DROID-033
2004.03.12.

Ha olvastad a mai blogot, akkor már tudod, miről fog szólni ez a mai Droidzóna. A Wabisabi nevű "reformétteremről," ahonnan az imént rendeltem kaját. Kicsit gyanakodva néztem az árlistát, mivel azon szinte csak 1000-1200 forint körüli tételek szerepeltek, a választék elég kicsi volt, a hülye nevű ételfélékhez pedig nem fűznek semmi magyarázatot (pl. "szejtán", na ez mi lehet), de végül vesztett a józan ész, és feladtam a rendelést. Én valami thai nudlit rendeltem, meg salátát, amihez a ház speciális gyömbéres öntetét ígérték, a barátnőm pedig vegetáriánus lasagnát kért.

A futár úgy húsz perc múlva rendben meg is érkezett, és rövidesen megtekinthettük a szokványos műanyag dobozba csomagolt vacsorát. Az első meglepetés az volt, hogy a lasagna fagyott állapotban érkezett. Kérem, én lehet, hogy nem értek hozzá, de úgy tudtam, a lasagna egy főtt étel. Mindegy, van mikrosütő, betesszük. Addig is kóstoljuk meg a salátát... FÚJ!! Mi a fene ez?! Nos, kérem, a speciális saláta közönséges zöldsaláta volt, úgy, ahogy a Jóisten megteremtette, mellette kb. 2 kanálnyi felaprított pritaminnal, és jó sok sóval!! A spéci gyömbéröntet? Hát az nem volt sehol! A zöld leveleket széthúzva sikerült valami barna maszatot felfedeznem a doboz fenekén, olyat, mint amilyenben az olcsó kínai kifőzdékben úszik a döglött kacsa. Ettől volt sós a saláta, ami egyébként - nem vicc - meleg volt! Hát mondom, ilyen nincs. Meleg, sós saláta. De ez még semmi. A thai nudli úgy bűzlött, mint egy halom döglött balatoni alga, a lasagnáról pedig felmelegítés után kiderült, hogy kizárólag sóból, petrezselyemből és takonyból tapasztották össze. Az egész szállítmány teljesen ehetetlen volt! 2450 forintért! Ne mondjak csúnyát? De, mondtam. Sokat.

Fogtam a dobozokat, visszatettem rájuk a fedőt, bedobtam a zacskóba, és elindultam a pár sarokra levő Wabisabiba, hogy beleverjem a "szakács" fejét. Ilyen szemetet akármelyik kínai büfében lehet kapni, csak ott eleve tudni lehet, hogy ilyen, nem is ígérik, hogy jobb lesz, és mindössze 200 forintba kerül. Mert kérem, a kínai egy igen becsületes nép. Útközben beugrottam Edihez, felvertem legszebb álmából - szokása ugyanis az iroda padlóján kómázni - és elhívtam fotózni. Nehogy már kimaradjon valamiből. A biztonság kedvéért a kabátom alá eltettem az önvédelmi vascsövemet is, hátha valami pincérarc emberkedni kezd ahelyett, hogy szó nélkül visszafizetné a pénzt. Öt perccel később ott álltunk a Szent István körút és a Visegrádi utca sarkán, egy elég elegáns bejárati ajtó és egy jókora neonreklám előtt. Edi beaggódott.

- Izé, Tomcat, itt talán mégse kéne balhézni, ezeknek biztos van védelmük...
- De hát nem balhézni jöttünk, hanem reklamálni.
- Jó de akkor is, biztos van kidobó...
- Akkor próbáljon kidobni.

Ezzel bementünk. Hát mit mondjak? Jó sznob hely. Plüss szőnyeg, lágy, rejtett fények, műjapán elegancia. Asztalok helyett alacsony, heverőforma ülőalkalmatosságok, azokon egy rakás köcsög juppi, csipegetik a sós rizst és társalognak. Kicsit arrébb japán masszázsfülke, nagyon jó. Fénykép sajnos nincs, mert túl sötét volt az én kis zsebkamerámnak. Tipikusan az a hely, ahol kurva szar és drága a kaja, de ez nem fontos, mert ide társasági életet élni jár az ember. Csak azt nem értem, egy ilyen étterem mi a fenének vállal házhoz szállítást? Aki ilyet akar enni, idejön, de aki gyorsan ebédelni szeretne, az nem biztos, hogy elbaszott ízekre meg kísérleti ételekre vágyik. Töprengésemből a pult mögött sürgölődő szőkeség riasztott fel.

