DROID-034
2004.03.14.

Az alábbi történetet egy paksi illetőségű katonatársam mesélte nekem. Én később elküldtem a darwinawards.org-nak, ahol nagyon megörültek neki, és még a Darwin Awards könyvbe is belekerült. Kaptam is belőle tiszteletpéldányt. Mivel azonban ez a könyv nincs meg mindenkinek, hadd osszam meg veletek ezt az épületes történetet, úgy is, mint egy újabb történelmi droidsztorit.

Paks városa nem mindig volt város. Az 1600-as évek elején még aprócska falu volt, benne a középkori falvak minden szokásos kellékével: sok sár, disznók, tyúkok, trágyadombok és sötét parasztok. Ilyenek azonban a szomszéd faluban is voltak, és mivel a parasztok nem tudtak megegyezni, hogy melyikük a sötétebb, elég gyakran előfordultak összetűzések a két agrártelepülés között. A vita alapját egy legelő képezte, aminek a hovatartozását sehogyan sem tudták eldönteni. Igy hol a paksiak verték el a szomszéd falu gulyását, aki szerintük rossz helyen legeltetett, hol a szomszédék a paksi pásztort. Végül a paksiaknak bedurrant az agyuk, és csoportosan átmentek megruházni a pimasz ellenséget. A pimasz ellenség azonban nem kért a rá osztott szerepből, és inkább ők páholták el a paksiakat, csúfosan megfutamítva a dicsőséges inváziós sereget.

Hanem nem olyan fából faragták a paksi vitézeket, hogy ennyiben hagyják a dolgot. Paks bírója úgy döntött, kenyértörésre viszi a dolgot, és kiadta az utasítást: a falu népe csináljon egy ágyút! Fel is lelkesült a nép, már kezükben érezték a győzelmet, ám ekkor megszólalt a falu öreg hajdúja, és felhívta a figyelmet, hogy az ágyúkat bronzból készítik, nekik pedig abból vajmi kevés van. Ezen egy percre gondolkodóba esett a bíró is, de nemhiába volt ő a falu vezetője, okos ember volt, hamar megoldotta a problémát. Utasította az embereket, hogy vágják ki a falu határában magasodó, évszázados tölgyfát, és annak a törzséből csinálják meg az ágyút!

Nosza, lett is nagy sürgés-forgás, a férfiak elrohantak fát vágni, ágyúcsövet fúrni, az asszonyok pedig szenet törtek, ként morzsoltak, salétromot kerestek a puskaporhoz. Reggelre kész is lett a csodafegyver, és hozzá egy jókora vödörre való fekete por, amit azonmód bele is töltöttek a csőbe. Az öreg hajdú útmutatása mellett egy gömbölyűre faragott sziklát töltöttek be lövedéknek, és az egészet ócska rongyokkal tömték be, fojtás gyanánt. Ezután szekérre rakták az ágyút, és felhúzták a közeli dombra, ahonnan jó kilövés esett az elpusztításra kijelölt ellenséges célpontra.

Ott tolongott a falu apraja-nagyja, amikor a bíró ünnepélyesen meggyújtotta az olajos csepűből fabrikált pattantyút, és az erre a célra kialakított lyukon az ágyú belsejébe dugta. A nagy várakozásnak meg is lett az eredménye: a lőporral feltöltött faágyú akkorát robbant, hogy a fél hegy eltűnt, a kíváncsi tömeg szanaszét repült, és az ellenséges faluban rémült kotkodácsolásba kezdtek a felriadt tyúkok. Sokan meghaltak, a bíró azonban valahogy túlélte a szuperfegyver megsemmisülését. Feltápászkodott, kitörölte a kormot a szeméből, a lassan oszló füstben végignézett a szétszaggatott holttesteken, a jajgató sebesülteken, a kővé meredve bámuló túlélőkön, és így szólt:

- Paksiak! Dicső nap ez számunkra. Hiszen ha ennyi halott van nálunk, mennyi lehet az ellenségnél?!

Ezzel Paks népe a csatát megnyertnek tekintette, boldogan hazamentek, eltemették a csata áldozatait, és a győzelem örömére jól berúgtak. A megye népe pedig azóta is ezen a történeten kacarászik.