DROID-016
2004.02.22.

A tegnapi MÁV-történetről eszembe jutott egy másik, ami ismételten igazolja, hogy a MÁV nem más, mint primitív kis droidok öncélú közössége, aminek semmi köze a szolgáltatáshoz, az utasok kiszolgálásához, és más, absztrakt fogalmakhoz. A dolog nem most történt, hanem tavaly télen, de a helyzet azóta sem változott, tehát jogos a droidsorszám.

Tatabánya egy barátságos, de baromi unalmas város, ahol se egy tisztességes mozi, se semmilyen normális szórakozóhely nincs (az egy szál Vadorzót leszámítva), ezért ha bármi szórakozást szeretne a helybéli, akkor kénytelen Győrbe vagy Budapestre vonatozni, esetleg Komáromba. Igy én is erre kényszerültem. A MÁV azonban, roppant barátságosan, úgy szervezte a járatait, hogy Pestről este 11-kor induljon az utolsó vonat vissza Tatabányára, tehát a fővárosba látogató fiatalok maximum egy babazsúr erejéig tombolhatták ki magukat. Igaz, hogy éjjel egykor indult még egy postavonat is, de az csak hétköznap járt, vagyis a szombati bulizás este tízkor véget ért mindenkinek, és pucolás a vonathoz, mert különben ott rekedsz a pályaudvaron. (Mert persze 11 után már a BKV se igen jár.) Hab a tortán, hogy a reggel 5-kor induló első vonat Kelenföldről indult, ahová olyan korán csakis taxival lehet eljutni. Aki tehát lekési a 11 órás vonatot, az aludjon a váróteremben, reggel kilencig.

Ez eddig még rendben is volna, de ez sem olyan egyszerű. Az előző napi blogból ugyanis tudhatjuk, hogy a váróterem sok mindenre szolgál, de arra nem, hogy holmi utasok oda betelepedjenek. Hogyisne! Még elfoglalják a helyet a hajléktalanok elől. Ezt persze én nem tudtam, és fél tizenkettő körül leültem ott, hogy valahogy kibekkeljem az éjszakát. Eltelt egy óra, két óra, már majdnem kiolvastam a könyvemet, amikor hirtelen valaki elém állt. Egy MÁV biztonsági őr volt, kezében gumibottal, és rám reccsent:

- Zárjuk a várótermet, hagyja el az állomás területét!

Néztem rá, ahogy a hülyékre szokás, és mintegy mellékesen azon is elmorfondíroztam, hogy mi okból lóbál ez az úriember egy gumibotot az orrom előtt, tán csak nem hozzánőtt a tenyeréhez, vagy a derékszíjon újabban nem lehet viselni? Netán úgy nézek ki, mint akit csak ezzel lehet kihajtani innen?

- Már elnézést - mondtam - de miért zárják be a várótermet?
- Mert ez az előírás, azért! Egy órakor be kell zárnunk, reggel ötig.
- De miért? És az utasok addig hová menjenek?
- Azt nem tudom, kérem, az a maga dolga, de itt nem lehet.
- De miért zárnak be? Takarítanak?
- Igen, takarítunk, de az előírás...
- És mondja, miért zavarja ennek a körülbelül hatszáz négyzetméteres teremnek a takarítását, ha egy utas itt ül egy padon?
- Kérem, hagyja el a várót...

Mit volt mit tenni, távoztam. Kitessékeltek a mínusz harminc fokos hidegbe, és ráadásul még le is zavartak a lépcsőn, mert a vágányokat is bezárják éjszakára. A lépcső tetejére a droidok odahúztak egy halom szemeteskukát, nehogy valaki alattomban felszökjön, és ott várja a vonatát. Hogy ez mire jó, nem tudom! Az éjszakát kénytelen voltam a metró kijáratánál tölteni, ahonnan jött ki egy kis meleg, egy falka részeg hajléktalan között, térdig mocsokban állva. És még így is felfáztam, pedig nem vagyok egy nyamvadt virágszál. Ez az igazi európai vasút! Gratulálok.