DROID-093
2004.05.20.

Tegnap, a Honvédelmi Nap kapcsán említettem, hogy Budavár 1849-es visszafoglalása hazánk történelmének egyik legnagyobb katonai balfogása volt. Már akkor eszembe jutott, hogy szabadságharcunk dicső ütközetei megérnének pár szót itt, a Droidzónában, mert van annyira szánalmas történet, mint a Yamato csatahajóé. A különbség csak annyi, hogy itt nem Tojo-nak hívták a droidot, hanem Kossuth Lajosnak.

Kossuth különös figura a magyar történelemben. Személye tabu, fikázni, kritizálni tilos, ő a Nemzet Megmentője, felnézünk rá, satöbbi. Megtestesíti a keserű magyar balsorsot, csakúgy, mint Rákóczi, akiről egyébként szintén lehetne egy-két történetet mesélni. Nem véletlenül vesztették el ezek az emberek a háborúikat, de Rákócziról majd később, beszéljünk most 1848-ról.

A március 15.-ei forradalom hirtelensége Kossuthot is meglepte. Nagy nap volt az, és ezen mit sem változtat az, hogy a híres-neves Tizenkét Pont jó fele teljesen feleslegesen volt követelve. Például az, hogy a politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak, ugyanis az egész országban egyetlenegy politikai státusfogoly volt, Táncsics Mihály, akit a Tizenkét Pont kinyomtatásakor már régesrég kiszabadítottak. Azt sem kell emlegetni, hogy csóri Táncsicsot hetekkel később Kossuth rakatta vissza ugyanabba a börtönbe, ahonnan a forradalom kiszabadította, mert a kis pimasz róla is megírta az igazságot, nem csak a császáriakról. A szabadságharc leverése után Táncsics ide-oda sodródott a börtönök közt, végül börtönben is halt meg. Amíg épp szabad volt, a Bach-korszak alatt, egy veremben lakott, a házuk mögött, és még a saját édesgyermeke sem tudta, hogy ő kicsoda, csak úgy emlegette: a bácsi.

No de ugyebár Kossuth... Nagy szabadságharcosunk egyik első intézkedése az volt, hogy az épp kitörő olasz szabadságharc leverésére magyar csapatokat ajánlott fel Bécsnek. ("A magyar katonákat ne vigyék külföldre..." De.) Ekkorra ugyanis már volt magyar hadsereg. Honnan, honnan nem? Hát honnan lett a sok egyenruha, fegyver, lőszer, tüzérség, lovasság, miből született meg hirtelen a Magyar Honvédség? Nos, a dologhoz a magyaroknak volt a legkevesebb közük. Nagy magyarjaink azzal voltak elfoglalva, hogy nagyhatalmi ábrándokat szövögessenek, lelkesítő verseket írogassanak, közben a nemzeti kisebbségek meg aktívkodtak. A szabadságharc kézifegyvereit egy pesti tót iparos, egy szabómester cége csempészte be Belgiumból, belga puskákkal harcoltak a honvédek. A pasasnak még a nevére sem emlékszik senki, momentán én sem. Az ország egyetlen lőszergyártó gépét Lengyelországból hozta be, az osztrák határőröknek azt hazudta, textilkártoló gép. Ágyúkat nem lehetett behozni így, azoknak a gyártását Pesten szervezték meg, német és tót tulajdonban levő üzemekben. Gábor Áron ugyanis messze nem termelt annyit, hogy az a hadseregnek elég legyen, az ő híres ágyúiból ugyanis összesen 63 darab készült, míg a Honvédség több száz üteget igényelt. Ráadásul ő csak 1848 végén jelent meg. Ugyanígy Pesten készültek a hadsereg egyenruhái is, Franciaországból és Belgiumból behozott posztóból. A magyarok eközben ültek a tyúkok között, a falvakban, és néztek ki a fejükből, hogy nahát, mi folyik ott fent Pesten? Nagyon kevés magyar vett részt ugyanis az eseményekben közvetlenül. Persze annál többen a háborúban, akik nagyon hősiesen harcoltak, de erről később. őket Kossuth toborozta össze, 1848-as híres országjáró turnéja alkalmával.

