DROID-087
2004.05.14.

Régebbi bejegyzéseimet lapozgatva (basszus, már ilyen régóta bloggolok?) rábukkantam egy régi ígéretemre, miszerint egyszer mesélek nektek a Yamato nevű csatahajó történetéről, ami a történelem egyik legnagyobb droidsztorijának áldozata lett. Nem csak a hajó, de egész Japán és a csendes-óceáni hadszíntér sorsa egyetlen ember hülyesége miatt fordult meg, bár erről vajmi keveset lehet olvasni a történelemkönyvekben.

A harmincas években már nyilvánvaló volt Japán és a Csendes-óceán területeit uraló országok közötti közelgő fegyveres konfliktus. Az okokat minden történelemkönyv felsorolja: Japán kevés ásványkinccsel rendelkezett, mindenből behozatalra szorult. Azt a maszlagot viszont felejtsük el, hogy a háború kizárólag azért robbant ki, mert a gonosz japánok világuralomra törtek. A valóság az, hogy a térségben már kialakuló, de még meg nem szilárdult hegemóniáját féltő Egyesült Államok már a tízes évek vége óta folyamatosan gazdasági nyomás alatt tartotta a szigetországot, amit a negyvenes évek elején katonai blokáddal való fenyegetés tetézett be. Japánnak gyakorlatilag nem volt más választása, mint a Pearl Harbor-i akció és a háború kirobbantása. Ha nem teszik ezt, az Egyesült Államok szó szerint megfojtja a gazdaságukat, és az ötvenes évekre gyarmattá válnak.

A Japán Császári Haditengerészet legnagyobb stratégiai tervezője Yamamoto Isoroku tengernagy volt. A későbbi csatahajót, amiről mindjárt szó lesz, nem róla nevezték el, hanem Japán egyik vidékéről; az Yamato, ő pedig Yamamoto, tessék megjegyezni. Yamamoto és vezérkara a háború előtt helyesen ismerték fel, hogy Japán nem győzhet az USA ellenében egy anyagháborúban, mivel a japán ipar nem képes olyan mennyiségben pótolni az elveszett egységeket, mint az amerikai, hanem csak akkor van esélye győzelemre, ha a háború első hat hónapjában elpusztítja az ellenséges haditengerészeti főerőket. Ehhez olyan fegyverek szükségesek, amelyek messze meghaladják az ellenséges eszközök minőségét minden tekintetben, és képesek túlélni bármilyen ellenséges csapást. Ennek értelmében dolgozták ki a japán haditengerészet taktikáját. A flotta három nagy harccsoportra osztva tevékenykedett volna. Mindháromnak a közepén egy-egy óriás csatahajó haladt volna, amely nagyobb tűzerejű, gyorsabb, és erősebben páncélozott lett volna, mint az amerikai csatahajók - vagy éppen a világ bármely csatahajója. Ezeken a hajókon a japán hadiipar legújabb vívmányait alkalmazták volna: radarvezérlésű ütegek, fedett lőállások, automatizált rendszerek, újszerű turbinahajtás, és így tovább. Japán ugyanis e fejlesztések terén messze az Egyesült Államok előtt járt. Az a tévhit, hogy a japán haditechnika szánalmas próbálkozás volt a nagyszerű amerikai fegyverekkel való szembeszállásra, nem igaz. Ezt a maszlagot az amerikai tengerészek között terjesztették, moráljuk fokozása érdekében, és persze a hátországban is ettől zengett a sajtó. A valóságban ennek épp a fordítottja volt igaz. Hogy ennek ellenére miért mégsem a japánok győztek, mindjárt látni fogjuk.

A szupercsatahajók radarvezérlésű ágyúi messzebbre hordtak volna az amerikai hajók fegyvereinél, így már jóval korábban tűz alá vehették volna az ellenséget, minthogy az bármiféle ellentevékenységbe kezdhetett volna. Az automatikus tűzvezetésnek köszönhetően, amit nem csak a radar, hanem a világ legjobb optikai lőelemképzői is segítettek, a szupercsatahajó ütegei minden addiginál jobb találati arányt értek volna el. Természetesen az ágyúk űrmérete is óriási lett volna, a legnagyobb, amit addig építettek, így egy-két találattal bármiféle célpontot megsemmisíthettek volna. A hajót egy vagy két könnyű repülőgép-anyahajó követte volna, vadászgépeikkel légi fedezetet biztosítva az ellenséges repülőgépek ellen. A tengeralattjárókat és kisebb hajókat a kísérőrombolók és a könnyűcirkálók küzdötték volna le. Ha egy vagy két ilyen köteléket megindítottak volna, azok meg sem álltak volna San Francisco-ig, miközben elsöprik az útból az US Navy egységeit.

