DROID-108
2004.06.04.

Mivel ma sincs kedvem írni, pedig volna mit - lassan tele van a vinyó a droid.txt-vel - ismét átengedem a szót egy kedves olvasónak, Dave-nek, aki a Posta berkeiből küldött néhány történetet, a pult túloldaláról. Kommentár nem szükséges.

Egyik legkedvencebb droid-írás, amit Nálatok olvastam, a postai alkalmazott beszopatása volt a chinese zsebrádióval, tökéletesen ilyen az említett intézmény, sőt, azt kell mondjam, még ilyenebb, nekem elhihetitek, vannak biztos füleseim ez ügyben. De hozzáteszem, az "ügyfelek" is tudnak aztán olyan szinten überdroidként viselkedni, hogy az ember csak pislog. Persze itt most kitérek egy-két apróbb részlet erejéig az ottaniak dolgaira is. Bele is vágok a közepébe.
Először is azt kell mondjam, nem túlzás azt állítani, hogy a Posta KIMONDOTTAN az az intézmény, ahol tisztelet a kivételnek – retardáltak tucatjai dolgoznak. Legrosszabb a helyi ellenőr. Ez egy olyan állatfajta, aki minimális intellektuális képességgel, és szegényes humánummal van megáldva, elvégzett egy Postaforgalmit, és gyakorlatilag mindenbe beleszólása van, pl. hogy az ablakból mikor mehetsz el akár egy röpke kábelfektetésre, vagy bármi egyéb tevékenységre. Persze vannak kijelölt szünetek, ám az emberhiány miatt – mert azért a szánalmas fizetésért bizony nem sokan tolonganak a munkaügyön – fokozottabb forgalom mellett ezeket nem adják ki, és persze lenyelik, tehát később se használhatod fel. Ennyi.

A legijesztőbb tény az idő múlása. Fent nevezett intézmény legbizarrabb tulajdonsága, hogy sokakkal beszéltem, akik csak ún, átmeneti munkára jelentkeztek ide, de tapasztalat, hogy kb. 15-20 után döbbennek rá arra – legalábbis az "eszesebbje", hogy még mindig ugyanott vannak.
Nagyon nehéz szabadulni, akár egy börtönből. Fel sem tűnik, hogy évek, évtizedek telnek el, és egy idő után elfásult robottá válik az ember, és már nincs is motivációja az ellenkezőjére.

Első droidunknál is így történt, aki 50 valahány éves létére még mindig a postánál dolgozott.
Egyik reggel a rovatolásba volt beosztva, ez az a hely, ahol a beérkezett leveleket szortírozzák, majd a kijelölt helyre a járatok számára előkészítik.
Droidunk, aki tehát egy 50 év körüli lecsúszott küllemű hölgy, reggel éhgyomorra bepuszilt vagy fél liter vodkát, még a műszakkezdés előtt. Több is lehetett, de egy üveget találtak. Egy ismerősöm, aki aznap a rovatolásban a munka koordinálásával volt megbízva, ki is szúrt némi árulkodó arcpírt, és feltűnt neki az akadozó mondatfűzés is, de egyelőre nem tett semmit. Aztán ahogy állnak a beosztószekrény előtt, csaj kezében a levelek, és mered a fakkokra, ahová kerület szerint kell bedobni a leveleket, egyszercsak merev-függőlegesen előredőlt, és bárminemű védekező reflexmozdulat nélkül, fejjel belezuhant a beosztószekrénybe, a feje akkorát szólt, mint egy mozsárágyú, majd összecsuklott a padlóra. A főrovatos valahogy felvakarta onnan, majd leültette egy asztalhoz, elé tett néhány alibi-borítékot, hogy legalább tegyen úgy, mintha dolgozna, és semmiképpen fel ne álljon onnan, még akkor sem, ha bejön a helyi ellenőr. Persze az egész rovatolás bűzlött a tömény piaszagtól, ezért ablakot nyitottak. A csaj ott ült, és monoton hangon non stop dünnyögött, még akkor is, amikor a helyi ellenőr bejött.

De a gáz utána következett. Ugyanis valahogy eszébe jutott a szerencsétlen droidnak, hogy az öltözőszekrényében még lapul egy kétdekás, és azt azért még nem ártana eltüntetni, persze nem a csap lefolyójába. És a barom állatja felállt, elindult kifelé a folyosóra. A haverom már későn kapcsolt, csak azt látta, hogy az ostoba némber a folyosó egyharmadánál elzakózik, mint a nagykabát, és úgy is marad fekve. Persze egy idő után arra járt az ellenőr megint, és aztán előkerült egy szonda is, ami valamelyest a halálos adag felett jelzett. A csajt még aznap elküldték, és ami a poén az egészben, hogy a 80 éves faterja jött érte – kocsival!

A másik két droid egy-egy ügyfél – habár ebben a témakörben jó ötven droid sztorim van, ezért ha igényt tartotok ezekre, inkább folytatásban leközlöm, de most kettő rövidebbet szántam a mai napra.

Ugye az valószínűleg köztudott, hogy élőállatot egy ideje – okulván az állatvédők jogos tiltakozásából, ill. a rengeteg csomagraktárban oszlásnak indult állattetemből – tilos feladni csomagban. Ez alól semmi sem kivétel, legalábbis akkortájt még így volt.

