DROID-534
2006.01.31.

blog   droidzóna   levrov

Réges-régen, talán még emlékeztek rá, volt egyszer egy Rutin fedőnevű kedves olvasóm, aki igen remek droidtörténeteket küldött nekem, főleg a vidéki droidállomány kutatási eredményeiről. Nos, Rutin barátom időközben dobbantott Írországba, de a blogot nem felejtette el, s ismét írt! A téma pediglen az ő utolsó magyarországi munkahelye...

InterNyet

A Commodore céget lezúzó uradalmi ökörről szóló Droidzóna-bejegyzést olvasva eszembe ötlött, hogy nekem is volt szerencsém efféle öngyilkos szabotőrrobotokhoz az IT bizniszben. Az általam megfigyelt egységek az egyik legnagyobb magyarországi netszolgáltatót (és saját megélhetésüket) rombolták makacs szorgalommal...

Az InterNyet Kft., ahol négyesztendős vendégszereplésem során mondhatni az első sorból volt alkalmam megfigyelni a klinikai agyhalottak aknamunkáját, azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy internetszolgáltatást nyújt mindenhol, mindenkinek. Hogy a cég fogantatása körüli miértek tekintetében mi az igazság, azt még maga Dr. Erős Pál sem tudná megmondani, mindenesetre a legvalószínűbb forgatókönyvnek a "Nem értünk semmihez – hülyék vagyunk mindenhez – Internetszolgáltató!" verzió tűnik. A nagy ötlet kivitelezését azért (biztos ami biztosíték) olyanra bízták, aki már többször is látott számítógépet, alkalmasint belülről is, lévén egy időben PC szerelőként funkcionált. Az új ügyvezető energikusan meg is ragadta a szerencsemalac farkát, és sebtiben előkerített pár havert, meg a haverok haverjait, aztán beterelte őket egy kevéssé dekoratív sárga épületbe, ami ugyan egyfelől elhagyott házakkal volt határos, viszont a túloldalon egy autentikus putrisor büszke szomszédjának mondhatta magát. Mellesleg közel esett a budapesti nemzetközi Internet-elérési csomóponthoz. A környék inkább szórakoztató mint kellemetlen volt a maga nemében, pl. remek fogadásokra adott alkalmat a szerverterem felé dőlő romos kémény, és nem egy átkozottul unalmas mítinget dobott fel az utcáról felhallatszó tréfás népi tivornya vagy csatazaj, attól függően, hogy segélyosztás előtt vagy után voltak-e a bennszülöttek. E vígkedélyű rézbőrűek persze azonnal családtagnak tekintették a frissen megalakult céget és annak dolgozóit. Porontyaikat gyakran lehetett látni az ügyfeleknek fenntartott terminálok (nyilván álláshirdetések utáni) böngészésébe feledkezve, egy idősebb hölgy pedig egészen a testi kapcsolat kilátásba helyezéséig ment a barátkozás terén, igaz, csak térítés ellenében.

Az ideálisnak mondható szomszédság mellé már csak a boldogsághoz nélkülözhetetlen asztalok, székek, kávéfőzők, számítógépek és egyéb hasznos dolgok hiányoztak. Hamarosan ezek is csordogálni kezdtek, többnyire az újsütetű vezér kombi gépkocsijának hátuljából, bár olyan rapszódikus rendszertelenséggel, hogy néhányan hetekig csak a puszta falat nézték maguk előtt, igaz akkori mércével egész szép fizetésért... Néhány átbasszamázott éjszaka és a szerverterem vér- és verítékmentesítése után azonban csak beindult a verkli, és a cégecske reményteljes jövő elé nézett.

A prosperitás szekerének azonban hamarosan több kerékkötője is akadt, méghozzá azért, mert a tulajdonosoknak szemet szúrt hogy saját, magas sógor-koma-jóbarát együtthatóval rendelkező pajtásaik valahogy nem fértek be a kezdőcsapatba. Becsületükre legyen mondva, szélsebesen változtattak ezen a tarthatatlan helyzeten, és iziben teleaggatták az InterNyet köcsögfáját sok-sok míves népi cserépedénnyel...