A terv azonban nem maradt álom. 1937-ben megkezdték, és 1942-re be is fejezték a két első szupercsatahajó, a Yamato és a Musashi építését, a harmadik és a negyedik hajó, a Shinano és a név nélkül maradt 111-es egység is már épült. A két hajó szinte teljesen egyforma volt. Vízkiszorításuk 71,000 tonna volt; akkoriban a legnagyobb csatahajók, mint az USS Iowa, vagy a francia Jean Bart csak 40-45,000 tonnát nyomtak szét maguk körül, és már ez is gigantikusnak számított. A hajók fő ütegei 420 mm-es kaliberűek voltak, egy-egy lövedék két tonnát nyomott, és az effektív lőtávolság - vagyis ameddig célba lehetett velük találni - 42 kilométer körül volt. Az amerikaiaknál ez legfeljebb 30-35 km körül alakult. Elöl hat, hátul három ilyen ágyút helyeztek el, hármasával építve a tornyokba. Mellesleg a hajó oldalára felszereltek még néhány kisebb, 230 mm-es ágyút - ez egy cirkáló fő fegyverzetével volt egyenértékű - és annyi légvédelmi üteget, amennyi csak elfért.

Laikusoknak ezek a számok persze nem sokat mondanak, ezért nézzünk hasonlatokat. A hajó tornya egy kb. 17 emeletes toronyháznak felelt meg, azaz akkora volt, mint a Schönherz kollégium. A 420 mm-es ágyú tűzerejéről annyit, hogy a szárazföldi nehéztüzérség 152 vagy 155 mm-es űrméretekkel operál, ennél nagyobb ritkán akad. Ezt az ágyút úgy képzeljük el, hogy ha a hajó Budapesten lenne, képes lenne Tatabányán bemérni és pár próbálkozásból eltalálni a hegy tetején álló turulszobrot, a lövedékek pedig egy-egy TNT-vel plafonig megrakott VW Golf személyautó gyanánt képzelhetőek el. Ezek az autók hatosával csapódnak be. El lehet képzelni, mennyi esélye van a túlélésre annak az amerikai hajónak, amelyik ezt a nyakába kapja. Ehhez az ágyúhoz légvédelmi lőszert (!) is rendszeresítettek. A rádióirányítású, 420 milliméteres repeszlőszer robbanása biztosan letakarított volna az égből egy B-17-es köteléket. A hajó páncélzata is fantasztikus volt, 410-650 mm-es vastagságával képes volt ellenállni bármilyen amerikai ágyúlövedéknek, bombának vagy torpedónak. Talán elég annyi hozzá, hogy a gyári teszt keretében egytonnás rombolóbombákat dobáltak a fedélzetre, és néhány korlát elgörbülésén kívül a hajónak nem lett semmi baja.

Mindezek mellett a Yamato és a Musashi törzsét is különleges elvek alapján tervezték meg, és sikerült olyan kedvező közegellenállási értékeket elérni, hogy a hajó sebessége messze meghaladta a csatahajók általános sebességét. Mindehhez a kiváló minőségű, olajtüzelésű gőzturbinás hajtóművek is hozzájárultak, és így lett a hajó végsebessége 31 tengeri csomó, azaz 57 km/h. Ez azonban túl gyors volt, ennyire nem is volt szükség, ezért az elérhető végsebességet 27 csomóra csökkentették. Az akkori csatahajók átlagos sebessége 18-20 csomó volt.

