DROID-175
2004.09.24.

A nap első felében angolórán voltam. Miért mentem én angolórára? Hát, nem azért, hogy angolul tanuljak.

Hetekkel ezelőtt történt, hogy egy kedves olvasóm, akinek neve maradjon titokban, egy videófelvételt küldött nekem, azzal a kommentárral, hogy ezt nem fogom elhinni. A felvétel egy hétköznapi angolórán készült, az I. kerületi Petőfi Sándor Gimnáziumban. Egy szokásosan lepusztult, undok osztályterem jelent meg a képernyőn, és egy láthatóan matt alkoholista, gnóm asszonyság, aki eszeveszetten rikácsolt. Hogy miért? Az nem derült ki, de üvöltött, mint a sakál, és láthatóan nem volt ép eszénél.

- Ezt a tanárt látnod kell! - kommentálta az olvasó. - Két éve tanít minket, de minden órája kizárólag üvöltözésből és rikácsolásból áll. Egy szót sem tanít, de nem is tud angolul.

Megtudtam, hogy a "Pingvin" gúnynéven ismert asszonyság - mily sztereotip - orosztanárból képződött át angoltanárrá. A gúnynevet természetesen testalkatával és járásával érdemelte ki, s ami a legkülönösebb, az egymást követő évfolyamok állítólag anélkül ragasztották rá évről évre ezt a nevet, hogy tudtak volna arról, hogy már korábban is így csúfolták. Pingvin nem tanít: közoktatásügyi zajforrásként tevékenykedik. Óráin soha egyetlen betűt se tanult senki, ám a diákok annál több elégtelent kapnak. Pingvin ugyanis fegyelmezési eszközként próbálja használni a naplót. Ez törvényellenes ugyan, de ki nem szarja le, mint tudjuk, az iskola nem demokratikus intézmény. Mindeközben az óra első pillanatától az utolsóig torka szakadtából rikácsol. Előszeretettel hangoztatja, hogy ő diplomás tanár, ami éppenséggel azoknak a szokása, akik érettségi nélkül kaptak diplomát a foxi-maxin, azaz a marxista-leninista egyetemen. Egykori orosztanár lévén ez elég valószínű.

Ilyen karaktereket az ember legfeljebb viccből tervez, hogy betegye őket mindenféle, iskolákban játszódó, gügye kalandjátékokba, de ez itt a szörnyű valóság. Ilyen alakok valóban léteznek, és úgymond, nevelik az ifjúságot. Néhány nap alatt megérett bennem az elhatározás: én ezt a Pingvint látni akarom! Megkérdeztem az olvasót, lehetséges lenne-e beülni egy angolórára.

- Háát, végül is lehetséges, de az iskolába nem engednek be senkit... Itt mindenki droid, portástól igazgatóig.

Aztán mesélt egy kicsit az igazgatóról is, akinek fő érdeme, s egyben élete valószínűleg legnagyobb diadala, amikor a hazainduló srácokat feltartóztatta a kapuban, ugyanis az ő órája szerint még hátravolt 1 perc 37 másodperc a kicsengetésig, és példabeszédet tartott arról, hogy hová vezet az ilyen magatartás. Ó, mondom, igazi droidzóna, hát akkor nekem tényleg ott a helyem!

Így történt, hogy ma dél körül az Attila úton álltam, egy bazi nagy iskolakapu előtt, és komolyan mondom, már ekkor majd' beszartam a röhögéstől. A kapu ugyanis pontosan úgy nézett ki, ahogy tíz éve a Revenge on School-ban lerajzoltam. Na de ez semmi. Bementem, és elém állt A Portás. Igen, a portás a Revenge on School-ból!! Ugyanaz a pofa, ahogy magamban elképzeltem. A nagy találkozás úgy zajlott le, hogy én egy üvegajtó egyik oldalán álltam, ő a másikon, én a kilincsre mutogattam, hogy nyissa már ki, ő pedig fontoskodó képpel bámult rám, mint aki nem érti a bonyolult mozdulatot. Végül dörömbölni kezdtem, és erre leesett neki, hogy talán be akarok jönni, és kinyitotta az ajtót.