Kezdődött a dolog a marketinggel. Addig nem is volt semmi baj, amíg ezt a területet elintézték a szükséges szórólapokkal, plakátokkal, tollakkal és egyéb bizbaszokkal. A katasztrófa Golyó, egy veszedelmes kamikazedroid képében jelentkezett, akit, mivel egyszer együtt nyaralt az egyik tulajjal, és fogtechnikusi végzettséggel is rendelkezett, rögtön alkalmasnak találtak az addig nem létező (és szükségtelen) marketing-igazgatói posztra. Golyó szélte-hossza-egy testalkatáról és fickósan kopaszodó fejéről kapta a nevét, mindez azonban eltörpült marketingszakmai tehetsége mellett! Legerősebb olimpiai száma az öntökönrúgás volt, ebben olyan elérhetetlen magasságba helyezte a lécet, hogy balfasz legyen a talpán, aki valaha is látótávolságban megközelíti.

Hosszasan és agyzsibbasztóan tudott pampogni pl. a "hivatalos cégszínek"-ről, viszont regnálása alatt soha, véletlenül sem tudott akár csak két egyforma színű reklámanyag elkészülni (vagy úgy általában bármi elkészülni). Volt egy olyan baltahívogató szokása is, hogy "szakszavakat" generált, és azokat nyakló nélkül mindenre alkalmazta, általában kellően offtopic módon. Egyik "szakmai" állásfoglalása a következőképpen hangzott:

– Tehát, mi lenne a célja ennek az ótvar drága reklámkampánynak?
– Gudvill.
- ?????...
– Erősíteni kell a gudvillt, mert erre van szükség, különben is az én fő feladatom amúgyis a gudvill.
- Te meg mi a nyavalyáról beszélsz?
- Nem állok neki magyarázni, a gudvill a lényeg!
- AZ ISTEN ÁLDJON MEG, MI A PÉK FASZA AZ A GUDVILL?!
- Hát amikor a cégpolicy meg az image, meg ööööööö...
- Hülye vagy te, bazdmeg, na húzzál a redvába...

Mindennek tetejében valamiféle "fenegyereknek" érezte magát, aki "jól odabaszott" egy-egy (szerinte) jól sikerült plakáttal vagy hírdetéssel. Harmincas éveit taposó, szüleivel élő agglegény fenegyerekünk azonban többnyire piszoárokkal, létrán ácsorgó emberekkel, folyós tyúktojásokkal vagy tonhalakkal "baszott oda", a reklámok nyomán a kerítést szaggató ügyféláradat azonban (érthetetlen módon) rendre elmaradt. Megfigyelők szerint hasznos lett volna a kapálódzó levelibékák illetve egymás nyelvét harapdáló afroamerikaiak szerepeltetése mellett valamiféle utalást tenni rá, hogy miután kigyönyörködték magukat Golyó művészetében, hová is rohanjanak és mire is fizessenek elő a hirdetés balsorsú megtekintői... Az igazsághoz tartozik, hogy a durcás géniusz alkotásain egy idő után fel lehetett fedezni logóra és céges elérhetőségekre utaló jeleket (megfelelő nagyítású mikroszkóp segítségével), ezek azonban továbbra is csak az elbaltázott reklámokért hibáztatható cég inkognitóját erősítették, mert következetesen valótlan adatokat tartalmaztak.