Természetesen nem csak a csatahajók képviselték az akkori csúcstechnikát, hanem az őket kísérő más hajók, és a légi fedezetet biztosító repülők is. A rombolókat például speciális, "Hosszú Lándzsa" elnevezésű torpedókkal szerelték fel, amelyek motorját nem sűrített levegő, hanem tiszta oxigén táplálta, s így nem húztak a vízben fehér, jól kivehető tajtékcsíkot. Hasonló fegyverekkel más országok hadiipara is kísérleteztek, de csak a japánoknak sikerült üzembiztos oxigénes torpedókat építeni. A torpedórombolók ezzel a fegyverrel elsősorban éjszaka tevékenykedtek volna, teljesen elsötétítve, ami behozhatatlan taktikai előnyt jelentett volna. Tegyük hozzá, hogy maguk a hajók sem voltak közönséges rombolók, hiszen például a Shimakaze osztály hajói körülbelül azt a színvonalat képviselék, amit a Yamato a csatahajók kategóriájában. Ebből az osztályból azonban csak egy darab épült meg, 1944-ben, és fél év múlva el is süllyesztették.

Ilyen felszereléssel a Japán Császári Haditengerészet jó eséllyel nézett szembe az Egyesült Államokkal történő összecsapással, és mint a történelemkönyvekből tudjuk, 1941 decemberében meg is indították a támadást. Gyakran elhangzik, hogy az amerikaiak valójában előre tudtak a Pearl Harbor-i támadásról, és szándékosan hagyták a japánokat lecsapni, de ez egy marhaság. A háború után azonban a köztudottan hatékony amerikai média váltig ezt az állítást hajtogatta, és még azt is volt képük hazudni, hogy mindez egy zseniális csel volt, mert az amcsik a támadás előtt elvitték a kikötőből az anyahajókat, amiről ők már akkor is tudták, hogy azok fogják eldönteni a háborút, s így a "hülye japánok" csak néhány csatahajót és hasonlót süllyesztettek el, ami úgysem kellett már senkinek. Ez nem igaz. Egyetlen hadviselő sem akkora barom, hogy egy háborút azzal kezdjen, hogy elveszíti a flottája felét. Ráadásul háborús ürügynek az is megfelelő lett volna, ha a támadást visszaverik. Azt, hogy a Fehér Ház tudott a támadásról, a háború után, mint pletykát ejtették el. Az amerikai vezérkar úgy mosakodott ki a Pearl Harbor-i fiaskóból, hogy a már halott Roosevelt elnökre mutogattak, hogy ő a hibás, mi szóltunk, de ő nem vette komolyan. Kísértetiesen hasonló játszódik le mostanság szeptember 11.-e és az iraki háború kapcsán...

A Pearl Harbor-i siker után Yamamoto és törzse máris megindította volna a nagy támadást, mielőtt az amerikaiak magukhoz térnek a sokkból. És ekkor lépett színre a történet droidja: Tojo Hideki miniszterelnök, aki katonának képzelve magát úgy gondolta, majd ő megmondja a frankót, és beleugatott a stratégiába. Hosszas viták következtek, amelyben a haditengerészet és a kormány azon huzakodtak, hogy mit támadjanak meg előbb: Yamamoto természetesen a stratégiailag fontos célpontokat javasolta, míg Tojo csakis a gazdaságilag fontos területekre mutogatott a térképen. Háborúban nyilván nem az utóbbi a fontosabb, de ő, a nagy iparfejlesztő ezt nem értette. Addig vitatkoztak, míg végül az amerikaiak léptek előbb. Néhány nappal a Pearl Harbor-i támadás után James H. Doolittle alezredes felvetette egy ellencsapás lehetőségét, Tokió bombázását. Az akkori bombázógépekkel ez megvalósíthatatlannak látszott, de Doolittle ötletét a kétségbeesés szülte, és az amerikai közvéleménynek szüksége volt valamiféle ellenakcióra, mielőtt a háborús morál veszélyesen mélyre süllyed. A USS Hornet és Enterprise anyahajók fedélzetére szárazföldi B-25 Mitchell közepes bombázókat telepítettek, és a hajókat mélyen beküldték a japánok ellenőrizte vizekre. Ez már eleve veszélyes vállalkozás volt. A gépek felszállás után nem tudtak visszatérni a hajókra, a terv szerint a bombázás után Kínába repültek volna, és ott a Csang Kaj-sek partizánjai ellenőrizte területen a pilóták ejtőernyővel kiugrottak volna. Katonailag reménytelen vállalkozás volt ez, hiszen száz százalékos várható veszteség mellett a kis gépek elenyésző veszteségeket okoztak volna Japánnak, de a cél az volt, hogy megmutassák odahaza, hogy ők is tudnak bombázni, ha akarnak. A feladatot végre is hajtották, a hajókat nem érte támadás, és a gépek bombázták Tokiót, bár valóban csekély eredménnyel.

