DROID-015
2004.02.21.

Mai droidsztorink nem egy droidról szól, hanem egy óriási, kollektív tudattal rendelkező robotlényről, a Magyar Államvasutakról.

A MÁV egy nagyon hatékony kibernetikai-biológiai rendszer. A hangyabolyhoz hasonló robotközösség, amelyet végletekig primitív, apró droidok alkotnak és működtetnek. Ezek önálló lényként, a kommunától elválasztva tehetetlenül kóvályognának a világban. Együtt azonban fantasztikus dolgokra képesek. A boly célja és értelme, hogy ezek a végletekig primitív, apró droidok valamennyien hozzájuthassanak napi szalonna- és pálinkaadagjukhoz, ami nélkül elpusztulnának. A boly az évszázadok során szorosan hozzánőtt az emberi társadalomhoz, azon élősködik, s a primitív kis droidok így jutnak nap mint nap az említett pálinkához és szalonnához. Emellett a MÁV az evolúció során kiváló mimikrit fejlesztett ki: vasúttársaságnak álcázza magát, és ezt oly hatékonyan teszi, hogy néha még azokat az embereket is megtéveszti, akik már láttak igazi vasutat. Pedig milyen szembeszökő a különbség! Nézzük csak:

Egy MÁV személyszállító vonat




Egy igazi személyszállító vonat

Jó fél évvel ezelőtt történt, hogy a barátnőm és én - mi hülyék - vasúton akartunk utazni. El is mentünk a MÁV egyik termeszvárába, a Keleti pályaudvarra, ahol megtudtuk, hogy a vonatunk két óra múlva megy, de addig kellemes fetrengést kívánnak a mocsokban. Ilyenkor, ugye, legalábbis egy rendes vasúttársaság esetében, elmegy az ember a váróterembe, leül egy újsággal és vár. Mi is elmentünk az úgynevezett váróterembe. Benyitva azonban majd' hátrazuhantunk a segg- és pálinkaszagtól, a Váróterem feliratú tábla alatt ugyanis hajléktalan-melegedőre bukkantunk. Demszky elesettjei közül legalább ötvenen voltak ott helyben elesve, a többi még állt, ezek jórészt cigarettáztak, piáltak és lármáztak. Ránéztem a barátnőmre: mondom te, biztos hogy ez a váróterem? A kérdés költői volt, mert ott virított a bazinagy tábla, ami szerint ez az, de nekem valahogy más fogalmaim voltak a váróteremről. A váróterem, legalábbis szerintem, egy olyan helyiség, ahol az ember kultúrált körülmények közt megvárhatja a vonatát, amire drága pénzen jegyet vásárolt. Ez a terem láthatóag nem erre szolgált, tehát ez itt nem a váróterem. Nos, akkor keressük meg az igazit!

Elindultunk körbe, a vágányok mentén, keresve az igazi várótermet. Kisvártatva rá is bukkantunk egy nyitott ajtóra, ami mögött egy fényűzően berendezett helyiség látszott. Plüss szőnyegek, büféasztal, székek, az előtérben fogas, rajta néhány kabát, és bent néhány ember. Aha, szóval ez a váróterem! Hiszen kultúrált. Igaz, valami hülye az alábbi feliratú táblát biggyesztette az ajtóra:

Ezen egy kicsit eltöprengtem, de végül arra jutottam, hogy ha a személyforgalmi igazgatóság az utasokért van, akkor biztos nem fogják megtagadni, hogy egy kicsit leüljünk. Hát akkor menjünk be! Bementem, és egy hosszú asztalt pillantottam meg, amit fehér inges, nyakkendős muksók ültek körül, valami nagy halom irat, sajtos pogácsa és több karton ásványvíz társaságában.

- Jó napot kívánok, elnézést a zavarásért - mondtam - Önök, ugye, a személyszállítási üzletág vezetői?
- Igen kérem - nézett föl az egyik.
- Mi az Önök utasai vagyunk, az imént váltottunk jegyet az Önök egyik vonatára. Be akartunk menni a váróterembe, de ott hajléktalanszálló működik. Mi pedig szeretnénk kultúráltan várakozni. Megengednék, hogy leüljünk itt egy fél órára, amíg megjön a vonatunk? Nem zavarnánk, és szendvicset se kérünk...

A T. Igazgatóság erre egy emberként elhallgatott, és valamennyien döbbenten bámultak rám. Az asztalfőn ülő emberke arca mulatságos színeket öltött fel, fehérből zöld lett, majd püspöklila, végül rövid tátogás után dühödten ordítani kezdett:

- Dehogyis lehet, mit képzel, ez itt igazgatósági ülésterem, azonnal hagyja el, mert különben... Hogy képzeli, mit képzel, mit merészel, kicsoda maga!!
- Hát, ezt inkább én kérdezhetném magától.
- Azonnal takarodjon innen!
- Te meg kapd be a faszomat, büdös paraszt - búcsúztam el, és távoztunk.