A homoszexuális mozgalmi zászlókat megszégyenítő szivárványszínű reklámanyagok (pedig mindösszesen két darab cégszín volt forgalomban), a jól titkolt elérhetőségek, az akciók lejárta után két nappal elkészülő akciós szórólapok és egyéb partizánkodások végül még a nagyvonalúan közönyös vezetést is meggyőzték arról, hogy valamit tenni kell, mielőtt Golyó élő szamaras – síró kisjézusos betlehemekkel kezd kampányolni, vagy netán Kruppa Judit babérjaira törve magát teszi meg az InterNyet háziasszonyává. Hosszas anyázás után (amit nem kis derültséggel hallgattunk a rosszul hangszigetelt főnöki iroda előtt) végül arra a "megoldásra" jutottak, hogy kicsit "megnyirbálják" Golyó marketing-költségvetését. Az akció hibátlanul sikerült, ugyanis ezek után három kerek esztendeig nulla forintban határozták meg ihletett reklámszakemberünk büdzséjét, ami remekül meggátolta a túlzottan csapongó ötletek kivitelezésében. Golyó ezek után - mivel az ellenség megtévesztése érdekében nem bocsájtották el - végre besértődött, és visszavonult az elefántcsonttornyába. A továbbiakban csak akkor hallata hangját, ha valamiféle "alulról jövő" reklámötletet kellett megvétózni, illetve ha nem bírta tovább a betevő gudvillozása nélkül. Ezzel átminősítette magát marketinggátló igazgatóvá, és lázas semmittevésbe süppedt, vagyis a létezése, mint problémaforrás, lekerült a napi nyűgök listájáról. Az már más lapra tartozik, hogy egyszer-kétszer a vidéki szerveres végpontok végiglátogatása során furcsán néztek ránk a reklámanyaggal "elhalmozott" partnerek – többek hitték azt hogy az InterNyet rég megszűnt, és csak illendőségből nem kapcsolták ki (vagy adták el) a náluk elhelyezett, darabonként tízmilliós értéket képviselő eszközöket...

A teljesség oltárán tett áldozatként meg kell említsem, hogy "szakértő" grafikusok nélkül Golyó sem lett volna képes ennyire üldözendően rossz marketinggel előrukkolni. Elméletileg az InterNyet erős webdesign támogatásra számíthatott a cégcsoporthoz tartozó Középpötty stúdió részéről. Sajnos a "testvércégek" (a fénykorban PC bolt, szerviz, stúdió, nagyker és szoftvercég osztozott az InterNyettel - és jelentős számú kóbor macskával - a lepukkant udvar épületein) együttműködése ugyanis leginkább a néhai KGST alapelveit tükrözte: Ami nem megy ésszel, elvtársak, az majd megy ész nélkül! Volt szerencsém egyszer megfigyelni Hangya, az akkori vezető grafikus tevékenységét, ugyanis az aktuális "projekt" látványos döglődése még a közmondásosan érdektelen menedzsment figyelmét is felkeltette. Hosszas noszogatás után Hangya felkerekedett, átvánszorgott hozzánk és mintegy 42 perc alatt (!) átállított egy A4-es lapot állóból fekvőre Wordben... Az egyik ott dolgozó meg is jegyezte hogy "a fűtől mindig belassul, speedeznie kéne inkább". Hogy Hangya megfogadta e a tanácsot arról nem szól a fáma, viszont drogproblémái miatt hamarosan kórházi kezelésre szorult (azt beszélték "feltöltésre" jár be, hogy ez mit jelent azt mindenkinek a fantáziájára bízom).

Az igazi show ekkor kezdődött. Négyfős kommandó próbálta meg felkutatni Hangya hagyatékai között a kérdéses projekt CD-jét. Gigászi erőfeszítésekkel, egyenest a kukások karmaiból, de visszaszerezték a "létfontosságú" adathordozót! Golyó hozzájutott az áhított anyaghoz, ami nélkül jóformán már levegőt sem kapott. Mivel azonban senki nem szólt neki, hogy Hangya Macintosh-on dolgozott, némi piszmogás és meghajtókerregtetés után a marketinggátló igazgató maga adta vissza a guberálóknak a kérdéses korongot, majd taktikusan szabadságra ment a kérdéses akció idejére.