A légitámadás azonban nem várt hatást fejtett ki a miniszterelnökre, és végső soron ez fordította meg a háború menetét. Tojo ugyanis maga is látta a támadó repülőgépeket, a felrobbanó bombákat, és rettenetesen megijedt attól a lehetőségtől, hogy az amerikaiak bombázhatják Japánt. Mondták ugyan neki a szakemberek, hogy ez csak egy egyszeri, elkeseredett akció, nem fognak holnapra ezerszám feltűnni az ellenséges gépek, de ő nem hitt nekik, csak azt hajtogatta, hogy Japánt meg kell védeni, és végül elrendelte, hogy a Yamato-t és a Musashit állítsák a Tokiói-öbölbe, hogy légvédelmi ágyúikkal oltalmazzák a fővárost. Ez egy oltári nagy marhaság volt, ezzel a haditengerészetet megfosztotta a fő csapásmérő eszközeitől, és a két szupercsatahajó a továbbiakban Tokió mellett vesztegelt, miközben az amerikaiak cafatokra szedték a minőségi fölényüket vesztett, anyagháborúra kényszerült japánokat. Egyetlen ember pillanatnyi hülyeségének köszönhetően tehát Japán elvesztette a világháborút!

Mi történt a szupercsatahajókkal később? Jó darabig ott álltak Tokióban, mígnem Tojo belátta, hogy az amerikaiak tényleg nem bombáznak többet, és kénytelen-kelletlen elengedte azokat bevetésre. Néhány konvojkísérő küldetés során használták a hajókat, bár tényleges harcban csak a Yamato vett részt egyszer, amikor radarvezérlésű ütegeivel két ellenséges rombolót semmisített meg. A Musashit 1944-ben repülőgépek süllyesztették el, a Shinano-t pedig hajógyári tesztelése során, a japán partoknál torpedózták meg, és befejezetlen vízzáró rekeszei nem tudták megakadályozni elsüllyedését. A 111-es egység építését leállították. A Yamato azonban túlélte a háborút, kisebb-nagyobb sérüléseit kijavították, és 1945-ben lényegében az utolsó bevethető nagy hajóegység maradt.

Ekkor már Japán semmiféle stratégiai tartalékkal nem rendelkezett. Sem acél, sem olaj nem volt. Hogy a Yamato ne kerüljön gyalázatos módon az ellenség kezére, a vezérkar elrendelte a Tenichigo hadműveletet. A szó jelentése: ten: ellen, ichi: egy, go: mennyország. Azaz "egy a mennyek ellen". A Yamato-t feltöltötték egy útra elegendő üzemanyaggal, megpakolták lőszerrel és útnak indították a legközelebbi ellenséges flottacsoport felé. Másnap reggel nyolckor a legénység elfogyasztotta a szertartásos utolsó reggelit, tízkor pedig megjelentek fölöttük az első amerikai repülőgépek. Hosszas harc után egy bomba leszakította a Yamato egyik ágyútornyát, és felrobbantotta a töltőszerkezetben a lőszereket. Az óriási hadihajó felrobbant és kettétört. A robbanás ereje egy egész századra való ellenséges gépet vert le az égből, és több száz kilométerről is látták. Túlélők nem voltak. Ez lett a hadtörténelem legnagyobb csatahajójának vége.

Ezalatt Tokióban megsemmisítették a hajó valamennyi tervrajzát, fényképét és minden dokumentációját. Összegyűjtötték a fényképeket az újságok szerkesztőségeiből is, házkutatásokat tartottak a hajóval kapcsolatba került minden személy lakásán, mert az utolsó nyomát is el akarták tüntetni a hajó létezésének. A Yamato-ról egészen 1982-ig csak azok a fényképek voltak ismertek, amelyeket az amerikai repülőgépek a Tenichigo-hadművelet során készítettek róla. Később a hajógyár egyik mérnökének hagyatékából előkerült néhány további kép, de így is alig egy tucat maradt fenn.