Honnan volt minderre pénz? Honnan, honnan... Sehonnan! Az ország polgári arisztokráciája saját vagyonából, óriási kockázatot vállalva állította fel a hadsereget, mert bíztak Kossuthban, és abban, hogy az ő vezetésével sikerül eltörölni az ország fejlődését akadályozó monarchiát, az idegen megszállást. Ebből, mint ma már tudjuk, nemhogy nem lett semmi. Ezek a bátor emberek vagyonukat vesztették, sokuk börtönbe került. Gyáraikat, cégeiket magyarok vették át - nem véletlen, hogy a kiegyezés után hirtelen annyi magyar cég emelkedett fel! - illetve a folyamatosan idetelepülő zsidók. A nemzetiségiek elkeseredését csak fokozta, hogy később, a kiegyezés után épp a magyarok viselkedtek úgy velük szemben, mint korábban az osztrákok. Nem véletlenül volt a nemzetiségi kérdés a Monarchia legsúlyosabb belső problémája, és bizonyos értelemben ennek köszönhetjük, hogy az első világháború után a nemzetiségek saját nemzetállamokat alkottak.

A háború 1848 szeptemberében kezdődött el. Tévhit, hogy Ausztria megtámadta volna az országot. Ausztria kereste a békés kiegyezés lehetőségét Magyarországgal, mert már beletörődtek abba, hogy ezt a tartományt elvesztették. Nem akartak ujjat húzni velünk, hiszen látták, hogy eszetlen erős hadsereget építettünk ki, ami képes megállítani a császári seregeket is. Na meg egyébként is megvolt a bajuk Olaszországban. Miután azonban dél felől nem várt támadást a magyar hadsereg, Bécs felbérelte Jellasics horvát bánt, hogy szabadcsapatával - mert arrafelé már akkor is divat volt ilyeneket üzemeltetni - lépje át a magyar határt, és induljon Pest felé. Ez nem valódi támadás volt, hanem úgynevezett erőszakos felderítés. Jellasicsnak nem volt sem célja, sem feladata a magyarokkal megütközni, hiszen egy kis létszámú, gyengén felfegyverzett egységet vezetett, ám gyorsabban volt képes mozogni, mint a reguláris erők. A déli határon állomásozó magyar katonai egységek kitértek Jellasics útjából, amit később Kossuthék úgy állítottak be, hogy a volt császári tisztek, akik ezeket a csapatokat irányították, gyáván megfutamodtak a harc elől. Kossuth még sosem hallott bekerítésről, ami egyébként prímán működött volna, ha nem okoskodik bele a hadászatba. Jellasics Pákozdig, a Velencei-tó északi partjáig jutott, ahol szeptember 29.-én szembetalálkozott a Nemzetőrség egységeivel.

No de mi volt ez a Nemzetőrség? Nem más, mint gyakorlatilag egy szabadcsapat. Egy szedett-vedett, nemzeti érzelmű okostojásokból összeszedett alakulat, könnyűfegyverekkel felszerelve. Mivel a Honvédség nem akarta egyetlen huszáros rohammal megsemmisíteni Jellasics seregeit, Kossuth dühében a senkinek alá nem rendelt, inkább politikai, mint katonai erőt képviselő Nemzetőrséget rendelte oda. A híres-neves pákozdi csata annyiból állt, hogy a fokossal, karddal és pár puskával felszerelt parasztlegények eszeveszett üvöltéssel lerohantak a domboldalon, mire Jellasics - egyébként hasonló kvalitású - katonái nyugatnak fordultak, és szervezetten visszavonultak. A Nemzetőrség ezt látva megtorpant, és "haha, futnak a gyávák!" felkiáltással beszüntették a harctevékenységet, majd a legények szétszéledtek, és a környékbeli pincékben hullarészegre itták magukat. A csata egyetlen áldozata egy nemzetőr volt, aki részegen lezuhant a pincelépcsőn. Igaz, Ozoránál sikerült megadásra bírni a seregtest harcálláspontját, a teljes tisztikarral, köztük Roth és Filipovics tábornokokkal, 6500 emberrel és 12 ágyúval. Ez a társaság azonnal átállt a magyarokhoz. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért adta meg magát egy ekkora csapat? Nos, a politika már akkor is politika volt: az átállást először úgy kommunikálták, hogy foglyul ejtették őket, aztán csak később közölték, hogy átálltak. Elegáns.