- Jó napot kívánok - mondtam. - A titkárságra mennék.

Mert a titkárság mindig, minden épületben elérhető és hozzáférhető. Ha egy tanárt vagy az igazgatót keresném, lehívnák telefonon, vagy közölnék, hogy nincs bent, esetleg órát tart. A titkárság azonban nullától huszonnégyig rendelkezésre áll, oda akárki bemehet, és nem követi senki, hiszen a titkárságnak épp az a lényege, hogy jönnek-mennek az emberek, és mindenféle rejtélyes ügyeket intéznek. A portásdroid azonban nem fogta fel a mondatot, csak nézett rám, és egy betépett csimpánz tekintetével mért végig, előre-hátra himbálózva cipősarkain.

- Mondom a titkárságra mennék.
- Jóóónapooot! - mekegte a droid, olyan hangsúllyal, mintha valami neveletlen kölyköt próbálna emlékeztetni arra, hogy ha valahová bemegyünk, köszönni szoktunk.
- Jó napot.
- Titkárságra?
- Igen, a titkárságra.
- Ott tessék bejelentkezni - mutatott egy közelben álló asztalra, amely mögött két iskoláslány ült.

Odamentem a kiscsajokhoz, és bemondtam a nevem - az igazit, mert szeretem a veszélyt - és az úticélt, a titkárságot. Az egyik csaj máris ugrott fel, hogy felkísér. Hagytam, hogy elvigyen félútig, ki a portásdroid látóköréből, majd megálltam.

- Jaj, várjál, csörög a telefonom... - Elővettem és a fülemhez tartottam, és ebben persze nem gátolt meg az a tény, hogy nem is csörgött. Ez persze a kiscsajt sem zavarta. - Izé, csak mondd meg, merre menjek, aztán odatalálok, köszi!

A kiscsaj természetesen igen gyengén konfigurált droid volt, egy közeli ajtóra mutatott, majd visszament állomáshelyére. Ezzel tehát megvolnék, bent vagyok. Az olvasó megtalálása sem volt nehéz, történetesen épp arra jött, így hát elhárult az első akadály. A szünet hátralevő részében megfigyeltem a börtönudvarra emlékeztető, faltól falig lebetonozott udvart, ahol épp néhány arc szerencsétlenkedett egy kosárlabdával, majd megállapítottam, hogy baszki, ez az iskola egy az egyben a Járműegészségügyi Szakközépiskola, csak valamiért elnevezték Petőfi Gimnáziumnak. Hosszú, üres, kongó folyosók, metlachi kőpadló, a falon zöld olajfesték, a kötelező olvasmányok íróinak portréi, alattuk megszeppent kölykök. Becsengetés előtt elváltunk, azzal, hogy külön megyünk be a terembe, nehogy azt higgyék, hogy benne van a keze a balhéban.

Bementem az olvasóm által mutatott terembe, és leültem az egyik leghátsó padban. Vagy egy tucat kiskölyök tartózkodott bent, akik riadt pillantásokkal méregettek, de egyik sem jött oda megkérdezni, ki vagyok. A háttérben persze mindenféle feltételezések cseréltek gazdát. Mint később megtudtam, a legnépszerűbb nézet szerint én a Száva-maffia behajtóembere vagyok. Egy meglehetősen buta kiscsaj szerint, aki testalkatát tekintve leginkább egy mosószappanra emlékeztetett, én biztosan hungarista vagyok, mert kopasz a fejem, és neki a barátja is hungarista, tehát akkor biztos én is, és ezek szerint tök jó fej lehetek, és el is volt ájulva tőlem. Érdekes, hogy hol tart a magyar ifjúság élettapasztalati színvonala: ha egy teljesen hétköznapi, felnőtt ember megjelenik közöttük, mindjárt a legvadabb dolgokat feltételezik róla. Na de nem azért jöttem, hogy a kis droidokat figyelgessem, így hát ugorjuk át az elkövetkező tíz perc krónikáját, amelynek egyetlen érdekes jelensége egy bakkecskeként a padokon ugráló kis balfasz volt - ő nem is tudja, de már szerepelt egyszer a Droidzónában, ő az, aki szerint nincs azzal semmi baj, hogy Medgyessy kommandós volt - és lássuk, hogyan találkoztam Pingvinnel.

