Artist koma dolgozni ment, és meg is osztotta a gondolatait közben.

Mostanában címlistákat kell javítgatnom (igazi programozónak való feladat :-/ ), és az utcaneveket nézegetve elgondolkodtam. A leggyakoribb utcanevek a következők: Fő u., Kossuth u., Petőfi u., Rákóczi u., Arany J. u., Vörösmarty u., Jókai u., Damjanich u., Kölcsey u., Madách u., Dózsa Gy. u.... stb stb stb. Több ezer utcanév közül jó ha egyszer találkoztam Bolyai utcával, vagy Neumann utcával. Kandóból meg Jedlikből már valamivel több van (mondjuk 1000-ből 5). Miért szarik ez az ország a tudósokra, miért nem számít alapműveltségnek pl a Pitagorasz tétel gyakorlati alkalmazása (ami jogász édesanyémnak már nem ment :)) meg úgy általában az alapszintű matematika/fizika? Marha nagy tévhitben él az emberek többsége szerintem, ha reáltudományokról van szó mindenki azt hiszi, hogy kis hazánk "nagyhatalom" ezen a téren. Egy lófaszt, az 70-80 éve volt. A tehetséges magyarok legtöbbje nem az oktatásnak köszönheti képességeit. Röhögtem amikor olvastam, hogy idén mi nyertük a spagettihíd-építő vb-t és a cikk büszkén fejtegette, hogy hát igen, milyen jó és erős a képzés a felsőoktatásban.

Tanúsíthatom, ugyanis ha ránézek a polóbolt rendeléseire, nálam is hasonló az utcanevek megoszlása. Minél nagyobb droid valaki Magyarországon, és minél nagyobb a pofája életében, annál valószínűbb, hogy nagy emberként emlékeznek majd rá száz év múlva. Biztosra veszem, hogy mire vén trottyok leszünk, lesz Budapesten Demszky Gábor utca, bár engem nem zavarna, mert ez azt jelentené, hogy legalább huszonöt éve kipurcant. Bizonyos az is, hogy egyszer lesznek Orbán Viktor utcák, vagy Antall József utca, sőt, már feszegették is a kérdést, hogy a Moszkva teret átnevezzék-e Antall József térre. Csak azért Moszkva tér továbbra is, mert az Antall család vétót emelt. Pedig Antallnál kétbalkezesebb politikust keveset ismer a magyar történelem. Hogy mást ne mondjak, egyszer légicsapással fenyegette meg Szlovákiát, ha fel merik építeni a bősi erőművet. Mert majd mi lebombázzuk, igen! A szlovákok csak annyit kérdeztek vissza, hogy mivel. Merthogy ők jobban ismerték a magyar légierőt, mint a saját miniszterelnökünk. Arról se szól senki, hogy Horváth Balázs belügyminiszter, Antall úr kormányának tagja a taxisblokád idején részegen tűzparancsot akart kiadni a békés tüntetőkre. Antall Józsinak ehhez egy szava sem volt! Csak Göncz Árpádnak köszönhetjük, hogy nem lett vérontás, ő ugyanis, mint a fegyveres erők főparancsnoka, visszavonta ezt a parancsot. Göncz Árpádról biztosan nem lesz elnevezve utca a halála után, Antallról már most akarnak.

Egy másik olvasó egy kisebb droidot küldött.

Ha már egy ideje olvasgatom a blogodat, arra gondoltam, én is hozzájárulok a droidtörténetekhez. Ha másra nem, ínséges időkre jó lehet még, hiába, nem vagyok profi gyűjtő, csak ez nagyon emlékezetes eset volt. És utóbb talán majd kiderül miért, kérném a névtelenséget (név és cím a szerkesztőségben :-) ), mert nem szeretnék belőle munkahelyi kellemetlenséget. Köszönöm.

A történet egy Budapest melletti település bevásárlóközpontjában történt, ez volna a munkahelyem. Karácsony körül lehetett, legalábbis az erre az időszakra jellemző iszonyatos forgalom volt. Én a négy irányból körülállható műszaki pultban épp egyedül igyekeztem egyszerre háromfelé szakadni, mert kollégának is jár a fél óra pihenő és voltunk összesen ketten(akkoriban a költség-és teljesítményhatékony létszám erre az időszakra). A mobiltelefonokra legalább tízen vártak aktívan sorba állva, még ennyien zárható szekrényben lévő termékre, plusz a kasszánál is vagy húszan. Meglepően nyugodtan tűrték a várakozást. Éppen belekezdek egy mobiltelefon-szerződésbe, mikor megjelenik a sor végén egy ismerős arc. Lehetett vagy 16 srác, legalábbis mai napig nem hiszem, hogy csak egy kölyökképű felnőttel volt dolgom. Lazán besétál a sor elejére. A sorban állók ráncolták a homlokukat, de továbbra is haladt a kiszolgálás, nem szóltak. A - maradjunk annyiban - fiatalember ekkor elővesz egy telefont és elém dobja a pultra. Mivel a szerződés gépelése csak a kezemet köti le, igyekszem kitölteni az udvariasság felőle áradó hiányát.

