DROID-142
2004.07.16.

Helyszín: Metro áruház. Nagy, hangárnyi raktáráruház, ahol csak viszonteladókat szolgálnak ki, de mivel akárkit hajlandóak viszonteladónak tekinteni, aki legalább ötezer forintot náluk hagy, ezért elég sokan folyamodnak a vásárlást lehetővé tevő Metro kártyáért. Így Ediék is, mert miért ne. Pár nap alatt meg is kapták az elegáns, fehér mágneskártyát, amin ugyan jó alaposan elírták a cég nevét, de sebaj, a lényeg a vásárlás. Mentek is hamarosan, valami akciós telefonért, amit orrba-szájba hirdettek mindenhol.

Elmentek az áruházba, beálltak a kígyózó sorba, mert a reklám nyomán mindenki telefont akart venni, csak az áruház vezetősége nem számított erre, és a pult mögött továbbra is csak egy szál eladó görnyedezett a dobozokkal. A hosszas várakozás közben a sor egy óriási láda zöldalma mellett araszolt el. Hm, zöldalma, gondolták, és elvettek kettőt. Gondolták, majd a pénztárnál bemutatják a csutkát, ahogy azt kultúrember teszi, és ahogy azzal kultúrált hipermarketben senkinek semmi baja sem lett volna. No, igen, de ez itt az Észak-Balkáni Népköztársaság...

Pár röpke óra múlva a pénztárhoz értek, odatették a két telefont a futószalagra - mivel a magyar Metro áruházakban még mindig nincs rezgőkörös árufelismerő - majd mutatták, hogy volt még két zöldalma. A pénztáros feje furcsa pittyenést adott ki, és vörösre váltott a bal szeme.

- Nem szabad kicsomagolni az árut! - recsegte vészjóslóan, némi feldolgozási idő után.
- Nem csomagoltuk ki - felelték - nem is volt becsomagolva.

Erre a pénztáros másik szeme is vörösre váltott, és megint leállt egy pár percre.

- Nem hiszem! - mondta végül. - Maguk ezt kicsomagolták!
- Hogy csomagoltuk volna? Ott van százezer alma ömlesztve! Elvettünk kettőt.
- De azt nem lehet. Jöjjenek, mutassák csak meg!

Azzal kipattant a pénztárgép mögül, otthagyva kétszáz méternyi vásárlóerőt, és beterelte Ediéket az áruház mélyére, hogy mutassák meg azt a százezer almát, ömlesztve. Oda is vezették a jókora tárolórekeszhez, tessék, itt az alma. A vörösen izzó szemek egy kicsit villogtak, majd a droid torkába épített membrán ismét működésbe lépett.

- Akkor most meg kell venniük mind!
- Micsoda? Egy tonna almát? Na ne szórakozzon, kifizetjük ezt a kettőt, és viszontlátásra.
- Maguk megbontották a göngyöleget, ki kell fizetniük az egészet!
- Miféle göngyöleget? Nem darabra adják?
- Hát... Hát igen, de csak tízesével!
- Akkor kifizetünk tízet, ha annyira akarja.
- De maguk csak kettőt vettek ki!

Szó szót követett, közben valahol a távolban százezer vevő rostokolt a pénztárnál, de sebaj, két alma mindennél fontosabb. Végül előjött valami főnök, hogy igazságot tegyen. A pénztáros vázolta neki a helyzetet, mire az arc egy kicsit vakarta a fejét, majd az egész társaságot beterelte a raktárba. Ott aztán bementek egy számítógépterembe, és külön Ediék miatt létrehoztak egy 2 darabos göngyöleget a zöldalmából. Imigyen elhárítva a komoly problémát, végre visszatérhettek a pénztárhoz, amely előtt már fél Magyarország ott sorakozott, és beüthették a gépbe a 2 darab alma vonalkód-sorszámát.

Ha azt hiszitek, itt a történet vége, tévedtek. Edi ugyanis átnyújtott a pénztárosnak egy Silver Business Eurocard bankkártyát, akin emiatt ismét kigyulladt az összes vörös lámpa.

- Hát ezzel itt nem fog fizetni!
- Miért? Rossz a leolvasó?
- Nem, hanem ez nem OTP-s kártya!
- NEM OTP-S??? Ember, ez egy Eurocard/Mastercard, a világon bárhol, Nicaraguától Vlagyivosztokig fizethetek vele!
- De nem itt! Mi csak OTP-s kártyát fogadunk el, mert így egyezett meg a bank és az áruház!

Akkor Ediék hátranéztek, és látták a mögöttük tolongó, szerény kisvállalkozókat, akik valamennyien úgy néztek rájuk, mint valami eltévedt űrbéli lényekre, s kezükben valamennyien zöld OTP bankkártyákat szorongattak. Tessék elfelejteni az ilyen mindenféle Visa, EC/MC meg hasonló emblémákat: csak az OTP az igaz bank, és a Metro az ő prófétája, ámen.