DROID-594
2006.06.03.

blog   droidzóna   levrov

A minap a vonaton egy ottfelejtett újságot találtam. Ebben persze nem lenne semmi érdekes. Leszámítva az újság címét, mert azt nem tudtam kibetűzni. Eltartott egy darabig, mire megfejtettem az alábbi karaktersorozat értelmét:

Lehet, hogy velem van valami baj, de nem esett le, hogy a címlapon díszelgő címerféleség a címben a V betűt helyettesíti, a lap címe pedig ez: Újságvári. Hát ennek meg mi az értelme? Először a Szeged-Újszeged kapcsolat nyomán valami olyasmi ugrott be, hogy bizonyára egy Ságváriról elnevezett gyár új részlegéről van szó, ez lenne az Újságvári, ámde ki nevez el egy bolsevik terroristáról gyárat manapság? Aztán némi vizsgálódás után kiderült, hogy ez itten egy iskolaújság lenne, és az iskolát hívják Ságvárinak. Igen, 2006-ban még van iskola, amit így hívnak. Az iskola egyébként valószínűleg Szegeden van, legalábbis a hátsó borítón lelt hirdetés erre utal - így a néven már meg se lepődöm, tekintve Szeged polgármesterének közismerten érdekes elhajlásait.

Nosza, csapjunk a lecsóba. Vajon mit mond egy kívülállónak egy gimnázium belső újságja? Mi több, milyen képet fest az iskoláról saját lapja? És miért került ez a Droidzónába? Na, de mielőtt tenyerünkkel illetnénk az ősmagyar pusztai ételt (hungarikum, kérem szépen, hungarikum), szögezzünk le két tényt, amivel mindenki tisztában van, aki járt iskolába.

1. Iskolaújságot rendszerint feltűnési viszketegségben szenvedő, nagyképű buzgómócsingok gyártanak, egyrészt a tanári kar felé való jófejkedés céljából, másrészt hogy megmutassák, hogy ők milyen nagyszerű, kreatív, vagány, de mindamellett a felnőttség értelmi normáit már százszázalékosan elsajátított, érett állampolgárok. Mondom ezt saját tapasztalatból, mert én is voltam iskolaújság-szerkesztő, és én is ilyen voltam (mi több, maradtam is).

2. Következésképp az iskolaújságok minden korban, minden iskolában mindig ugyanúgy néztek ki, ugyanarról szóltak, és egyformán le se szarta őket senki a szerkesztőin kívül. E lapok uniformitásával csak a tanári szobák egyformasága vetekedhet, s egy kívülállónak iskolaújságot lapozgatni rendszerint olyan élményt nyújt, mint egy hatvanas évekbeli tanácselnöknek, amikor megtekintette a megyei iskola tanári szobáját. Épeszű ember nem nézi meg a tanári szobát, és nem érdekli az iskolaújság.

Kivéve persze, ha feltűnési viszketegségben szenvedő, nagyképű buzgómócsing blogger, aki mindenáron fikázni akar. Tehát vegyük kézbe az Újságvári című papíripari mellékterméket, és nézzük meg, mi van benne. Szent Koronánk, óvd vigyázd hazánk.