Golyó minden erőfeszítése ellenére a cég előbb-utóbb elérte azt a szintet, ami felett alkalma nyílt a nagyobb állami pályázatokon való részvételre. Ez a legjobb üzlet egy szolgáltatónak, ha sikerül megnyerni egy minisztériumi "hozzáértők" által kiírt tendert, akkor csak a jóisten (esetleg az APEH) mentheti meg attól, hogy közpénzből hülyére keresse magát. Csakhogy éppen ezért a legtöbb pályázat "le van zsírozva", vagyis látszatverseny után a megfelelően "jól fekvő" cég kapja a megbízást (az elbíráló meg a lóvé egy részét). Tisztában voltak ezzel az InterNyet tulajdonosai is, így nem haboztak beizzítani a kapcsolataikat az ISM-nél, amikor megneszelték hogy nagy bugázás, akarom mondani fejlesztés van előkészületben. Igazán szerencsésnek érezhették magukat, amikor az egyik megkörnyékezett bennfentes rögtön pozitívan válaszolt, mondván, le tudja ő rendezni, hogy az InterNyet legyen a befutó, és nem is kér nagy dolgot cserébe a szokásos "tiszteletdíj" felett, csak egy állást kéne biztosítani egy éppen rászoruló jóbarátjának. Az InterNyet nagyjai igazán bagatelnek érezték ezt a kérést az ígért "szívesség" mértékéhez képest, így rögtön szentesítették is az alkut. Érdekes módon meg sem fordult a fejükben, hogyha valaki egy kávé és egy brunyálás között el tudja sikálni hogy X cég nyerjen egy zsíros megbízást, annak miért okoz gondot valami placebo pozíciót kreálni ágrólszakadt földije számára?

Nos, mondanom sem kell, a pályázatot buktuk, viszont megnyertünk egy olyan elképesztően orbitális hibazónát kollegának, amilyen még a kalendáriumban sincs... A Tádé néven elhíresült jómunkásember ötvözte magában mindazt, amit önmagát legalább felületesen kedvelő ember semmi szín alatt nem tűr meg saját húsz kilométeres körzetében. Egy tudálékos gnómot tessék elképzelni groteszkbe hajló ruhatárral, folyamatos szófosással, gyilkosan monoton, nyekergő hangszínnel és piaci legyeket megszégyenítő erőszakossággal. Tádéval érkezett meg az InterNyethez a kolléga válla feletti e-mail-olvasás, az idegen asztalfiókokban turkálás, a telefonban herélt hangon előadott kiselőadás, és még megannyi atombomba-élesítően talajparaszt szokás. Bemutatkozásképpen, miután a belső rendszergazda elment valamiért, ami nem volt kéznél Tádé nyomtatójának beállításához, arra jött vissza hogy a nevezett a telefonban nagy beleéléssel részletezi a főnöknek, ilyen körülmények között ő "nem tud semmit csinálni" mert a rendszergazda is már vagy tíz perce "szuttyog a nyomtatóval" stb. Ezzel rögtön be is lopta magát a kollektíva szívébe, de sajátos módon nem akarta észrevenni hogy szünetel a haverfelvétel, és a legteljesebb természetességgel ugatott bele akárki beszélgetésébe. Kedves eset volt, amikor lecseszett bennünket, amiért általa "gyorsrizsnek" vélt élelemmel mérgezzük magunkat, holott az köztudottan nélkülözi a szükséges ásványi anyagokat, mert az előfőzés során... Valahol itt csaptuk rá az étkező ajtaját és inkább átballagtunk egy pogácsáért a közeli köpködőbe. Pár hetes "ismerkedés" után, ami alatt pl. kiderült hogy emberünk gyakori látogató a homoerotikus pornóoldalakon (a