Egyik nap bejött egy legjobb indulattal is csak "zakkant"-nak titulálható, agresszív nőszemély, és bedobott egy vízzel teli, összegumizott nylonzacskót az ablakon. Az áttetsző zacseszban egy aranyhal vergődött, kétséges volt, vajon meddig, ugyanis oxigén bizony nem sok leledzett benne.

- Ezt akarom feladni csomagba'! – indított ellentmondást nem tűrő, borgőzös hangon, abszolút úri modorban, egy köszönést nem volt képes odavágni, persze ez megszokott, erre statisztikai adat van, (saját gyűjtés) hogy az emberek 70%-a ilyen hivatalokban EGYÁLTALÁN NEM KÖSZÖN, kb. 10% odamormog valamit, ami olyasféle túlvilági dialektus, melyet elemezni képtelenség, fonetikusan leírni is különösen embert próbáló feladat, de valahol a HÖ!, Az Ö, és a EEEE határmezsgyéjén mozog, (mivel mekegő nép vagyunk, mint a hegyi kecske) és csak a maradék 10% képes értelmesen, hallhatóan, és szerencsés esetben ráadásul kultúremberhez méltó hanghordozással köszönni.

- Elnézést, de élő állatot nem áll módunkban felvenni – hangzott a válasz.
- Mi az, hogy nem veszik fel? Ez a csomagfelvétel, ez van ide kiírva! Felveszik, ez a dolguk!
- De nem vesszük fel, még egyszer mondom, ugyanis a szabályzatban...
- Basszák meg a kurva szabályzatukat! El akarom küldeni ezt a rohadt halat!

Érvelési kísérletek, meggyőzési szándékkal, holott egy maflást érdemelne, meg hogy jól hozzá basszuk a zacskót, és kizavarjuk a postáról.

- Egyébként sem szabályos a csomagolás, ez a hal legfeljebb tíz percig él még. Amúgy is megdöglene a csomagban, mi értelme akkor feladni?

Furcsa fordulat:

-Szarok a halra, meg is dögölhet tőlem, fel akarom adni, vegyék fel, és viszont hallásra!
-Kérem vigye innen ezt a zacskót, tízen állnak maga mögött, a feje tetejére is állhat, akkor sem vesszük fel!

Ekkor kitört a hisztéria:

- Menjenek a kurva anyjukba, a hülye szabályaikkal, meg az egész kibaszott rendszerükkel! Akkor is feladom ezt a rohadt halat, és maga felveszi, mert ez a dolga, maga szaros kis senki!

A következő pillanatban, mivel akkor a decemberi megemelkedett forgalom miatt már biztonsági őr is tartózkodott az ügyféltérben, egyetlen intésre ott termett, karon ragadta a sipítozó némbert, és halastól, szatyrostul úgy kivágta az utcára, mint egy adag taknyot, hogy öröm volt nézni. Valószínűleg a hal még aznap halálát lelte a zacskóban, a droid pedig tuti megivott még vagy két liter bort, és másnapra el is felejtette, hogy miért is járt a postán.

Egyszer egy másik droid szolgálati csomaggal állt elő, mely azoknak jár akik közvetve-közvetlenül a posta alkalmazottai, és bizonyos kedvezmények is járnak ezzel.
Az úr egy egyszerű csomagot hozott, normál kartondobozban, súly, minden rendben volt, így persze fel is vettük annak rendje és módja szerint. Annyi tűnt csak fel, hogy a fickó hullarészeg, és valamiért nagyon feldobott, mintha különös örömöt okozott volna neki, hogy feladhatta ezt a csomagot, melyet először nem is tudtunk mire vélni. Aztán, ahogy a pakkot a tárolószekrény felé vittük, és egy gyenge szélfuvallat valahogy keresztülhúzott a termen, hirtelen irtózatos bűz csapta meg az orrunkat. Az az édeskés-fanyar, öklendeztető, mindent átható hullaszag, mintha egy oszló kutyatetem rohadna a 40 fokra hevült aszfalton, vagy 3 hete. Azonnal ledobtuk a csomagot, mire a bűz csak erősödött.

Ilyenkor általában szólni kell a felettesnek, aki a helyi ellenőr jelenlétében felnyitja a csomagot, és ha abban romlott áru van, jogában áll megsemmisíteni. Igen ám, csakhogy nekünk semmi kedvünk sem volt megtudni, mit rejthet a csomag. Persze a kíváncsiság nagy úr, de hánytunk már épp eleget egy-egy ilyen felnyitott csomag tartalmának láttán, és persze a szag ilyenkor napokra beivódik a raktártérbe, és még az uzsonnáját sem képes elfogyasztani az ember. De leginkább azért nem akartunk semmi közelebbit megtudni a csomag pontos tartalmáról, mert ahogy tüzetesebben megvizsgáltuk a kartondobozt, annak oldalán jól láthatóan a következő feliratot vettük észre:

A fickó, aki a csomagot feladta, pszichopata volt, erre megesküszöm. Ki tudja, mit küldhetett hirtelen támadt bosszúvágytól vezérelve "kedvesének"?
Persze találgatni lehet. Mindenesetre valószínűleg nem lófej volt, de gyanítom, valami hasonló kedves kis szuvenír. Nem tudom. Mindenesetre a Posta teljesítette a rá bízott feladatot, és nekünk nem volt kedvünk elrontani egy ilyen "kedves", és minden bizonnyal épelméjű úriember kitörő örömét. Úgyhogy a förtelmes bűzt árasztó szolgálati csomag rendben eljutott a titokzatos kedveshez...