DROID-601
2006.06.12.

blog   droidzóna   levrov

Eszébe sem jutna az embernek, hogy a természet lágy ölén milyen sok droid tevékenykedik. Greed tudja, és meg is írta. Tessék.

Lakótársam erdőmérnöknek tanul. Talán nem meglepő, hogy az erdőkben és környékükön is akad droid – mégpedig nem is kevés. Kezdetnek itt van az Illetékes Elvtárs. Droidoszkóp-kategória is lehetne, mindnyájan tudjuk, milyen ő – bölcs, jó szándékú, és a valóságot a saját képére és hasonlatosságára...

Egyes Számú Illetékes Elvtársunk szereti a gólyákat, mert a gólya okos, hasznos, dekoratív. Ez eddig nem is baj, de ha felülkerekedik a mindent elsöprő jó szándék, akkor az I.E. agyában megfogan a gólyafészek-alátét ideája. Értsünk pedig ezalatt olyan fa alkalmatosságot, amit stratégiai fontosságú fákra helyeznek el, és mivel stabil és lapos felület, ezért a gólyamadár örömmel ráfészkel. És mindenki boldog – az esős évszak beálltáig, amikor is a kezeletlen faanyagból alkotott alátét (mert a lakk, ugye, az luxuscikk) csúnya módon korhadni és penészedni kezd.

De hát az Illetékes Elvtársat nem kezeletlen fából faragták, így elő is állt az Alátét 2.0-val, amit az elrohadás megelőzésére rozsdamentes fémből készítettek. Ezzel is mindenki boldog volt az első viharig, amikor is a villámok kicsit redukálták a gólya-létszámot.

Azóta nincs gólyafészek-alátét, Természet-Vezetőség 1:0.

Hód.

A szocialista szuperkémen kívül ez még egy igen aranyos jószág, ami itthon is honos, de az utóbbi X évben – érthető okokból - eltűnt a Dunáról.

Vissza kéne telepíteni, fogalmazódott meg egy másik Illetékes fejében a gondolat, mert az őshonosság, meg a természet, meg a... satöbbi. Így is történt, a Duna alsó szakaszán az ártérbe installáltak is néhány hódot, azok úsztak vidáman, várat építettek, halat fogtak, és mindenki boldog lett tőle.

Az első árvíz óta a hódok a Vaskapunál működnek ugyanilyen vidáman. Természet-Vezetőség 2:0.

De hát ezt nem lehet ennyiben hagyni, mert hód, az kell itthonra – gondolta magában I.E., és a térképre nézve ki is adta az ukázt az új széria hód beüzemelésére, ugyanis talált egy pofás holtágat, ahonnan biztos nem viszi le őket a víz. Be is telepítették az állatokat, és volt megint öröm.

Aztán idővel a környékbeli gazdák panaszai után a helyi vadász csodálkozva vette észre, hogy a hódok ugyan működnek, de úszkálás és halfogás helyett inkább vaddisznó-szokásokat felvéve rendszeresen végigjárt szárazföldi útvonalat (ún. váltót) alakítottak ki a helyi kukoricásokban. Hal helyett kukorica is jó, gondolták a hódok, azt még meg se kell fogni, ott van készen.

Természet-Vezetőség 3:0, és talán még ma is vidáman élnek, hacsak fel nem találták a fém hódvár-alátétet.

De nem csak az állatok a „hülyék”.

Helyszínünk egy északkelet-magyarországi luxus vadászház, a luxus leginkább a gazdag vadászvendégek (hetvenéves német géembéhátulajdonos, tankelhárító puskával, aminek viszont a csövéig sem lát el). Nevezzük a hasonló illetőket mondjuk Helmutnak.

Helmutunk vadászatról visszatérve a fegyverbiztonsági előírások mintegy zárójelbe tételével puskáját sétabotként (cső megfog, tussal földön kopog, örül) használva szállt ki az erdészet terepjárójából, és indult lakosztálya felé. Mindenki ráhagyta, mert ennyire hülye mégsem lehet valaki, hogy töltött puskával így közlekedjen.

Aztán kiderült, hogy de mégis. Az előcsarnokba érve a fegyver elsült, a csillárt selejtezni kellett, Helmutot sajnos nem.

A másik hasonló eset menet közben történt, egy másik értelmes német Helmut töltött, felhúzott puskával szállt terepjáróba. Egy nagyobb kátyúnál természetesen ez is elsült, de csak a tetőt lyuggatta meg kicsit, és a kerületvezető erdész azóta rosszul hall a jobb fülével.

Helyszín az előbbi vadászház környéke. A helybéli kisebbség bizony eléggé többségben van itt-ott, ennek összes szokásos, és néhány meglepő következményével.

Az egyik ilyen következmény ugye, hogy a helyi erdészetnek nem kell szálalással - a felesleges fák kivágásával - vigyázni az erdőállomány állapotára, mert ezt megteszik helyettük. Átlag minden második fát előbb-utóbb kivágnak, derék- és mellkasmagasság között fűrészelve el valahol, mert a megélhetési favágó sorsa lehajolás nélkül is elég nehéz.

Viszont az erdészetnek a szálaláson kívül a szárzúzó és a tuskózó sem okoz gondot. Mindkét fogalom erdészeti gépezeteket takar, az első az ipari felhasználáshoz túl vékony ágakat és gallyakat, utóbbi a kitermelés után kiálló tuskókat gyalázza szét apró darabokká.

Itt egyikre se nagyon van szükség, helyette a vajdát alkalmazzák, akit a kitermelés után értesítenek a helyszínről, és hozzáteszik, hogy a baltát majd kérik vissza. A vajda szól a népességnek, az pedig kizúdul a terepre, és általában 48 óra alatt tisztára nyalja. Összegyűjtik és hazahúzzák a gallyakat, és kiássák a tuskókat, ami nem kis munka, pláne ha csak baltával, ásóval és ékkel áll neki az egyszeri júzer. Főleg, ha a terepen mondjuk száz tuskó van.

Hádé' áz indzsén fájé' mindent megtés á segín állámpógár. És még a baltát is vissza szokta adni.

Érdekesség, hogy az azonos etnikumból közmunkára kiválogatott, tízfős árokásó rohambrigád napi teljesítménye egy méter alatt van. Az nem olyan izgalmas meló.

Csökkent teljesítménnyel operál a francia exportra akác szőlőkarókat termelő cég is, mióta az uniós irányelvek szerint a munkásokat a környék etnikumaiból azonos arányban kell felvenni. A franciák meg máshonnan szereznek szőlőkarót, pedig kétszáz éven át vették a magyarokét.