rendszegazda haverok pironkodva mutattak egy álló farkú, felsőtestén télapókosztümöt viselő tagról készült képet, ami különösen "bejött" neki, mert több másolatot is tárolt belőle a gépén) Tádé feladatot is kapott! Az InterNyet által (milliókkal) támogatott sporttevékenységek koordinálása lett az a terület, amit áldozatos balfaszkodással és rátermett idiótasággal gyakorlatilag leradírozott a föld színéről. Kezdésnek végigtelefonálta az összes támogatott csapatot és szervezetet, ahol az olykor órákra (!) rúgó bemutatkozása leírhatatlan pánikot szült. Nem kevés helyről rögtön jött is a visszajelzés, hogy azonnali hatállyal felmondanak minden, az InterNyettel kötött megállapodást, amennyiben Tádé még egyszer felhívja őket. Később aztán megtörtek, és könyörgőre fogták, hogy akár a játékosok homlokára is rátetováltatják a logónkat, csak az e-mail küldésétől, a faxolástól és a levelezéstől is tiltsuk el a számukra biztosított exkluzív kapcsolattartó személyt... Mivel ügyvezetőnk szívén viselte a sportolók támogatását, úgy döntött, még ennél is többet tesz értük, és kirúgja Tádét! Ezzel mindörökre bevéste volna magát az InterNyet alumíniumfokozatú brigádnaplójába, már ha sikerrel jár. Csakhogy megtudtuk, miért is kellett ilyen kacifántosan munkahelyhez juttatni a minisztériumi potentát kis védencét : Tádét ugyanis nem lehetett kirúgni! Orvosilag. Ezt szolid másfél órás eszmefuttatás keretében közölte a bosszal, kitért általános szívgyengeségére, az stressz minden formájának szigorú tilalmára és megannyi vélt vagy valós hikomatságára. Utalt rá, hogy munkahelye elvesztése esetén valószínűleg a helyszínen életét vesztené, és mivel szólt előre, ezért a felelősség egyértelműen az őt elbocsájtókat terhelné, stb. A matávos öltönyösöket strandpapucsban fogadásig laza főnökünk olyan szinten lefagyott ettől a támadhatatlan vaslogikától, hogy mindenki megrökönyödésére tényleg nem rúgta ki Tádét, sőt, átvezényelte a sales részlegre, ahol a "testhezálló" telefonos ügynök szerepében immár a teljes lakosságot verbális terror alá vonhatta. Ettől fogva nevezték a salesesek az ADSL-t Tádéeselnek, Tádét pedig Csemegemajomtól elkezdve Buzirudin át Matyigépig szinte mindennek. Végül aztán, sok-sok halálba fárasztott ügyfél után mégis eljött az idő, amikor Tádé nagyrészt saját hülyesége következtében távozni kényszerült, ugyanis elfelejtett elintézni valami papírt, aminek hiányában mint "fekete alkalmazottnak" sebtiben meg lehetett szüntetni a munkaviszonyát. Ez nem akadályozta meg abban, hogy még napokig bejárkáljon a céghez, és csak akkor szűnt meg, amikor megértették vele, hogy itt több fizetést nem fog kapni, valamint szereztek neki valami melót egy könyvtárban. Ezúton figyelmeztetek mindenkit, hogyha könyvkölcsönzés során azon kapja magát hogy kappanhangú kiselőadást hallgat a világ legvastagabb könyvéről ("ehe ehe, nem ám a lexikon a legvastagabb könyv, hanem a könyvtári index, mert abban minden könyv benne van, és..." – megtörtént eset), a férfialsóneműkről, vagy esetleg a gyorsrizsről, akkor dobjon el mindent és szaladjon, mert a rém köztünk jár...