Mindenki tudja, milyen az, amikor a szünetnek hirtelen vége, és a terembe bevonul a tanár. A zsivaj elhallgat, mintha elvágták volna, mindenki a padjához szalad, és vigyázzba vágja magát, azaz demokratikus korunkban már nem, hanem illedelmesen leül. A magyar iskolákba ennyit hozott a rendszerváltás. Szóval eljött ez a pillanat, csend lett, elkomorodtak a falak, csapódott az ajtó, és megjelent Pingvin. Nyögdécselve, arcán egy világ fájdalmával, kezében egy ócska magnóval vonszolta végig magát a padsorok között jellegzetes pingvinmozgásával, majd a tanári asztalhoz érve megfordult, megtámaszkodott, nehogy kiszaladjon alóla a katedra, és méla undorral végignézett azokon a szánalmas kis férgeken, akik nap mint nap keserítik az életét, neki, a diplomás tanárnak. Nyilván nap mint nap megejtette ezt a tekintetfuttatást demokratikus hazánk fiatal állampolgárainak ezen csoportján, illetve az órarendi beosztás szerint időnként más csoportjain is, nem számítva semmi különösre, ám ezen a napon a tekintet hirtelen megbicsaklott, szó bennszakadt, szem elkerekedett: a hátulsó padban egy eddig nem látott, feltűnően kopasz alak üldögélt, aki ráadásul nem is igen passzolt a lenézettek korosztályába. Pedig az alak kivételesen nem is a szokásos fekete gyakorlójában volt, és a pedofilpolóját is otthon hagyta, helyette egy rég megszűnt cég kiváló számítógépeit reklámozta.

- Te... te... ki vagy? - hebegte Pingvin, nyilván úgy gondolva, hogy aki vele szemben ül, azt tegeznie kell.
- Á, nyilván maga a tanár? - kérdeztem vissza vidáman.
- Igen... Az... az úr kicsoda?

Nyilván most indultak be szegényes kultúráramkörei, melyek kissé már berozsdásodtak az évek óta tartó ordítozás közepette, de valami megmozdult, mert hirtelen magázni kezdett. Felpattantam, a katedrához siettem, és bemutatkoztam. Pingvin különböző színekben pompázva, hitetlenkedve fogadta kézfogásomat.

- Üdvözlöm, jó napot. Újságíró vagyok, és a középiskolai nyelvoktatás helyzetéről írok cikksorozatot.

Pingvin erre elfehéredett, majd lilára váltott, és maximális fokozatra kapcsolta lepényleső-egységét. Magyarul minden átmenet nélkül, torka szakadtából, artikulálatlanul üvölteni kezdett.

- MIIIIIICSODA!! KI ADOTT ERRE ENGEDÉLYT!!!
- Az igazgató - feleltem, és hozzátettem a diri nevét.
- MUTASSA A PAPÍRT! MUTASSA AZ ENGEDÉLYT!!
- Szóbeli engedélyt kaptam.
- ÁÁÁÁÁÁÁIÁÁÁÁIÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!
- Parancsol?
- DE ÉN NEM ENGEDÉLYEZTEEEEEM!!!
- Miért kiabál velem, asszonyom?
- AZONNAL HAGYJA EL A TERMET! AZONNAAAAAL!!!
- Valami baj van?
- HALLJA! MENJEN INNEN!! HAGYJA EL A TEEERMEEEET!

Eddigre azonban már az osztály is üvölteni kezdett, és csinos kis hangzavar kerekedett.

- Ugyan már, tanárnő, hadd maradjon!
- Hadd nézze meg az órát!
- Naaa, tanárnő...
- ÁÁÁÁÁIÁÁÁÁIIIIIIÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!! - reagált Pingvin.