- Jó napot. Miben segíthetek?
- Vegyék vissza! - bök a telefon felé kicsit akcentussal és olyan hangnemben (amit végig fenn is tartott) beszélve a magyart, amit egy középkorú, befutott topmanager-vezérigazgató-stb.(szóval parancsoláshoz szokott) személy is megirigyelt volna. Igen, ekkor már határozottan ismerős volt, jelen voltam, mikor vette. Amúgy egy méregdrága, akkor épp csúcsmodellnek számító mobil, már akkor is néztem rendesen, mikor egy ilyen külsőre fiatal srác zsebből kirakta a párszázezres bankjegyköteget. - Hmm... Pontosan mi a kifogása a termékkel? (katt-katt-katt --> billentyűzet)
- Mit érdekli? Nem vagyok megelégedve a termékkel, vegye vissza, az a dolga!
- Rendben, feltéve, hogy a kötelező visszavásárlási időn belül van (akkor még ez 3 nap volt, és szó nélkül vissza kellett venni mindent, ha a vevőnek nem tetszik), és elhozta a vásárlást igazoló blokkot, a termék csomagolását, tartozékait, illetve a garanciajegyét (na igen, bürokrácia, de tessék kicsit utánagondolni, nem véletlen van minderre szükség).
- Mit kötözködik velem? Vegye vissza és kész!
- Fussunk neki újból... mikor vásárolta?
- Vagy négy hónapja. De mit képzel, ki maga, hogy itt kötözködik velem?! Vettem maguknál egy telefont, nem tetszik, vissza akadom adni! Mit tudom én, hol vannak a papírjai, meg a szaros tartozékai! Maga azért van itt, hogy kiszolgáljon, és ha én itthagyok ennyi-meg-ennyi kemény összeget, akkor elvárom, hogy ugorjanak, és kinyalják a seggem. Fogja a telefont, ide a pénzemet, aztán már itt sem vagyok.
- Hmm... Hmm... (ekkor kezdett idegesíteni a gyerek, vajon hol oltottak bele ennyi kultúrát?). Akkor megkérném, hogy álljon be a sor végére (mutattam neki, az hol is van), esetleg adok térképet is, nehogy eltévessze, hiszen igen messzire nyúlik, és a benne állók mind Ön előtt érkeztek. Amint Önre kerül a sor, foglalkozom a panaszával. Esetleg mehet a vevőszolgálatra is, hiszen kifogással alapvetően ott lehet élni. Ők hívnak a megfelelő osztályról kollégát, ha szükséges. (katt-katt-katt; a sorban kisebb derültség)
- Hogy mer ilyen szemtelenül beszélni velem?! Azonnal hívja ide a főnökét, ő majd biztos segítőkészebb lesz! (ajaj, ez kezd kísértetiesen hasonlítani a múltkori gyorséttermi történetre :-)) Majd én megmutatom magának!
- Persze, csak ha előbb volna szíves kiállni a sorát, mert az előbbiek után ugye nem gondolja komolyan, hogy rohanni fogok főnökért, mikor ötvenen várnak Ön mögött?
- Akkor majd én megkeresem a főnökét! És beszámolok neki a maga hozzáállásáról! Nem adok öt percet és repül innen! De előbb még visszaveszi ezt a k@rva telefont és nyilvánosan bocsánatot kér, stb. (a végére már nem emlékszem, közben épp mozdult a sor, jött következő vásárló, inkább rá fordítottam a maradék figyelmemet).

Nos, az öt percet végül is tartotta a gyerek. Sajnos melléfogott. Ugyanis útban arra, amerre szerinte majd talál valakit, akinél panaszt tehet, összefutott a banki hiteleket intéző, jó fej kollégával. Ő nem az üzlet, hanem a bank alkalmazottja, így nem a mi "egyenruhánkat" viselte. Sőt, talán az lehetett megtévesztő, hogy ízlésesebb öltöny-nyakkendőben volt, tehát hihették menedzsernek. Hazaindulóban volt már, összepakolt, banki arcképes kitűzője, és egyéb kellékei sem hírdették már kilétét. Simán lehetett volna közönséges vásárló is, sőt, lényegében akkor már csak ilyen státuszban volt jelen. Tehát mivel nem tudta, hogy tőlem jutott hozzá a fiatalember, később maga mesélte, hogy egyszer csak megjelent nála egy mitugrász gyerek, aki se szó, se beszéd, elkezdte panaszolni, hogy milyen méltánytalanság érte. Kolléga türelmesen hallgatta egy ideig, majd ennyit fűzött a dologhoz:

- Most ehhez nekem mi közöm?
- Miért... hát... nem itt dolgozik? - bizonytalanodott el a gyerek.
- Úgy nézek ki?
- Izé... Bocsánat... - vörösödött el a gyerek, és távozott. Azóta se hallottuk hírét, a stílusa valahogy nem is hiányzik vissza.