A két nagyágyú mellett az InterNyetnél eltöltött napokat sok-sok málenkij robot is tarkította. A kereskedelmi igazgató valószínűleg titkosügynöknek lett kiképezve, mert olyan remekül tudta álcázni a cég legújabb díjcsomagjait, hogy azokról nem egyszer a reménybeli vásárlótól értesült pl. az a programozó, akinek elvileg a szükséges hátteret kellett volna kódolnia. Ez a módszer annyira "bevált", hogy bizonyos idő után állandósították, és más részlegekre is kiterjesztették. Kedves és ösztönző eljárás volt, amikor "magas szintű" mítingeken beígértek hetet-havat mindenféle cégeknek, aztán amikor kiderült, hogy az általuk megálmodott technológia nem létezik, az egészet a rendszergazdákra tolták, hogy "oldják meg". Rajtam egyszer egy "jólinformált" juppigyerek műholdas elérést keresett, amit "neki garantáltak", de mivel ezzel aztán tényleg csak annyira foglalkozott a cég, mint pl. harangöntéssel, a nagyvonalú ígéretet tevő tudományos munkatárs pedig inkább hallgatott, mint fekália a gyomnövények rejtekén, így az ügy ad acta téve lett.

Munkámból kifolyólag nem csak a beépült droidokkal volt szerencsém kontaktusba kerülni, hanem a kívülről támadó veszedelemmel is szembe kellett néznem. Mivel a partneri szerződésben az InterNyet dőre módon ingyenes netet is biztosított a vele szerződésre lépő cégeknek, viszont nem írt elő minimális értékesítést, csakhamar híre ment, hogy milyen príma kis "ingyenes" szolgáltató is nőtt ide. Így aztán elkezdtek áradni a mindenféle rendű és rangú informatikai kontárok, akikkel olykor csak komoly küzdelem árán tudtam elkerülni a teljesen felesleges szerződéskötést. Akkor lássuk, miféle egyedeket is vetett íróasztalom elé az IT biznisz hullámzó selejtóceánja.

Voltak ugye az ún. Világmegváltók. Többnyire makkos cipős, kimosakodott cigvány, kócos, kikopott kordgatyás, elcseszett zseni, esetleg ruppótlan öltönybe tekert, magát menedzsernek kiadó lúzer volt az illető. Esetenként párban vagy csoportosan fordult elő, mert olyan baromi nagy ötlettel kopogtatott, amit egyedül lehetetlenség kitalálni. Pusztán a droidvadászat izgalma miatt szoktam végighallgatni őket, és csak a végén közölni a teóriájuk nyilvánvaló buktatóit. Maguk a korszakalkotó ötletek széles skálán mozogtak, példaként csak a kedvenceimet hoznám fel.

Volt olyan tag, aki az ingyenesen fogható TV adást (Királyi, Retek, Csigakettő) akarta modemes neten "szolgáltatni", előfizetési díjért + természetesen telefon percdíjért. Próbáltam finoman a tudomására hozni, hogy mindehez csak annyi szükség van internetre és számítógépre mint a vizilónak biciklire, meg hogy van olyan hogy tunerkártya, meg hogy modemen bizony baszottul szaggatna a Mónika Show, és így tovább. Végül a faszi közölte hogy "másik, rugalmasabb" szolgáltatóhoz viszi az ötletét. Gondoltam, hívok neki egy tehertaxit, mert ennyire nagyformátumú újításokat nem lehet csak úgy, zsebben... A másik hasonszőrű azzal döntött totális kétségbeesésbe, hogy mindenáron be akart épülni az InterNyet és a partnerek közé. Elképzelése szerint ő majd "a kapcsolatait felhasználva" "több száz" új boltot küld hozzánk partnernek, és nem is kér többet, mint az általuk kötendő előfizetői szerződések jutalékának felét... A vicc kedvéért rákérdeztem, hogy honnan fogom tudni egy-egy új partner esetében hogy az ő "ügyfele" e, vagy csak magától talált ide? Megnyugtatott, hogy minden esetben értesíteni fog, hogy melyik cég fele jutalékát akarja lenyúlni. Rákérdeztem, hogy miért jobb nekem tőle megtudni a cégek nevét, felezett jutalékkal bajlódni és gyengébb feltételeket ajánlani a partnereknek mint egyszerűen megnyitni az online telefonkönyvet? Végülis nagy önfegyelemmel visszanyelte a "mert akkor én éhenhalok!" típusú további érveit, és elment kapálni, vagy valami olyat csinálni, amiért pénzt adnak. Volt ennek a fazonnak egy dublőre is, aki majdnem átvert, mert beadta hogy "harminc bolt tartozik hozzá". Közel voltam hozzá hogy bevegyem a maszlagot, de sehogy sem fért a fejembe egy harminc bolt felett diszponáló susogósmelegítős-csatosholdjárós-hiányos fogazatú üzletkötő képe, így próbából felhívtam az egyik üzletet, amire hivatkozott. Természetesen sohasem hallottak róla, illetve a név ismerős volt, de nem annyira üzleti mint inkább kocsmai relációban. Vigyorogva meghallgattam a hebegést-habogást a "most bővített" hálózatról, meg "nem személyes" kapcsolattartásról, aztán gratuláltam, hogy továbbfejlesztette a módszert, és ő maga nézte meg a telefonkönyvet, végül érdemei elismerése mellett elhajtottam mint Mariska a magzatot. Szintén "beépülni" akart az a lecsoffadt, drogos kinézetű arc, aki a következő zseniális tervvel állt elő: kössünk be hozzá egy ADSL-t, amit ő majd "szétoszt" a társasház lakói között piros-kék vezeték meg szigszalag segítségével (frankón így adta elő, miután rákérdeztem hogy a koaxkábelt ő fogja venni, vagy az is minket terhel-e?), így biztosítva egy alap modemes elérés sebességének majdnem a felét egy ADSL árának több, mint a háromnegyedéért. Rákérdeztem, hogy a többi lakó miért nem köttet be egyszerűen egy saját ADSL-t?