A lap címe mindjárt megér egy kis elmélkedést, mármint hogy miképpen sikerülhetett a kreatív csapatnak egy ilyen kincstári szellemességet megalkotnia, hogy Újságvári. (Ha valakinek nem esett volna még le, az újság és a Ságvári szavakból sikerült.) Magam előtt látom a diákönkormányzati irodában felhős homlokkal elmélkedő, leendő ügyvédeket, közgazdászokat és médiaszakembereket, akik már kezdték kapisgálni, hogy kicsit hamar kaptak hozzá ehhez az újság-dologhoz, nem is olyan egyszerű ez, mert hát oké, hogy írtunk verseket, meg feltettünk hülye kérdéseket a tanárainknak, és még rajzoltunk is valamit, de ehhez nem kell ész, a címadáshoz meg legalább valamennyi. Egy-egy ilyen brainstorming után tonnaszám köt ki a papírkosárban a hülyébbnél hülyébb nevek listája, aztán az eredmény általában az iskola nevéből képzett idétlenség lesz. Nálunk például, lévén az intézmény neve Szabó Ervin Gimnázium, a lap címe SZEG-let lett, amivel egyébként Somogyi nevű töritanárunk lepett meg bennünket, nagy meglepetésünkre, mert azt hittük, mi adjuk a címet. Jó, azért az Újságvári sem semmi. Az általános iskolai lapunk címe Címnélküli volt, ezt Karcsi bácsinak, a fiatal és vagány kémiatanárnak köszönhettük, aki egyébként a rendszerváltás kilátástalan forgatagában csendes alkoholista lett, miután ideológiai harcban alulmaradt a szamizdatolvasó Laci bácsival, a történelemtanárral. Karcsi bácsi még tett egy utolsó, erőtlen kísérletet a visszarendeződés előmozdítására, amikor a Címnélküli egyik számának vezércikkében megvédte a földszinti folyosón díszelgő fényképtablókat, melyek Kádár János 1982-es látogatását örökítették meg, kikérve magának, hogy egy tanuló az újság levelesládájába dobott névtelen levélben "minősíthetetlen jelzőkkel" illesse szegény János bácsit, majd elvonult a szertárba, és mattra itta magát. Így, tizenhét évvel később már bevallhatom, hogy a levelet én írtam. Szegény Karcsi bácsi, ő meg valahol szeszel, pedig csak ki kellett volna várnia egy kicsit.

Elkalandoztam, bocsánat. Szóval ennek itt a címe Újságvári, ez lett és kész, majd egyszer talán megtudjuk, melyik tanártól származik az ötlet. Na, nézzük a borítót.

A tartalomjegyzék egyfajta teaser-ként funkcionál, előrevetítve, micsoda izgalmakban lesz részünk, ha felhajtjuk a szabvány 80 grammos papírra nyomtatott, A4-es formátumú borítót. Nos, kérem, aki lemaradt volna a ballagásról, most pótolhatja az élményt. (Alig várom! Vajon előjött-e az alien a szertárból, lemészárolni a kamerába bávult szülők seregét, vagy az idén nem?) Van francia színjátszó kör, ezt is megtudjuk, valaki szereti a Macintosh-t, ez is jó, interjú valakivel, majd megtudjuk, ki az, illetve az elmaradhatatlan versek, mert hát ki látott már iskolaújságot versek nélkül. Sportolókkal készült interjú, igen, az is nélkülözhetetlen, az iskolaújság-szerkesztők valamiért vonzódnak az ilyesmihez.

A borítóhoz tartozik továbbá egy nehezen értelmezhető rajzocska egy hangszóró előtt füleit befogó, ápolatlan fiatalemberről, aki egyik kezében viperát szorongat. Vélhetőleg ez az önvédelmi fegyverekről szóló rovat lett volna, ami a tanári szigornak köszönhetően végül kimaradt, de a grafika már bent volt, és senki nem tudta, hogy kell kitörölni, így ott maradt. Kár, pedig érdekes lett volna a legújabb akusztikus fegyverről olvasni, amely harsány hanghullámokkal készteti a viperás támadót önmaga önkéntes megvakítására és megsüketítésére. Szegény Simon Tibi, ha tudta volna.

A borító alján látható némi további kincstári szellemeskedés, de ne is pazaroljunk rá szót.