Jellasics Bécs felé tartott, Kossuth pedig tajtékzott, mert a Honvédség nem üldözte. Hogy miért, arról több spekuláció is napvilágot látott: vagy nem voltak megfelelő erői a térségben, vagy nem akarták kiszélesíteni a konfliktust háborúvá, elvégre Jellasicsék nem sok kárt okoztak azon kívül, hogy letaposták a vetést, de az is lehet, hogy Kossuthot akarták ellehetetleníteni. Mindenesetre Kossuth kerekedett felül, és néhány nappal Pákozd után elrendelte a Honvédség bevetését Jellasics csapata ellen, akik időközben elérték az osztrák határt, és a Lajta túloldalán védelembe mentek át. Mire a magyarok odaértek, a horvát és az osztrák erők áttörhetetlen, mélységben tagolt védelmet építettek ki, természetes védvonalként használva a Lajtát. Mondták is a katonák Kossuthnak, hogy ezt itt kellene befejezni, döntetlen, de Kossuth nem bírt magával, leváltott pár embert és magát nevezte ki a hadsereg főparancsnokának. Rohamot vezényelt, az eredmény pedig a schwechati csata lett, a magyar történelem egyik legsúlyosabb katonai veresége. A honvédek ugyan derekasan helyt álltak - Görgey dandára például sikeresen átkelt a folyón, és szétkergette a túlparton az osztrák gránátosok táborát - de a dicső nemzetőrök az első ágyúlövésekre szétszaladtak, és a nagy káoszban, az osztrák ellentámadásban alig sikerült megmenteni a Honvédség nehézfegyvereit. Kossuth később Görgey és Móga tábornokokat okolta, akik állítólag "a füle hallatára szólalkoztak össze". Móga a csata után le is mondott parancsnoki tisztségéről, miután serege maradékát Pozsonyig vonta vissza. A helyére Görgey került, aki egyébként maga javasolta Kossuthnak, hogy vegye át a hadsereg főparancsnoki tisztét, és legyen kvázi "magyar diktátor."

Az osztrákok ezután ellentámadásba mentek át, átlépték a határt, és Windischgrätz vezetésével egészen Budáig nyomultak előre, ahol elfoglalták a várat. Ekkor fogták el Batthyány Lajost is. A magyar kormány Debrecenbe menekült. Kossuth jól összeveszett Görgeyvel, árulónak nevezte, amiért nem állította meg az osztrákokat Buda előtt. Nem érdekelte, hogy a Görgey által vezetett Feldunai Hadtest alig a felét számlálta Windischgrätz hatvanezres seregének, és egyelőre örült, hogy élt, nemhogy csatázni tudott volna. Ekkor azonban már nem csak Kossuth utált mindenkit, meg őt is kölcsönösen, hanem az egész tábornoki kart megbénította a hagyományos magyar féltékenykedés; ezért kényszerült Kossuth külföldi katonatiszteket alkalmazni seregei élén, mint Bem vagy Dembinszki, akik lengyelek voltak. Görgey 1849 elején már annyira megunta Kossuth okoskodását, hogy saját szakállára kiadta az ún. váci kiáltványt, amelyben leírja a Feldunai Hadtest siralmas állapotát, és burkoltan utal arra is, hogy mindez kinek a hibája.

Mindezek után nem meglepő, hogy Kossuth nem őt, hanem Dembinszkit nevezte ki a hadsereg főparancsnokának. Görgey ekkoriban azzal volt elfoglalva, hogy seregét a Tisza mögé vonja vissza, miközben folyamatosan zaklatta a császáriakat észak felől, a Felvidék irányából, és sorozatosan foglalta el a fontos, de csak gyenge osztrák helyőrségekkel védett bányavárosokat. Végül Hatvan és Gyöngyös között egyesültek a keleti seregtestekkel, és rövidesen megtámadták a kelet felé nyomuló osztrák csapatokat. Ez volt a kápolnai csata, 1849 februárjában. Jó eséllyel indultunk neki, hiszen a Honvédség legalább másfélszeres túlerővel, és mellesleg rövid utánpótlási vonalakkal állt szemben a császári sereggel. A csatát és az esélyt azonban Dembinszki úgy elcseszte, ahogy kell. összevissza tologatta a csapatokat, fogalma nem volt semmiről. A vereség után a saját beosztott parancsnokai úgy vágták ki Dembinszkit a hadseregből, hogy a lába nem érte a földet, az új főparancsnok pedig Görgey lett.