- Mert ebben a kerületben nem lehet kiépíteni! - vágta rá büszkén.

Elmebetegeknek kijáró jóindulattal vezettem rá, hogy akkor az ő lakásában sem lehet kiépíteni, merthogy egyazon épületben van.

- Na jó, de valami VIP megoldással biztos lehet valamit csinálni!

Már akkor sem tudtam miért érzi magát VIP-nak egy olyan ürge, akinek a fogai között csikkek és pörköltmaradványok rothadnak, tekintélyes bűzaurát eredményezve, és aki láthatólag ugyanazt a pólót használja éjjel-nappali viseletnek, amivel mellesleg a seggét is törli, de ez a kérdés végül is nem került tisztázásra. Később eltűnődtem rajta, hogy nem az egyik aluljáró hajléktalan közösségének küldöttéhez volt-e szerencsém, aki netet akart szolgáltatni a közeli telefonfülkékben, kukákban és nyilvános retyókban lakozó hasonszőrűeknek.

E kategória koronázatlan királya azonban mégiscsak az Ordítozós Tata, aki nem mindennapi világmegváltási algoritmussal rukkolt elő, üvöltve, mert szinte teljesen süket volt. Eredendően csak egy otthoni elérést jött kötni, és amikor közölték vele, hogy a kerületben nincs ADSL, majdnem el is tolta a kerékpárt. Valaki azonban óvatlanul hozzátette, hogy "maximum ha elindul a vezeték nélküli szolgáltatásunk". Na ezt nem kellett volna! Ugyanis az öreg lebaszta magát az egyik kék fotelba (ami miatt egy szentképpel felfegyverzett kéregető egyszer "Isten áldja meg a bútorboltot!" köszöntéssel rontott be az ügyfélszolgálatra), és kérette a technikai igazgatót. Szerencsétlen srácnak nem szóltak, hogy mi vár rá, így vagy egy óra hosszat hallgathatta az önjelölt műszaki zseni okfejtését a kerület "besugárzásáról". Az öreg teóriája azon alapult, hogy a közeli kollégium minden lakójának, és a lakótelep minden lakásának elérést fog biztosítani (jutalékért) a szomszédos telken álló gyárkéményre szerelt körsugárzóval. Ez így még majdnem életképesnek is tűnt, a plutónium akkor került a palacsintába, amikor a tárgyalópartner rákérdezett a kémény tulajdonosára.

- Nincsen annak tulajdonosa, de nem is kell, mert van egy nagy lyuk a kerítésen, majd én megmutatom maguknak hol kell bemászni, aztán már rakhatják is felfele azt az izét!

Kiderült hogy egy romos gyár félig ledőlt kéményéről lenne szó, ahová az nem mászik fel lelopni a körsugárzót, akit lelöknek a többiek, mert történetesen a VII. és IX. közé eső számozású városrészről volt szó. Az öreg azért még egy hétig visszajárt üvöltözni, egyszer az unokáját is elhozta "mert ért a számítógéphez", de a srác két mondat után faképnél hagyta az öreget, mivel kiderült hogy az egyértelmű ígéretet tett neki az ordítozás mellőzésére, amit aztán nem tartott be.

