DROID-103
2004.05.30.

A hidegháború története rengeteg droidsztorit rejt; majd egyszer scannelek nektek képeket ötvenes-hatvanas évekbeli katonai szakkönyvekből, hajmeresztő baromságokat találtak ki akkoriban. Erre csak egy példa az óceán elkocsonyásítására végzett amerikai kutatás, a föld alatt közlekedő, fúróorrú harckocsi, vagy a négy ízelt acéllábon galoppozó dzsip. Ez utóbbi meg is épült, ki is próbálták. Most azonban hadd mutassak be egy megvalósult tervet...

Talán a legismertebb amerikai interkontinentális ballisztikus rakéta az LGM-118 MX, avagy Peacekeeper. Eredetileg több robbanófejes, ún. MIRV (Multiple Reentry Vehicle) eszköznek tervezték, azaz Föld körüli pályáról dobálta volna le a robbanófejeket, de ezt a fegyverfajtát végül bizonyos egyezmények betiltották, így az MX-ek egy robbanófejjel álltak rendszerbe a hetvenes évek második felében.

Talán hihetetlenül hangzik, de az MX tervezésekor elsődleges szempont volt, hogy nagy legyen. Mellékes, hogy fele ekkorának is megépülhetett volna, a katonák ragaszkodtak a nagy méretekhez, pusztán azért, mert az oroszoknak is olyan szép nagy rakétái voltak, hát akkor nehogy már az amerikai haderő ilyen kis piszlicsáré ceruzákkal lövöldözzön. Freud biztosan tett volna egy-két megjegyzést ehelyütt... Végül az MX a legnagyobb amerikai hadászati rakéta lett, bár még így is kisebb, mint az oroszok egynémely hasonló cucca. Sebaj, legalább megépült, ám ekkor jöttek rá, hogy ez bizony nem fér be az Atlas és Titan rakétákhoz eddig használt silókba... Franc. Hát akkor építsünk silókat. Baromi drága, de építsünk. Elkezdték kiásni hát az új silókat a nevadai sivatagban, és már majdnem el is készültek - több százmilliárd dolláros költséggel - amikor hírét vették, hogy az oroszok új rakétákat állítottak rendszerbe, amelyek már képesek pontosan eltalálni az amerikai silókat, vagyis a drága pénzen épült betonlyukak valójában semmit sem érnek.

Vakarta a fejét a sok okos amcsi, hogy most mi a fene legyen. Aztán jött az isteni szikra. Hát akkor ássunk egy több száz mérföld hosszú alagútrendszert, amiben a rakéták föld alatti vasúton mozoghatnak, hogy sose tudják a ruszkik, hogy hová kell lőni. Hurrá, éljen, megszavaztak újabb pár száz milliárdot a projektre, és nekiindultak a nehézgépek, hogy keresztül-kasul furkálják a sivatag mélyét. Demszky Gábor összefosta magát a gyönyörűségtől, ha meglátja az eredményt, hiszen egy-egy bázis alagútrendszere hosszabb volt, mint Európa összes metrója összesen.

  

Na, elkészült végre a nagy mű, vigyorogtak a tábornokok a kamerákba, hogy most aztán adtunk a nemzetbiztonságnak, amikor felállt valaki, és megkérdezte, hogy jó, jó, az lehet, hogy a rakétát így nem találja el az orosz csapás, de vajon tudják-e, mi történik, ha az ellenséges rakéta beszakítja az alagút tetejét, és odabent robban? Megint jött a fejvakarás, mert percek alatt kiszámolták, hogy ilyen esetben a lökéshullám végigszaladna az egész alagútrendszeren, és ugyanolyan faszán elpusztítaná az MX-eket, mintha pont rájuk dobták volna a bombát. Az oroszok pedig a műholdjaik révén pontosan tudták, hol húzódnak az alagutak. Ennyit ért a több éves kemény munkával elkészített, drága alagútrendszer.

Hanem nem oda Buda! Csak azért is megtartjuk a rakétát! A következő óriási ötlet: Tegyük az MX-et közúton és vasúton szállíthatóvá! Akkor nincs más dolgunk, mint éjjel-nappal furikázni velük fel-alá az országban, és az oroszok sosem tudják, merre járnak! Hajrá, gyorsan ki is dobtak pár milliárdot arra, hogy az ökörnagy rakétához szállítóeszközt fabrikáljanak.

  

Hamarosan elkészültek a járművek. Remek, nagyszerű, igaz, hogy a közúti mozgatásról le kellett mondani, mert alig volt híd az Egyesült Államokban, ami elbírta volna a dögnehéz speciális vontatókat. A vasúti mozgatás viszont működött, megint lehetett vigyorogni. Ekkor jött megint valami pimasz fráter, és megkérdezte, mi történik, ha az oroszok ledobnak egy diverzáns alakulatot, és felrobbantják a síneket a szerelvény előtt, aminek a mozgását egyébként a műholdjaik révén remekül tudják követni. No és mi van, ha az oroszok hozzá sem nyúlnak semmihez, egyszerűen balesetet szenved a vonat, és felrobban az üzemanyaggal feltöltött rakéta, mondjuk pont egy békés amcsi kisváros rendezőpályaudvarán. Megint lehetett buksit vakarászni... De megszületett a végső megoldás!

  

Fogták a vonatokat, és bedugták őket speciális betonfedezékekbe. A nagy megoldás: kuksoljanak csak szépen a föld alatt, de ha balhé van, jöjjenek elő, és utazgassanak Amerika földjén, hátha akkor nem találják el őket. Igaz ugyan, hogy a vasút nem sokáig fog működni, ha kitör az atomháború, és a rakétákat sem védi semmi az ellenséges csapástól, de legalább megint elköltöttünk pár milliárdot. A vonatok még ma is rendszerben állnak, tíz darab van belőlük az Egyesült Államok különböző rakétabázisain.

Tegyük hozzá: mire a vonatok fedezékeit kiépítették, az egész rejtegetősdi értelmét vesztette. A korai rakétavédelmi műholdak jelzik az ellenséges rakéták indítását, és van idő elindítani az ellencsapást, mielőtt a rakéták célba érnek. De azért a vonatok lelkesen zakatolnak tovább. Ha már van, használjuk.