DROID-159
2004.08.19.

Rég volt már történelmi droid, ideje előszedni egyet.

Az első világháború voltaképpen droidok csatája volt. Droidok vezették a hadseregeket mindkét oldalon. A tiszteket akkoriban még nem feltétlenül a hadtudományok terén elért eredményeik miatt léptették elő, vagy helyezték magas beosztásba, hanem származásuk alapján. De a hadiakadémiákon végzett tisztek sem értek sokkal többet. A legutóbbi háború az 1873-as porosz-francia csetepaté volt, azóta csak a messzi gyarmatokon volt néha egy kis lövöldözés, mint a búr háború, no meg Amerikában egy kis polgárháború, de ezekre oda se figyelt senki, a tiszt uraknak fontosabb volt a tisztikaszinóban múlatni az időt, mint holmi hadi eseményeket figyelni.

Amikor a háború kitört, senkinek fogalma sem volt arról, hogy miféle hatásuk van a nemrég feltalált, új fegyvereknek, mint például a géppuska, a repülőgép vagy az óriási kaliberű messzehordó ágyúk. De ami rosszabb, az alkalmazásukról sem tudtak semmit. Nem léteztek harcászati elvek, harceljárások. A katonák kiképzése kimerült az alakzatban menetelés és a puska elsütése terén. Így aztán nem is csoda, hogy tizenhatmillió ember halt meg az alatt a négy év alatt, amit később világháborúnak neveztek. Mindkét oldalon akadtak remek döntések, például amikor az osztrákok lovasrohammal akarták elfoglalni az orosz géppuskaállásokat, vagy amikor egy francia tábornok folyamatosan felesleges rohamokra vezényelte katonáit, "nehogy ellustuljanak", aztán szép lassan elfogyott a hadserege anélkül, hogy egy tapodtat is elfoglalt volna az ellenség területéből.

Remek droidok irányították az 1917-es ypres-i csatát is. Angol részről kitalálták, hogy jó alapos tüzérségi előkészítés kell, így hát nekiálltak ágyúzni a német vonalakat, és egy hétig folyamatosan, éjjel-nappal, megállás nélkül tüzeltek. Most ne firtassuk ennek költségvonzatát, nyilván nem két pennybe került a lőszer. A németek persze nem voltak egészen hülyék, amint potyogni kezdtek a gránátok, pánikszerűen visszavonultak az állásaikból, és az első fél órát leszámítva az angolok végig egy üres területet lőttek. A nagy lődözés következtében eleredt az eső is, és napokon át kitartóan esett. Egy héttel később odazavarták a gyalogságot, hogy foglalják el a német állásokat. Szerencsétlen katonák derékig érő sársivatagot találtak ott, ahová egy héten át olyan veszettül durrogtattak a tüzérek. Egyetlen fa, egyetlen fűszál sem maradt, még a talaj is fellazult. A sárba ragadt katonákat aztán jól megszórta a német tüzérség, és ezzel el is volt döntve a csata. Sok százezer ember életébe került ez a baromság.

De még cifrább volt Gallipoli esete. Az antant katonai vezetői 1915-ben rájöttek, hogy bizony nehéz lesz a német vonalakat megkerülni, ha azok az Atlanti-óceántól a svájci határig terjednek, áttörni meg lehetetlen. Persze hasonló gondok nyomasztották a német vezetést is, ha az antant vonalaira néztek, azok ugyanis furcsamód egybeestek az övékével, de most nem róluk szól a történet. Egy okos ürge, akit egyébként Winston Churchillnek hívtak, végül rábökött egy pontra a térképen: hé, szálljunk partra itt, Törökországban! Csak a Balkánon kell végigverekednünk magunkat, és máris hátba támadhatjuk a Monarchiát. A nagy ötletet gyorsan el is fogadták, és összeszedtek egy inváziós haderőt. Hogy a Balkán tele van hegyekkel, amiket valószínűleg még a rosszul felszerelt török hadsereg is eredményesen fog tudni védeni, nem vetette fel senki. Akkoriban, mint mondottam, nem létezett az a fogalom, hogy harcászati alapelvek. Még Churchill sem hallott róluk soha.

Jó, megvolt hát a hadsereg, de ki legyen a parancsnoka? Történetesen egyik tábornoknak sem akaródzott a messzi és kényelmetlen Törökországba menni, jobb volt nekik a nyugati front kényelme, mert ők természetesen nem a sáros lövészárokban laktak, hanem jó messze a fronttól, francia luxusszállodákban. Na de akkor honnan vegyenek egy tábornokot? Belenéztek valami nyilvántartásba, és nagy boldogan felkiáltottak: ahá, Ian Hamilton tábornok! Korábban a gyarmatokon teljesített szolgálatot, most pedig a Tower börtönének parancsnoka volt. Hogy hogyan lett egy csapattisztből börtönparancsnok, ne firtassuk, biztosan nagyon tehetséges tiszt volt, csak kilazult alatta a ranglétra foka. Szóval becibálták Hamiltont a térképszobába, ráböktek a térképre, hogy nesze, ide fogsz menni, aztán mire annyit mondott volna, well, már egy hadihajón találta magát, és tétován integetett a parton maradottaknak.

Hát, ha már így alakult, háborúzzunk, gondolta, és munkához látott. Először is felvonult flottájával a török partokhoz, és két napon át fel-le hajózgatott, hogy megfelelő inváziós partszakaszt találjon. Két hajója is aknára futott. A törökök persze észrevették, hogy a fél angol flotta nézegeti az országukat, és a megfelelő helyeken jól megerősített állásokat építettek ki. Végül Hamiltonnak megtetszett egy pont, és mindjárt el is rendelte a partraszállást. Ez megtörtént. Kimentek a partra, körülnéztek, majd jelentették, hogy nincs ott senki. Miután pár órát vártak az ellenségre, de az nem volt olyan hülye, hogy lejöjjön a partra csatázgatni, Hamilton úgy döntött, itt ma már nem lesz háború, és elküldte a katonákat, fürödjenek meg a tengerben, ha akarnak. A törökök nem hittek a szemüknek, amikor látták, hogy az angolok leteszik a felszerelést, levetkőznek, és boldogan pancsolni kezdenek. Ennek örömére le is küldték hozzájuk a lovasságot, hogy rontsák el a mókát. A partra szállt erőket teljesen megsemmisítették, az angolok kezdhették elölről az egészet. A nagy invázióból végül a világháború egyik legnagyobb kudarca lett, amely összesen hatszázezer katona életét követelte.