Máris előttünk a borítón beharangozott ballagásriport. A ballagást illetően van egyfajta társadalmi konszenzus, hogy az egy megható dolog. A tanárok minden évben menetrendszerűen meghatódnak, az igazgató megtartja a szokásos prédikációt, már csak az a kérdés, mikor jut el odáig a technika, hogy valaki írjon egy ballagásibeszéd-generátor programot. Épeszű embert még nem láttam meghatódni a ballagáson, se a sajátján, se másén. Vannak persze, akik könnyekre fakadnak, és megható cikket is írnak az iskolaújságba a fantasztikus eseményről (valamint a szalagavatóról is), de ők általában sok év gyomorgörcsös egyetem után könyvtári raktárosként végzik, és néha eszükbe jut, hogy pedig valaha. Jobb esetben eddig nem terjed a valóságérzékelésük. Épeszű ember azonban végigfeszengi valahogy ezt a baromságot, és húz a retekbe, autóstop és hálózsák, ahogy Paksi Endre megénekelte. A ballagásriport alatt olvasható a hónap dolgozóinak listája, vagyis azok, akik valamiért kaptak Ságvári Emléklapot és Emlékérmet. Ilyeneket én sose kaptam, ahhoz nem voltam elég jó tanuló, nyalni is csak később tanultam meg, viszont érdekes volt látni az iskola saját jelvényével kitüntetett stréberek fejét, amikor egyszer meguntam, hogy nincs kitéve a nevem sehová, és bevittem az összes oklevelemet, amit mindenféle versenyeken nyertem, az országos történelem-versenytől a Tervezzünk Tárgyakat pályázatig, és az aulában a fél vitrint ezzel tapétázták ki. Már persze nem azért volt nekem ennyi papírom, mert valamiféle zseniális csodalény volnék, csupán a világ olyan, hogy az embert nagyjából az érettségiig előszeretettel stafírozza ki a legváltozatosabb oklevelekkel, emléklapokkal és sportérmekkel, amihez rendszerint különösebb erőfeszítést nem kell tenni, csak megemelni a seggünket és feliratkozni valami versenyre. Van, aki egy idő után rájön, hogy ezek tulajdonképpen nem érdekesek, mások még harminc év múlva is beleírják az életrajzukba. Sőt, vannak, akik még az egyetemi katedrán is ilyeneket osztogatnak egymásnak.

A lap alján közvélemény-kutatás tanúsítja, hogy a diákok elégedettek az iskolarádió működésével; namármost én még az életben nem láttam olyan diákot, akit, ha megkérdezi az iskolaújság, hogy elégedett-e ezzel vagy azzal, nem azt válaszolja, hogy neki tökéletesen megfelel, leginkább azért, hogy hagyják már békén ezzel a marhasággal. Következésképp olyan iskolarádió, ami nem ötösre vizsgázik, nincs. A grafikon mellett - hja, nőnek már a juppipalánták - egy apró üzenet szól a tanároknak, melyben a szerkesztők feltételezik, hogy az eredmény majd befolyásolja őket. Tekintve, hogy az eredmény szerint a rádió elsöprően sikeres, nem tudni, miféle befolyásnak kellene a tanároknak engedniök. Alább valaki megeresztett egy fáradt szóviccet, úgy látszik, minden lap alján lesz egy.

A harmadik oldalt teljes egészében elfoglalta egy cikk, ami azt boncolgatja, hogy vajon normális-e, ha az ember izgul a gimnáziumi felvételin. Aztán valamelyest átfogó képet kapunk arról, hogy az általános iskolai tanárok hogyan riogatják a felvételizőket a gimnázium gyilkos versenyével, "merthogy ott már nem babra megy a játék", mint nekem is mondogatták annak idején, de aztán kiderült, hogy mégis. Megtudjuk, hogy a diákok szerint a Ságváriban "igen nagy a követelmény", de azért jó oda járni (naná, majd nem!), valamint hogy nem hiszik, hogy az iskola "túlságosan szabadelvű és liberális" lenne. Nota bene, ettől eltérő képet valószínűleg még soha nem festett egyetlen diák sem az iskolájáról, ha a tanári kar vagy az iskolaújság megkérdezte, olyat még nem hallott senki, hogy "kurvára utálok ide járni, szart se tanulunk, csak pattog a sok hülye a katedrán, és azt hiszi, ő itt a nagykirály." Persze lehet, hogy a Ságvári egy másik bolygóról esett ide.

Ezen az oldalon nincs szóvicc. A lapok tetején viszont aforizmák vannak. Ide éppen Chuck Norris jutott. Köszönjük.