Utánozhatatlan hangulatú, groteszk közjátékokkal tarkított hétköznapjainkba (késelés a kirakat előtt, szomszéd cigványház pincéjében a derékig érő vízben áramütést szenvedett cigvány családfenntartó látványos kimentése, gyakori gázolások az ablak alatt, az ügyféltérbe beköltözni próbáló hajléktalanok, a szomszédos kisbolt menetrendszerű kirablása, süket ügyfél személyzeti WC-ben végrehajtott másfél órás vegyi támadása, ami után egy hétig az emeletre jártunk slozira, Tádé munkatalálkozója egy csapat kosarassal, akik kiröhögték, és otthagyták a francba, satöbbi) végül dermesztő lehelletével beköszöntött a változás szele. Új ügyvezető lopakodott be a céghez, olyan titokban, hogy jóindulatúan az ügyfélszolgálatra irányították, amikor meglátták a folyosókon kolbászolni. Később küldött egy körlevelet a népnek, hogy végre a beosztott bérniggerek is értesüljenek kinevezésének nagyszerű tényéről. Érdekes módon, bár történtek bizonyos változások, pl. az udvar jégmentesítéséről az aszfalt alá "rejtett" aknafedelek feltárására került át a "legmagasabb szintű" figyelem (gondolom, a Tisztelt Olvasó nem érti a fenti mondat igazi értelmét – mi sem tudtuk felfogni, hogy az egyik fazon miért locsolja saját kezűleg forró vízzel a jeget, a másik pedig miért csötönözik buherált fémdetektorral az udvaron, amikor ott a pihe-puha, teleköpködött átlátszó gumimatraccal (!), dobozban álló házimozirendszerrel (!!) valamint üveg sakk-készlettel is felszerelt főnöki iroda...), szóval az ilyen jellegű "változások" mellett minden maradt a régiben, a beleszarás pedig lassan mondai méreteket öltött... Amikor darab idő után megérkezett a harmadik ügyvezér is, különösebben már senki sem fárasztotta a fülbotmozgató izmait. Ja, itt ez a legújabb hapek, dögnagy fehér autóval – na és? Ez a csóka valahogy leakadt az udvar rendezésének ügyvezetői irányításáról, és valamiféle reformok eljövetelével fenyegetőzött, persze csak kellő homályossággal, nehogy már valaki megtudja az InterNyetnél, hogy mi az irányvonal, mit várnak tőle, esetleg mi lenne az, amiért ugyebár fizetik... Az igazat megvallva ez engem akkor már annyira sem tudott érdekelni, mint vegetariánust a húsárak, de utolsó Nagy Vezírem az InterNyetnél azért még produkált egy kellően eszement finálét, ami bearanyozta utolsó ott töltött napjaimat.

Történt ugyanis, hogy emberünk elkezdett turkálni elődei e-mailjei között és a sok-sok banki felszólítás, anyázólevél valamint fasznövesztő-reklám között megtalálta egyik régebbi, fejlesztési javaslatokat tartalmazó üzenetemet, még abból az időből, amikor erőlködni próbáltam a láthatólag totális közönybe süppedt főnökség érdeklődésének felélesztésén. Ezt a rossz szokásomat utóbb elhagytam, és a kérdéses anyag volt vagy másfél éves, amikor Hármaska kezébe került. Ő azonban úgy tűnik, tényleg beleélte magát ebbe az ügyvezetésbe, és ízibe felhívatott magához hogy megossza velem ezt a hamu közt talált gyémántot... Hosszasan és energikusan ecsetelte, mennyire korszakalkotó újításokat fog ő bevezetni az én munkaterületemen, és hogy most aztán a lovak közé csapunk, stb. Magamban pompásan szórakozva hallgattam végig, amint képzést tartott nekem az általam írt anyagból, aztán végülis a "van kérdésed?" résznél vesztettem le színlelt komolyságomat, és hívtam fel a figyelmét a címlapon, a fejlécben és az anyag végén is kifogástalanul olvashatóan feltüntetett nevemre, mint szerző... Szegény Hármaska, már-már megsajnáltam lányos zavarában, és őszintén válaszoltam arra a kérdésére, hogy "eddig akkor miért nem valósítottátok meg mindezt?".

Válaszom így hangzott:

- Érdeklődés hiányában, teccikérteni?

E balsorsú reformer talán még most is ott ül az üveg sakk-készlet mögött, a figurákéhoz nagyban hasonlító halmazállapotba merevedve, az InterNyet pedig száguld tovább, a tehetetlenség tömegétől hajtva... Ámen.