Két lehetőség állt előttem: vagy én is kieresztem a hangom - ugye, a tengerészgyalogos technikák - vagy halkan és civilizáltan beszélek tovább, de akkor meg nem hallja senki. Az utóbbit választottam, nem vagyok én holmi pingvin, hogy óbégassak. Elég, ha az hallja, akihez szólok.

- Mondja, tanárnő, mindig így kiabálnak a gyerekek az óráin?
- AZONNAAAAL HAGYJA EEEEL...
- Gyerekek - fordultam az osztályhoz - a tanárnő mindig így kiabál?
- Igeeen! IGEEEN!
- És mondja, tanárnő...
- ... HAGYJA EL A TEEERMEEEET!
- ... miért hívják magát Pingvinnek?

Nem hittem volna, hogy Pingvinnek van magasabb fokozata is, de volt! A nő agya teljesen ledobta a gépszíjat, és úgy elkezdett üvölteni, hogy szó szerint habzott a szája és vérbe borult a szeme. Én még nem láttam embert így kikelni magából, pedig elég tapasztalt droidvadász vagyok. A katonaságnál láttam pár üvöltő hülyét, de ilyet még ott sem. Pingvin fejhangon vonyított, és félő volt, hogy mindjárt a torkomnak ugrik. Közben persze az osztály is felvette a tempót, és olyan lárma lett, hogy egy Fradi meccsen sincs különb.

Ilyen körülmények között meglehetősen veszett ügynek tűnt megpróbálni végigülni az órát, ahhoz meg semmi kedvem nem volt, hogy ordítóversenyt rendezzek egy rakás hülyével, pláne egy veszett pingvinnel. Lassan az ajtó felé indultam, mire Pingvin a nyomomba szegődött, és konstans hangerővel bőgette tovább a kedvenc lemezét, a Hagyja el a termet címűt. Amikor kiléptem az ajtón, még utánam ordította, hogy az épületet is hagyjam el.

- Béke önnel - búcsúztam két ujjam felemelve, és gyorsan becsuktam az ajtót, nehogy tiszta vér meg bél legyek, ha ettől netán felrobban.

Hát, így végződött látogatásom egy közoktatási intézményben, ahol találkoztam egy közpénzből fizetett közalkalmazottal. Azaz a történet nem egészen itt ért véget, mert kifelé menet felkerestem az igazgatót is, és megkérdeztem, lehetséges lenne-e újságíróként beülni egy angolórára. Mert hát legalább utólag kérdezzük meg... A válasz természetesen határozott nem volt. Kérdésemre, miszerint olyasmi történik-e az órákon, amit titokban kell tartani, a pasas kifejtette, hogy én kiforgatom a szavait, és ezért nem szeret újságírókkal beszélni. Mondta ezt úgy, mintha valami államtitkár lenne, aki nap mint nap kénytelen nyilatkozni. Végül abban maradtunk, hogy ha jó előre bejelentem szándékomat, és megbeszélem az angoltanárral, hogy mikor megyek, akkor lehet róla szó. Remek, mondtam, gondolja, érdekelne engem egy megrendezett mintaóra, ahol minden tökéletes? Igazgatónk erre megismételte ajánlatát. Végtelen ciklusba került droiddal nem vitatkozom: távoztam.

Kedves középiskolás olvasók, akik nagyjából felét alkotjátok olvasótáboromnak. Ha tetszett nektek ez a történet, és van nálatok Pingvinhez hasonló, teljesen alkalmatlan "pedagógus", írjátok meg nekem. Olyanokra gondolok, akik képtelenek tanítani, képtelenek megtartani egy épkézláb órát, saját magánéletük kudarcait, netán ferdüléseiket a diákokon élik ki, egyszóval szégyenei a magyar közoktatásnak. A Petőfi Gimnáziumból távoztamban ugyanis elgondolkodtam: mi lenne, ha máshová is beülnék így, bejelentés nélkül, újságíróként? A legérdekesebb esetekhez kész vagyok kivonulni, akár vidékre is, és a fentiekhez hasonlóan megírni a Droidzónában. Egyetlen fontos dolgot kötnék ki: se a tanár, se az osztály többi tagja ne tudjon érkezésemről.