DROID-141
2004.07.15.

Napok óta egyetlen droid se kopogtat valóságom tölgyfaajtaján, erre ma berúgták a falat is, és úgy elözönlötték a szobát, hogy némelyik az ablakon ment ki a lendülettől. Ediék karamboloztak eggyel, aztán egy másikkal a Metro áruházban találkoztak. Császárral felidéztük egy közös ismerősünk, egy balfasz okkultista életét, akinek legfőbb tantétele, hogy halála után fénnyé válik. Majd pedig a Lehel téren jött oda hozzánk egy droid. Ez egy idős asszony volt, kezében fagyival, és azért állt meg, hogy Bertának adjon egy nyalat fagyit az ujjáról. Ez a dög már megint elővette a legesdeklőbb pillantását, amit még kóborkutya-korában fejlesztett ki.

- Jaj de édes... jaj de aranyos... jaj de szép vagy, szépségem - turbékolta az ebnek.
- ... - mondta Berta, és nagyon szépen nézett.
- Tessék, itt egy kis fagyi... No és hol a gazdád? Maguké a kutya? - kérdezte, amint észrevette, hogy ott állunk Császárral.
- Nem a miénk! - vágtuk rá egyszerre.
- Hát akkor kié? Nem magukkal van?
- Mi kóbor kutyát tartunk! - mondta Császár a legnagyobb komolysággal.
- Ó, de hát ez egy olyan aranyos kutya... Hogy néz, mint egy ember. Tudják, nekünk is volt egy kutyánk, egy kaukázusi juhász. De meghalt.
- És hogy halt meg? - kérdeztem.
- Kertes házban laktunk, aztán ide költöztünk, oda ni - mutatott az egyik szemközti bérházra - és akkor sajnos el kellett altatni.
- Miért? Beteg volt?
- Hát mert megvadult. Mindent szétszedett, mindenkinek nekitámadt. Sajnos el kellett altatni.
- Ezért elaltatták? Hát, gratulálok.
- Tizenötezer forint volt az injekció! Bizony, tizenötezer forint... - bólogatott az asszonyság egy világ fájdalmával az arcán.
- Nahát, ez remek. Szólhattak volna valami jómunkásembernek, aki fejbecsapja egy lapáttal ingyen! - mondta Császár nem minden cinizmus nélkül, de a droidasszony nem kapcsolt.
- Ugyan! Én nem sajnálom azt a pénzt! Aki szereti a kutyát, az nem sajnálja a pénzt.
- Hát persze! - feleltük, de ekkor már röhögtünk - Aki szereti a kutyát, az jó pénzért altatja el. Hogyne!


Az asszonyság félrefordította a fejét, és gyanakodva végigmért minket.

- De hülyén beszélnek maguk - mondta végül.
- Mondja - kérdeztem - nem gondolt arra, hogy esetleg megnevelje a kutyát? Kiképezze, foglalkozzon vele?
- Ugyan már! - csattant fel az asszonyság. - A kutyát nem szabad bántani!
- Hát nem, inkább el kell altatni tizenötezerért! És akkor aztán nem bántottuk.

Az asszonyság metsző pillantást vetett ránk, és búcsúzóul megsimogatta a kutyát.

- Aranyos kis kutyimutyi! Jaj de édes vagy, bár hazavihetnélek! Többet értek ti, mint az emberek.

Elhaladtában még visszanézett, és mártírarccal odavetette:

- Maguknak pedig el kéne gondolkodni ezen!

Azzal távozott.