A negyedik oldalon megtudhatjuk, hogy az iskola francia színjátszó köre. A derék ságvárisok tehát franciául tanulnak, a magyar viszonyok közt szokásos nehézségekkel. A lap szélén egy bizonyos Sára nevű hölgyről van szó, aki sokaknak megvolt, és jöttek rá a radnótisok is, bár kevesen. Kívülálló számára végül is nem derül ki, kicsoda-micsoda az a SáRa, bár valószínűleg köze van Ságvári és Radnóti nevéhez. Inkább nem is megyek mélyfilozófiai elméletbe, hogy miért pont a Ságvári és Radnóti nevezetű gimnáziumok szerveznek közös rendezvényt, és miért nem mondjuk a pálosok gimnáziumával állnak össze, vagy a Wass Albert Sportklubbal, no de ennek biztosan az az oka, hogy egyik sincs Szegeden. Marad a Ságvári és a Radnóti.

Az ötödik oldalt teljes egészében kitölti egy számítástechnikai cikk, melynek lényege, hogy a Macintosh milyen májer, bezzeg a PC egy rakás fos. Ezzel még többé-kevésbé egyet is tudok érteni, bár ettől még nem fogok Mac-et venni, mert például szeretem, ha amit megírok, nem csak én tudom elolvasni.

A hatodik oldalon interjú olvashato egy bizonyos Dick Tatorral, aki természetesen egy diktátor, és ez amolyan humoros rovat, mert kell a lazaság.

A következő oldalon megtudhatjuk, hogy egy Mó nevű hölgyemény vett egy csípőnadrágot, de nem tetszett neki. Megtudhatjuk továbbá, hogy az iskola tanulóinak 46%-a szavazott volna a választásokon, ha tehette volna, de hogy kire, azt nem, mert az iskolában nem szabad politizálni. Ha valaki meg szeretné tudni a ságváris diákok véleményét valamiről, a lap alján található e-mail címre írhat. Boldogság.

A lap közepén, a dupla belső oldalon kétoldalas összefoglalást találhatunk a helyi testnevelés- és történelemtanárok magánéletéről, ami szintén elmaradhatatlan része egy iskolaújságnak. Alant elmélkedés található a WC-ben való dohányzásról, ami, úgy látszik, sosem kopik ki a középiskolák folklórjából, az ősi kardinális kérdést feszegetve: a nemdohányzóknak miért kell megfulladniuk, és milyen jogon foglalják el ezek a piszok csikkesek a négyhengerest, pedig dohányozni tilos. A módszer egyébként roppant egyszerű, oktatni kellene a kulturált dohányzás szabályait, egyszersmind megteremteni a lehetőséget, hogy aki hülye, úgy haljon meg, hogy másokat nem ránt magával. Bár ha már a kultúráról értekezünk, nem ártana ilyesmit általánosságban is oktatni. Vagy legalább szocialista erkölcsöt, ha már Ságvárinak hívják az iskolát.

Ezután némi lelki támogatás következik azoknak, akik hirtelen csonka családban találták magukat, és nem tudnak mit kezdeni a dologgal. A lap sarkában megtalálhatjuk az első magyar sith rend hirdetését, melynek nagymestere történetesen egy ságváris tanuló. Hát, még szerencse, hogy ilyen is van.

A tizenegyedik oldalon József Attiláról olvashatunk, bizonyos Lázár Bence tollából. Helyes. Lázár Bence kultúrember.

A következő oldalon egy leányzó rácsodálkozik a chat világára, egészen pontosan az MSN Messengerre, és megállapítja, hogy az emberek könnyebben megnyílnak a chatablakban, mint élőben. Kezdene unalmas lenni a dolog, mármint a Droidzóna szempontjából, de türelem, jön a tizenharmadik oldal...