Szóval ez se a váróterem, mert ez se kultúrált hely. Tele van prosztókkal, akik kiabálnak. Menjünk hát tovább. Néhány lépéssel arrébb egy újabb ajtót találtunk. Odabent székek, és egy kis ablak. Az ajtó fölött tábla: Rendőrség. No, mondom, biztosan ez az a váróterem, amiről annyit hallottam! Hiszen a rendőrök szolgálnak és védenek, ők is értünk vannak. Bementünk, leültünk, én pedig elővettem az ebédre vett túrós táskámat, és falatozni kezdtem. Két perc múlva jött egy rendőr.

- Jó napot, miben segíthetek?
- Köszönöm - válaszoltam két harapás között - csak a vonatunkat várjuk.
- Itt?! - ámult el a rendőr.
- Kénytelenek vagyunk, mivel a váróterem hajléktalanszálló lett.
- Na de kérem, hát... ez itt rendőrségi objektum, azonnal hagyják el az objektum területét!
- Ugyan, őrmester úr, zavarjuk azzal, ha itt ülünk?
- Itt nem lehet ülni!
- De itt szoktak ülni azok, akik magukhoz jönnek, nem?
- Igen, de a vonatot nem lehet itt várni!
- Kérem, akkor zavarják ki a hajléktalanokat a váróból, és boldogan átmegyünk oda.
- Az nem a mi dolgunk!
- Elnézést, azt hittem, Önök a pályaudvari rendőrség.
- Igen, de az nem a mi dolgunk. Az a... az önkormányzaté!
- Melyik kerület önkormányzatáé?
- A... a Főpolgármesteri Hivatalé! Ööö... igen!
- Akkor most forduljak Demszky Gáborhoz?
- Hát... igen. Vagy... vagy a MÁV biztonsági szolgálatához.
- Az ő dolguk a hajléktalanok eltávolítása?
- Hát... azt nem tudom. De ott vannak szemben - mondta, és a pályaudvar túlsó végébe mutatott.

Hát jó, menjünk oda. Rövid idő alatt meg is találtuk azt az ajtót, ami a biztonsági szolgálat irodájába vezetett. Ócska, megfeketedett falépcsőn másztunk fel, majd benyitottunk egy rácsos ajtón, és egy kis irodaféleségben találtuk magunkat, ahol egy nyugdíjazás előtt álló úr üldögélt egy ócska asztalnál, keresztrejtvényt fejtve egy öreg asztali lámpa sárgás fényénél.

- Jó napot kívánok - köszöntöttem - ez itt a biztonsági szolgálat irodája?

Az öregúr felém fordult, és ekkor láttam meg a mellén a MÁV biztonságiak jelvényét.

- Jó napot. Igen, ez az. De most csak én vagyok itt.
- Nekem Ön is jó, ha Ön a biztonságiakhoz tartozik.
- Azokhoz tartozom, mert én vagyok itt az egyetlen.
- Hát nincs biztonsági őrsége a Keleti pályaudvarnak?
- De, van. Mondom, én vagyok az. Miben segíthetek?
- Hát, ha ön a biztonsági szolgálat, akkor jöjjön, és pakolja ki a hajléktalanokat a váróteremből, mert ez állítólag a maga dolga.
- Azt nem lehet, kérem, csak takarításkor. A takarítások gyakoriságát pedig az állomásfőnökség határozza meg. Ott tessék reklamálni, ott szemben, ni - mutatott ki az ablakon, megint csak a pályaudvar túlsó sarkába.
- Köszönöm, akkor ott érdeklődöm - mondtam neki, és innen is továbbálltunk.

Kisvártatva benyitottam az ÁLLOMÁSFŐNÖKSÉG feliratú ajtón. Egy előtérben találtuk magunkat. Innen négy további ajtó nyílt, mindenféle irodákba. A padlón szőnyeg, a fal mellett kis asztal, rajta újságok, és két szék. Aha, mondtam, hát biztos ez a váróterem! Leültünk a székekre, és olvasgatni kezdtünk. Én elővettem a maradék túrós táskát és a kólát, és csendben eszegettem. Vártam, hogy mindjárt előkerül valami öltönyös alak, és kérdőre von bennünket. Ám, csodák csodája, semmi ilyesmi nem történt! Üldögéltünk, olvasgattunk, eszegettünk, közben vasutasok jöttek-mentek, és senki oda se bagózott. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ott ül két civil. Igaz, egy idő után előjött egy titkárnő, és bátortalanul megkérdezte:

- Elnézést... Önök... mire várnak?
- A vonatunkra - válaszoltam mosolyogva.
- Aha... értem... elnézést... - mondta a titkárnő, és elsietett a dolgára.

Úgy egy órát üldögéltünk kényelmesen és kultúráltan az állomásfőnöki iroda előterében, míg végre meg nem jött a vonatunk. Legközelebb is oda fogok menni, ha vonatra kell várnom, és ajánlom ezt minden kedves Olvasónak. Elvégre ha a váróterem lehet hajléktalanszálló, akkor az állomásfőnökség is lehet váróterem. És ez ellen a MÁV egyetlen dolgozója sem emelt kifogást.