DROID-643
2006.08.24.

blog   droidzóna   levrov

Egyszerű vidéki suttyódroid következik Mick jóvoltából.

Bemutatnék hát egyet a helyi, tipikusan keménycsávók közül, aki olyan befolyásos és hírhedt alvilági egyéniségnek adta ki magát, hogy néha még talán ő maga is elhitte, hogy az.

A tagot nevezzük nevén: Ferenc. Ez az emberke egy átlagos, kisvárosi családban született, amelynek egyetlen szépséghibája az apuka alkoholizmusa volt. Talán vesztét is ez okozta, de efelől kételyek vannak, ugyanis soha senki nem látta őt részegen hazamászni, és a családban is viszonylagos béke honolt. Emberünk szerint viszont szülőapja igen keményen tolta magába a tömény szeszt. Ezt leszámítva dolgos munkásemberekkel van dolgunk.

Ez a Feri gyerek azonban nagyon messze esett a fától, mert az általános iskolát is csak nagy nehezen sikerült elvégeznie, a helyi ipariban pedig mindösszesen hat hónapot sikerült lehúznia. Mindezek után nem is csoda, hogy életmódjának minden egyes mozzanata teljes egészében kimerítette a megélhetési bűnözés fogalmát, és jelen pillanatban sem tudni, hogy merre kószálhat. Szóval alaposan félrecsúszott.

Személyes kapcsolatom elég régre tehető vele. Míg mi délutánonként a környékbeli srácokkal a szomszédos iskola udvarán focizgattunk, addig Ferike minden erejét latba vetve azon fáradozott, hogy valahogy sikerüljön összetarhálnia a napi cigire való pénzt. Mindezt 11-12 évesen. Nagyszerű vívmányai közül már akkor is bemutatott párat. Egyik ilyen eset volt, hogy az útszéli rekettyésből szerzett mindenféle bogyókat kábítószerként próbálta meg értékesíteni és bizonyítva rutinját, gyorsan be is tekerte a gazt egy újságpapírba, majd a futballozó gyerekeknek árulta. Egy-két hős persze nyomban rákattant a páratlan lehetőségre és meggyújtva a maszlagot egymáson röhögtek, hogy ki mennyire "áll be" tőle. Na persze.

Ahogy telt-múlt az idő egyre többet maradozott ki otthonról. Mivel pénzt nem nagyon kapott a szüleitől, ezért egyre ravaszabb módszerekkel próbálta meg előteremteni a napi betevőjét. Történt egyszer, hogy egy hosszú, melós nap alkalmával, melyet a nagyapjánál töltött el, gondolt egyet, és lenyúlt pár szerszámot, majd itt-ott eladta őket. Miután látta, hogy a fémes tárgyaknak viszonylag jó értékük van a helyi MÉH-telepen, hát gondolta, jobb lenne mindezt nagyobb tételben művelni. Először csak a saját pincéjük hátsó zugait ürítette ki, majd később előrébb is merészkedett. Aztán mikor már minden mozdítható elfogyott, akkor következtek a rokonok. A fent említett nagyapó udvari sufniján nagyon szépen csillogó alumíniumtető volt. Nem is kellett sokáig gondolkodni, egyik este visszament az öreghez, majd az éj leple alatt fémvágó ollóval szépen lebontotta. A család persze tétlenül állt a parajelenség előtt, sokáig nem tudták mire vélni a dolgot. Aztán mikor már a házukról is eltűnt a garázsajtó egyik szárnya, akkor kezdett gyanússá válni a dolog. A környéken persze mindenki tudta, hogy mi folyik náluk, elég volt csak benézni az udvarba, ahol az ominózus bejárat egyik felét sokáig egy ponyva takarta el, és máris jókat lehetett röhögni. A másik szárny sorsát nem tudni pontosan, mindenesetre a következő garázsajtajuk fából készült.

A fémes tárgyak rejtélyes felszívódása sem tarthatott örökké, így váltani kellett. Egy mai modern háztartásban azért fellelhető pár elektromos ketyere, még ha az nem is a legvagyonosabbak közül való. Ilyenek például a mikrohullámú sütő, rádió, tévé, videómagnó stb. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem ezeknek a sorsát. Habár a televízió megmaradt, mert néha, mikor elmentem a házuk előtt hallottam, ahogy üvölt a híradó. Valaki a családból kissé halláskárosult volt. Egyesek tudni vélik azt is, hogy a srác a komplett könyvespolcot lerámolta és bevitte valahová Pestre, ahol potom pénzért mind egy szálig megvették tőle. Hiába, Ferike nagy kultúrember, biztos kortárs írói kapcsolatait használta.