Windischgrätz ekkor Debrecen ellen indult volna, mert úgy vélte, a magyarok fegyveres ereje megsemmisült. Az új osztrák császár, I. Ferenc József kiadta az olmützi alkotmányt. Áprilisban azonban Görgey és Klapka - a Honvédség két legnagyobb katonai tervezője - megindították a tavaszi hadjáratot, és végre hagyták őket dolgozni, tehát szarrá verték Windischgrätzet Isaszegnél. A kitűzött stratégiai cél Komárom, a körbezárt Monostori-erőd felmentése volt, a fő csapást Vác irányában tervezték mérni. Amikor Vácot meglepetésszerű támadással, szó szerint huszáros rohammal elfoglalták, az osztrákok kiürítették Pestet. Mivel Bécsben is voltak droidok, Windischgrätzet, aki pedig semmi rosszat nem csinált, leváltották, a helyére von Welden tábornok került, de ő még nagyobb balfasz volt: visszavonult, és feladta Budát is. A Honvédség azonban, ahelyett, hogy a menekülő sereget támadta volna, Budát foglalta vissza, amelyet alig 150 hátrahagyott katona védett, és semmiféle katonai értéke nem volt. Ismét Kossuth parancsára, természetesen. Ez a kis csetepaté három hétre lekötötte a honvédeket. Közben az osztrák fősereg rendezetten visszavonult.

Ezután került sor osztrák részről az orosz hadsereg behívására, magyar részről pedig a Habsburgok trónfosztására. Addig ugyanis szó sem volt ilyesmiről, és épp ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét! A forradalom ugyanis elismerte Bécs fennhatóságát, csupán demokratikus jogokat követelt - gyakorlatilag pontosan azokat, amelyeket az 1867-es kiegyezés hozott. De most már más volt a helyzet, jött az orosz intervenció, és meg kellett volna állítani. Kossuth először megpróbált a magyarországi nemzetiségiekkel tárgyalni, megnyerni őket a szabadságharc ügyének. Nagy ügyesen mindjárt azzal indított, hogy kivégeztette az erdélyi szászok vezetőjét, Stephan Ludwig Roth-ot. Ezek után elég kevesen akartak vele barátkozni.

A Honvédség ekkoriban még mindig meglehetősen erős volt. Sikerrel ellen is álltak, hiszen például Görgey csapatai visszaverték az osztrákok támadását a Vágnál, bár időközben elveszítették Győrt. Kossuth erre remek, politikus döntést hozott: leváltotta Görgeyt, mert miért ne, de mit gondoltok, kit ültetett a helyére? Dembinszkit. Igen, azt a faszit, akit egyszer már ő maga hajtott el a búsba, mert egy katonai antitalentum volt. Eredményképpen Haynau osztrák csapatai rövidesen a Tiszánál álltak. Az oroszok közben lenyomták a gyengén felfegyverzett, Bem vezette erdélyi sereget. Debrecen kivételével minden stratégiai jelentőségű pont ellenséges kézre került, és Ferenc József már azt is kitalálta, hogy a magyar Szent Koronát odaadja az oroszoknak, hadd legyen Magyarország orosz birodalmi terület. Szerencsére az oroszok elutasították az ötletet.

Ekkor már sem az osztrákok, sem az oroszok nem tárgyaltak a megbízhatatlan, összevissza kalimpáló Kossuthtal, csak a hadsereget tartották partnernek. Kossuth ezért minden hatalmat Görgeyre ruházott, aki ezzel diktátor lett. Az adott katonai helyzetben nem volt értelme folytatni az ellenállást, ezért Görgey letette a fegyvert. Kossuth ezt helyeselte, majd miután elhagyta az országot, árulónak nevezte Görgeyt. A mai napig úgy él ez a történet a magyarokban, hogy legalábbis nem tudni, hogy áruló volt-e. Nos, nem volt: Kossuth volt droid, aki egymaga képes volt szétzilálni először egy forradalmat, később egy győztesnek induló szabadságharcot. Imázst építeni tökéletesen tudott magának, ezt a mai napig tapasztalhatjuk, de a realitásérzéke nulla volt. Érzelmekre, szenvedélyekre nem lehet országot építeni. Kossuth álmodozása rosszabb véget is érhetett volna; képzeljük el, mi történik, ha Paszkievics tábornok elfogadja a Szent Koronát.

Házi feladat: írjatok össze legalább tizenkét olyan mai politikust, aki hasonlóképp nem érti ezt.