DROID-034
2004.03.13.

Ma előrángatok nektek egy régi történetet, a "volt egyszer egy hülye osztálytársam" című dossziéból.

Néhány nappal ezelő olvashattátok életem egyik legsúlyosabb droidjának, Oláh Tibornak a meglehetősen hosszú történetét. Akkor ígértem, hogy egyszer majd még mesélek további droidsztorikat ennek a seggfejnek a környezetéből. Kezdjük mindjárt az ő barátnőjével, E. Ágnessel.

Mint már a pár nappal ezelőtti történetből is kiviláglott, Oláh Tibike kicsit, hogy úgy mondjam, nem szokványos viszonyt ápolt a mindennapi valósággal. (Nagz szerint Tiborka levelei alapján egyértelmű, hogy most jön le az LSD-ről. Én ezt kétlem, mert akkor már több, mint tíz éve leszokóban van.) E. Ágnes éppen hozzáillő partner volt: egy hisztis, buta ribanc, amit ma plázapicsának neveznénk, de akkoriban ez a kategória még nem volt bevezetve. A csaj félig olasz volt, félig magyar. Az E. Ágnes a magyar neve volt, de állítása szerint volt egy olasz nemesi neve is, ami így hangzott: Agnese del Moro Bernadette Michele Kira. Igen, jól olvastátok, nemesi neve, ugyanis nemesi családból származott, és mellesleg tele volt pénzzel, mert az apjának valami nagy cipőgyára volt odakint, és az ilyesmi általában meglehetős jövedelmet eredményez. Hogy ezek után Ágika miért járt egy lepukkant angyalföldi gimnáziumba, rejtély.

Ágika természetesen nem ezen a bolygón élt. Mindig annyi pénze volt, amennyit csak akart, de egyszerűen nem fért a fejébe az, hogy mások nem így élnek, nem milliomosok. Számára érthetetlen volt, hogy mi, az osztálytársai miért nem járunk a legjobb cuccokban, miért nem vesszük meg azonnal, amire vágyunk, és egyáltalán, mit sírunk, hogy nincs pénzünk, ahelyett, hogy kérnénk a szüleinktől, mint ő teszi. Egyszer beállított az iskolába egy törzskönyvezett afgán agár kiskutyával. Persze mindenki megnézte, aranyos, meg minden, meg lett simogatva, satöbbi. (Más kérdés, hogy a rémült kiskutyának ez jó volt-e.) Ágika ekkor kihirdette, hogy a kutya 70,000 forintért eladó, és most itt meg lehet venni. A nap végén pedig fenemód fel volt háborodva, hogy momentán senki sem hordott magánál ennyi lóvét kutyára, kénytelen volt hazavinni. Végül levonta a konzekvenciát, hogy mi bunkók vagyunk, és nem is való nekünk egy ilyen értékes fajkutya.

Ágika zenélni is szeretett. Volna. Egyszer kitalálta, hogy vesz magának egy gitárt. Bement a hangszerboltba, és valami háromszázezer forintért (1992!) vett egy profi elektromos gityót. Ment haza, felült a vonatra, és ott kicsomagolta, hogy na, próbáljuk ki. Kicsit tépkedte a húrokat összevissza, ahogy az óvodások, ha először van ilyesmi a kezükben, aztán hirtelen rájött, hogy ő nem is tud gitározni, mert ez azért nem olyan egyszerű, hogy pengetjük és szól. Ezen annyira felháborodott, hogy hisztériás rohamot kapott, és a gitárt kidobta a vonat ablakán. Utána még ő mesélte nagy dühösen, hogy micsoda dolog ez, hogy vett egy gitárt, és ennyi pénzért ilyen nehéz rajta játszani.

Kivégzés? Nem ártott volna. Most akkor nem is mesélek arról a korszakáról, amelyben mindenféle mentálhigiénés problémát beképzelt magának, persze csak a divatosabbakat, mert az olyan cool. Először volt depressziós, de az nem állt neki jól, ezért inkább nimfomániás lett. Azután volt leszbikus is, de csak mert az trendi. Közben persze szorgalmasan járt magánpszichológushoz, mert az is olyan trendi. Kicsit eltévesztette a házszámot, mert a hülyeségeivel itt, Magyarországon csak közröhej tárgya lett, nem Amerika ez, hogy az ilyesmit komolyan vegyük. Ezen annyira kiakadt, hogy kilépett a suliból, és visszament Olaszországba, ahol az apjától kisírt egy Dodge Vipert, hogy mégse kelljen gyalog mászkálnia.

A hírek persze továbbra is jöttek róla, Oláh Tibike révén, aki egyébként maga is tudta, hogy mekkora sík hülye picsa ez a nő, de neki ez imponált, mert ugye "olyan édi." Na meg ugye ő is egy sík hülye fasz volt. Az alábbi történeteket ő maga mesélte el, mint ún. vicces (szerintem meg szánalmas) eseteket.

Egyszer az ő Ágija fel akart venni neki egy érzelmes zeneszámot a rádióból. A hifitorony kezelése azonban már komoly előképzettséget igényelt, sehogy se tudott rájönni, hogy ez hogy működik. Végül azonban rájött a megoldásra. Előszedett egy asztali magnót, abba rakta a kazettát, és mikrofonnal vette fel. Ez még hagyján, de a közben ide-oda húzogatta a mikrofont a két hangfal előtt, hogy sztereó legyen a felvétel.

De volt durvább eset is. Ágika egyszer, egy hétvégén elhívta őt az Adriára motorcsónakozni. Mert az is olyan trendi. Na, beült ez a két sötétség a csónakba, megnyomták a gázpedált, hátha azzal megy, és mivel tényleg azzal ment, zsú... Ment is, persze, egy darabig, aztán úgy harminc kilométerrel arrébb lefulladt a motor. Ott álltak tehát a tenger közepén, nézték egymás okos fejecskéjét, hogy jól van, itt tényleg jól lehet kúrni, de aztán hogy megyünk vissza? Hát nem mentek... Tibikének egy idő után leesett, hogy a motor, az ott van hátul, és valószínűleg az a baj, hogy most nem berreg, hát nekiállt piszkálgatni, hátha megszállja a géniusz és meg tudja javítani. Közben Ágika meg vadul csapkodva cserélgette a kazettákat a műszerfalba épített autómagnóban, és tekergette a gombokat. Ez már Tibor barátunknak is szokatlan volt, megkérdezte hát a csajt, hogy mégis mit csinál? A válasz a várt "édi" stílusban érkezett:

- Jaj, hát tudod, emlékszel, mit tanultunk informatikán, hogy a mágnesszalagon meg a mágneslemezen adatot tárolnak. És hogy van ilyen, hogy indítófile, amitől a számítógép megy. Most arra gondoltam, biztos valamelyiken rajta van...

És igen, Agnese del Moro Bernadette Michele Kira halálosan komolyan gondolta, hogy a magnóval fogja elindítani a csónakot. Azt már nem tudom, végül hogy vergődtek ki a partra, valószínűleg Tibike evezett, de sajnos visszajöttek...