A mindennapos lehúzásai általánosnak voltak mondhatóak, persze szigorúan csak a nála 10 évvel fiatalabb kisgyerekektől: mobiltelefon, pénz, vagy amit önként a kezébe adtak. Jellemző volt, hogy ő mindent be tud szerezni, ha kell, mivel rendkívüli módon kiterjedt a kapcsolatrendszere. Csak szóljunk neki és már itt is a kívánt áru. Szilveszter előtt rendszeresen odajött hozzánk, és feltűnően jó áron kínált mindenféle pirotechnikai eszközt. Fizetés szigorúan előre. Aztán mikor sikerült megértenie, hogy addig tőlünk nem lát pénzt, amíg nincsenek itt a cuccok, akkor valahogy pár hétig nem láttuk őt. Ez egyébként mindennel így volt, ha konkrét üzletre került volna a sor, akkor érdekes módon mindig közbejött valami. Na, de azért így is akadtak olyanok, akik bevették a cumit, és készpénzzel fizettek nála előre. Egyik ilyen eset volt, amikor az egyik jóhiszemű haverom, aki, bár tudta, hogy egy szélhámossal van dolga, mégis pénzt nyomott a kezébe. A sztori annyi volt, hogy tagunk éppen mobilkereskedőnek adta ki magát és kocsival elvitette magát egy lakótelepi tömb mögé, ahol az üzlet köttetett volna meg. Azért csak feltételesen, mert amíg Ferike felszaladt a pénzzel a nyolcadik emeletre, addig jóhiszemű barátunk a kocsiban várta őt meg a spanját az alkalmi üzlet reményében. Nosza, eltelt öt perc, aztán tíz, aztán húsz, aztán barátunknak leesett a tantusz, hogy itt most bizony alaposan átkúrták a fejét a palánkon. Aki ismeri ezeket a lakóépületeket, az tudja hogy általában két bejáratuk van. Ferikének pedig nagyon gyorsan forog az agya, rögtön kitalálta hát, hogy elöl be, hátul ki, aztán uzsgyi, amerre lát. Naiv barátunk pedig a tömb másik oldalán játszadozó kisfiúktól volt kénytelen megtudni, hogy itt bizony úgy jó húsz perce valóban kiszaladt egy rossz kinézetű bácsi.

A droidság persze mindig az volt, hogy akiket meglopott, azok mind egy szálig ismerték és tudták, hogy lakik, így gyakran léptek bele a képébe, de úgy látszik, nem foglalkozott vele. Pénzt persze senki nem tudott behajtani rajta, mert nem volt miből. Ennek megfelelően öltözéke sem volt az a kimondottan ápolt fazonú, nem beszélve a márkás holmikról.

Az előző történetnek persze lett visszhangja, mert szegény srác kereste utána a pénzét, de Ferike mindig lerázta őt valami ukrán maffiás, esetleg arab terroristás vagy hasonló kaliberű szöveggel. Utóbbinak annyi alapja volt, hogy felszedett valahonnan egy 99%-ig arabképű cigánygyereket, akit ideiglenesen a testőrének kiáltott ki, és mindenhova együtt mászkáltak. Néhányan még be is vették. A háttérinfó jelen esetben csak annyi volt, hogy a cigányoknak tartozott némi zsebpénzzel és azok, megelőzve, hogy esetleg fizetés nélkül meglépjen a környékről, okosan melléállították ezt a sötétképűt, az meg éjjel-nappal tapadt rá, mint a pióca. Szóval, amíg szegény srác a pénze után futott, addig Ferike váratlanul felhívott telefonon, hogy a szomszéd város rendőrségén fogva tartják és mondjam meg a naiv barátunknak, hogy az ő hülye telefonüzlete miatt került most bajba, és várhatóan csak kilencszáz év múlva engedik ki, tehát ne is keresse őt. És különben is, örüljön, hogy nem őt csukták le emiatt. Mondom rendben, átadom eme fontos információt (értsd: jó nagy hazugságot). Sajnáltam azért szegény srácot, mert párszor már át lett ejtve, de nem gondoltam volna, hogy szóba áll ezzel a hülyével. Szóval, miután letettük a kagylót, nem tudom honnan, de jött egy sugallat, hogy nézzek ki a szomszédos utcára, ahol történetesen az a telefonfülke áll, ahonnan emberünk oly gyakran szokott hívást kezdeményezni (lévén nincs mobilja). És mit ad isten, Ferike vidám bandukol az út szélén. Azt hiszem, még David Copperfield is megirigyelné ezt a gyors szabadulást.

A telefonfülkéről jut eszembe, hogy nem kétszer csöngetett be hozzám, hogy adjak neki tizenhárom, huszonkettő meg tizenhét forintokat telefonálni. Mondom nincs pénzem, legfeljebb 4 forintom. Nem baj, az is jó, csak adjam. Ez már a tarhálás magas foka volt.

Ezer és ezer baromságot és kamu sztorit talált ki ez a Ferike, és a legrosszabb az volt, hogy mindegyik sztoriját végig kellett hallgatnunk, hogy most így lépett be az ukránok közé, meg olyan arab terrorcselekményt szerveznek. Mi persze mindig együttérzően bólogattunk és maximális támogatásunkat fejeztük ki, aztán ha besokalltunk, otthagytuk a faszba. Emlékszem, egyszer nagy bőszen felkeresett, és lihegve újságolta a hírt, hogy most loptak le egy Corsa-ról 3 darab alufelnit, amit eladna. Mondtam neki, hogy ez nagyszerű, de mi a francot kezdjek én három darab felnivel, mire hebegett-habogott, végül belátta, hogy egy kocsira valóban négy felni lenne ideális. Persze ez nem baj, azért csak vegyem meg. Nem vettem meg.

Telt-múlt az idő, Ferikét egyre kevesebbet láttuk a környéken. Régi házuk már üresen áll, a nagyszülők is meghaltak, az édesanya meg valószínűleg dobbantott valakivel. Zsenikénk állítólag felköltözött Pestre, de mostanára már hűvösre csukták. Hiába, a nagy a hajtás közepette meg kell néha állni egy kicsit pihenni...