- Sziasztok, foglaltatok asztalt?
- Nem - feleltem - nem foglaltam, hanem rendeltem. Ételt. De valami mást kaptam.
- Mit rendeltél?

Erre szépen kipakoltam elé a dobozokat a szatyorból, akkurátusan egymás mellé helyezve.

- Ezeket.
- És mi a baj velük?
- Ehetetlenek.
- De miért?
- Mert nem lehet őket megenni.
- Jó, de miért nem?
- Mert rosszak. Ezért hoztam vissza. Gondoltam, váltok egy pár szót azzal, aki ezt el merte követni.

A csaj erre kicsit meglepetten végigmért - lehet, ekkor vette észre, hogy az elegáns társaságba én kopott bakancsban, fekete farmerben, és a mostanában állandó viseletemmé vált szanalmas.hu kapucnis pulóverben érkeztem - és egy kis türelmet kért, amíg a belső telefonon hív valakit. Kisvártatva kinyílt a konyha ajtaja a terem túlvégében, és egy sovány fiú közeledett.

- Sziasztok, szóval hát mi lenne a probléma? - kérdezte már messziről.

"Te, ez egy..." - súgta volna oda döbbenten Edi, akinek megállt a kamera a kezében, de leintettem: én is láttam, hogy egy homokossal fogjuk megbeszélni a vacsora további sorsát. Nem, nem vagyok homofób, de mint minden normális embert, engem is irritál az, ha valaki rájátszik a dologra, riszálja a seggét és igyekszik kecsesen mozogni.

- Jó estét, az a probléma, hogy ezt kaptam tőletek vacsorára - mutattam végig a pulton sorakozó dobozokon.
- Ó, és mi a baj ezzel?
- Hát csak az, hogy ehetetlen?
- Hogyhogy ehetetlen?
- Úgy, hogy nem lehet megenni.
- De miért nem lehet? - Esküszöm, szóról szóra megkérdezte ugyanazt, mint a csaj!
- Azért, mert annyira, hm, rossz. Pláne ennyi pénzért.
- Ó, hát ez... ez kellemetlen - vigyorgott kényszeredetten - de hát, de hát mit tudok én csinálni?
- Hát valamit csinálhatnál.
- Hát nem tudom... akkor... Hát, ha gondoljátok, verjetek meg engem.

Na erre kicsit kiestem a szerepemből. Én ugyanis, ha az égig be vagyok pöccenve, halálosan nyugodtnak látszom, és a legritkább esetben jár el a kezem. Bizonyos esetekben ez sokkal célravezetőbb, mint üvölteni és pisztollyal hadonászni. Arra viszont még nem volt példa, hogy egy beparázott kis homokbánya azt javasolja, egyszerűen verjem meg. Később Edi felvetette, hogy talán épp ez a munkája, hogy ha valaki reklamál, neki kell odamenni és megveretnie magát. Ilyen puccos helyeken ez is lehetséges. Mindenesetre érdekes lett volna kipróbálni, mit szól a kis homokbánya, ha azt mondom, hogy jó, és jól combon rúgom. Meg mit szólt volna az a halom vigyorgó sznob, akik egyre érdeklődőbben figyelték a jelenetet.

De végül nem rúgtam fel, majd felrúgja valaki más, ha továbbra is ilyen szemetet főznek. Megkértem, hogy ha ő nem tud intézkedni, akkor legyen szíves, hívjon ide valakit, aki tud. Erre hálásan bemenekült a pult mögé, hogy felhívjon valami főnököt az ügyünkben. Közben megállás nélkül csacsogott arról, hogy ő megérti, hogy ez milyen kellemetlen helyzet, egyszer ő is volt így, amikor a Mammutban egyszer bement egy étterembe, és ott is olyan kellemetlen volt az étel íze, és hát igazán... De szerencsére sikerült elérnie a főnökét, aki nem kukacoskodott, utasította, hogy adják vissza a 2450 forintot, és legyen vége a történetnek, s így valóban vége is lett. Szóval a hozzállás végül is korrekt volt, már csak főzni kell megtanulniuk. Addig lehetőleg ne rendeljetek tőlük.