... és igen. Versek. Már a borítón is meg lettünk ezzel fenyegetve, és be is váltották. Bizonyos Palaes nevű önjelölt poéta jól telehányta ezt az oldalt, a szélére pedig valami Nashira tette oda magát. Egy iskolaújságban ugyanis nem csak a versek kötelezőek, hanem e versek formátuma is szigorúan szabott, nevezetesen olyan szabadversnek kell lennie valamennyinek, amelyek sem ritmussal, sem épkézláb rímekkel, sem pedig tartalommal nem bírnak. A tartalom látszólagos pótlására azonban kötelező a borongós-magányos-depressziós-mélyenszántós-elgondolkodtatós-szimbolikus szavak használata, különös tekintettel a végtelen dolgok (pl. tenger), a halál és a keserű káosz megjelenítésére, időnként leírva a lélek szót is, egyszóval kötelező a Weltschmerz, amivel aztán az olvasó semmit sem tud kezdeni, de jól meg lett neki mondva a divatdepi életérzése. Mostanság a legünnepeltebb bloggerek is ilyeneket írnak, hiába, ez a világdivat, egyeseknek ki is adják az agymenéseit a legnagyobb kiadók, aztán a tizenéves kis szerencsétlen rebegő szempillákkal vonaglik különféle tévéműsorok stúdióiban egy héten át, ahol elmondja, bocsánat, nem is mondja el, csak utal rá, hogy ő mennyire érti ezt a sötét világot, mert ő afféle mélyen érett művész, aztán hamarosan elfelejtik, és jön a következő. Valamiért kialakult egyfajta konszenzus, hogy valamirevaló bölcsész-értelmiséginek húszéves korára legalább egy verseskötetettel és/vagy regénnyel országos sikert kell aratnia, mielőtt teljesen szétcsapja az agyát a varázsgomba, illetve hogy a modern szépirodalmat teaházakban szerencsétlenkedő, éretlen tizenéveseknek kell írniuk, kvázi útkereső generációként, mert az trendi. Az önnön nagyságától, titokzatosságától és különleges érettségétől elszállt művészlélek persze mindig az iskolaújságban kezdi, és ma már nincsenek Réthy Lászlók, hogy az első két sor után elküldjék őket a sunyiba a kecskerímeikkel együtt. Az eredmény tehát vagy popzenekar lesz, vagy valamelyik újlipótvárosi kiadócég által felfuttatott ávántgárd divatkönyv. Pozsonyi Ádám meg mehet a zúzdába, ugye. Aki akar, írjon dallamot Nashira versére. Palaesnek meg javaslom, maradjon a grafikáknál, az sokkal jobban megy neki.

Ezek után kész felüdülés eljutni a már körülírt konformizmus keretei között fogant interjúhoz a következő oldalon, ahol a Szegedi Tudományegyetem jogi karának hallgatói önkormányzatának elnökétől megtudhatjuk, hogy az egyetemen is vannak szigorú és kevésbé szigorú tanárok, a vizsga élmény is lehet, illetve hogy az egyetemen sportolni is lehet, hátha valaki nem tudta mindezt. Hogy pontosan miért érdemes jogi karra menni, az nem derült ki, de talán az interjú következő havi folytatásában, ha lesz. Alig várjuk.

S végül az újság utolsó oldalán megtaláljuk a sportrovatot, ahol interjú olvasható a Pick Szeged szerb játékosával, Daniel Andjelkoviccsal, akinek a kedvenc könyve a Da Vinci-kód. Alant a gimnázium sporteredményei.

És végül a hátsó borító: vegyél mobiltelefont, különben nem vagy ember, megtekinthetünk néhány fárasztóan szakállas viccet (bár ezeket az ember általában kora tizenéves korában hallja először). Örömmel konstatálhatjuk, hogy az iskolaújság korábbi számai PDF formátumban letölthetőek, illetve megtudhatjuk, kik is rakták össze ezt az egészet. Aki szeretné, ha az oldala látogatottabb lenne, írjon nekik az ujsagvari@yahoo.com címre. Köszönjük.

Nem az iskolaújságokkal van a baj, hanem azokkal, akik komolyan veszik őket, aztán ráadásul bölcsészkarra mennek.