magukat. Egy fiatal brit tengerész átvette a német naszád vezetését, s megpróbálta a kikötőbe kormányozni, de csak egy zátonyra sikerült ráfuttatnia. Időközben Spencer-Simpson győzelme jeléül levágta a német parancsnok hullájának ujját, a rajta levő gyűrűt sajátjára húzta, a levágott ujjat pedig formalinban eltette.

A Kingani

Néhány nap szünet következett, amíg a sérült hajókat kijavították. Spencer-Simpson büszkén birtokba vette a német hajót, immár három egységre bővítve kötelékét, s az új hajót a hangzatos Fifi névre keresztelte. Míg a javítások folytak, a parancsnok a helyi fekete lakosság ámulatára egész nap egy számára kialakított fürdőmedencében ücsörgött, szivart szívott és vermutot kortyolgatott, miközben egy szolga folyamatosan öntözte rá a hűs vizet. A négerek elképedését csak fokozta, hogy kulturált hősünket tetőtől talpig tetoválások borították, és rendszeresen szórakoztatta közönségét bicepsze ugráltatásával. Amikor kimászott az összkomfortos pocsolyából, törülközőt tekert maga köré, innen kapta a helyiektől a Lord Pocaklepel nevet. Úgy élt hát, mint egy helyi isten, és nem is gondolt rá, hogy még két, jóval nagyobb német hajóval kell rövidesen megütköznie...

A második hajó, a Hedwig von Wissmann nem is váratott magára sokáig. Egyszer csak megjelent, és nehézlövegével ágyúzni kezdte a kikötőt. Elfogására a Fifi és a Mimi futott ki. Itt következett a bökkenő, ugyanis a német hajó visszavonult, a Fifi pedig nem érte utol. A Mimi utolérte volna, de hogy nézett volna ki, ha nem maga Lord Haskötő süllyeszti el a pimasz németeket, hanem holmi beosztott tisztecske? Spencer-Simpson visszaparancsolta hát a Mimit, bár az még utolsó lövésével megrongálta a Hedwig von Wissmann-t annyira, hogy lelassuljon. A Fifi így már fel tudott zárkózni, de ekkor derült ki, hogy már csak három gránátjuk maradt, mert mindet ellövöldözték a nagy üldözésben, persze teljesen feleslegesen. A következő lövés elakadt, és jó húsz idegtépő percig piszkálgatták a závárzatból. A németek már messze jártak, amikor sikerült az ágyút újratölteni, és Spencer-Simpsonnak hihetetlen szerencséje volt: a következő lövés pontosan beletalált a Hedwig von Wissmann gépházába, és a német hajó felrobbant.

Lord Haskötő e fényes győzelem után végleg megpihent babérjain. Jelentették neki ugyan, hogy még hátravan egy rohadt nagy hajó, de erre igyekezett nem gondolni. Hogy halogathassa a Graf von Götzen-nel való összecsapást, érdeklődött a helyi angol csapatok parancsnokánál, hogy volna-e számára valami feladat, valami szárazföldi hadművelet, amit támogathat. A katonák enyhén szólva visszataszítónak találták a fejebúbjáig kitetovált, női szoknyában támolygó sorhajóhadnagyot, de végül találtak neki munkát. Bismarckburg elfoglalására készültek, és arra kérték Spencer-Simpsont, hajóival zárja le a város kikötőjét, nehogy a megtámadott német helyőrség szorult helyzetéből csónakokon elmeneküljön. Hősünk elvállalta a feladatot, majd visszament flottájához, összehívott egy taktikai értekezletet, s közölte, nekik sürgősen el kell hajózniuk a tóról, el a Kongó folyó forrásáig, úgy 1500 kilométerre, mert "további hajóegységeket kell találniuk a kötelékhez." Persze mindenki látta, mire megy ki a dolog, Lord Haskötőnek esze ágában sem volt szembenézni az óriási Graf von Götzen ágyúival. Ez lett a parancsnok amúgy sem túl erős renoméjának vége: emberei elkönyvelték gyáva hazudozónak és hencegőnek. A bismarckburgi csata egyébként kudarcba fulladt, mert hiába hatoltak be az angol csapatok a városba, a németek könnyűszerrel kereket oldottak a jóelőre a kikötőbe készített csónakokon. Nem voltak azonban sokáig távol, rövidesen visszafoglalták a várost, éppen az angolokat szorítva a tóba.

A Graf von Götzen

Lord Haskötő ekkorra már mindenféle trópusi betegséget kitalált magának, hogy feladhassa Tanganyika-tavi küldetését s visszatérhessen Londonba. A parancsnokságot átadta két beosztottjának, és egy gőzhajóval hazatért. Otthon, az Admiralitás épületében lelkendezve mesélt a sok győzelemről, és még azt is be tudta adni feletteseinek, hogy csak azért nem süllyesztette el a Graf von Götzen-t, mert az a gyáva német nem mert kifutni a kikötőből, hogy megütközzön vele. A tengernagyok olyan elégedettek voltak kétbalkezes beosztottjukkal, hogy mindjárt a mellére is akasztották a Distinguished Service Cross kitüntetést, a belgák pedig a Croix de Guerre-t. Az újságok is tele voltak a nagy győzelem hírével... egészen addig, amíg haza nem érkezett a Fokvárosban partra tett John Lee, és befutottak a jelentések a gyarmati hadseregtől. Hirtelen kiderült minden, Lord Pocaklepel otromba viselkedése, a bismarckburgi kötelességszegés, valamint végső soron az, hogy hiába a két német hajó elsüllyesztése, ha végül Spencer-Simpson gyakorlatilag feladta a már csaknem teljesen megszerzett Tanganyika-tavat. Kiváló hősünk hirtelen ismét a régi íróasztala mögött találta magát, a régi beosztásában...

A Graf von Götzen-t sohasem süllyesztették el. Fegyvereit 1918-ban leszerelték, és a szárazföldi csapatoknak adták át. Még ma is jár a Tanganyika-tavon, mint a világ legöregebb utasszállító hajója!