DROID-532
2006.01.27.

blog   droidzóna   levrov

A minapi kalasnyikovos videónak van egy kis háttere is, ami természetesen ide való, a Droidzónába. Nem most kezdődött ugyanis a történet, de olyannyira banális és hihetetlen, hogy addig nem mertem megírni, míg nem tudom kamerafelvétellel bizonyítani, hogy nem kamu. Nem ez volt az első eset ugyanis, hogy Kátyát megsétáltattam.

Kátya az Excalibur Fegyverboltból származik, a Ferenciek terénél. Mindig szerettem volna egy hatástalanított Kalasnyikovot, de sehol sem találtam - ahol meg igen, ott pofátlanul drágán - így nagyon megörültem, amikor a kirakatban megláttam. Másnap bementünk Loydival, megvettük, s hazacipeltük, persze akkor még eredeti csomagolásában, egy diszkrét, hosszúkás kartondobozban. Megérkezvén anyámékhoz, kitaláltuk, hogy szopassuk be apámat, hadd higgye, hogy igazi. Kivettük a dobozból, helyére tettük a tárat, vállamra csaptam a kislányt, és felmentünk a lakáshoz. Az ajtó zárva volt, de hallottam, hogy anyám bent porszívózik. Kulcs elő, bementünk, benyitottunk a szobába. De nem anyám volt ott, hanem egy takarítónő. Anyám felvett valakit, én meg nem is tudtam erről.

A takarítónő felpillantott, biccentett, és folytatta a munkát. Különösebben nem zavarta, hogy két terepgyakorlós, fekete dzsekis, kopasz állat áll az ajtóban egy Kalasnyikovval. Megesik az ilyesmi! Néztük egy darabig, majd megkérdeztem, hol vannak a háziak.

- Nincsenek itthon!
- Mikor lesznek?
- Nem tudom.
- Maga a takarítónő?
- Igen!
- Mióta dolgozik itt?
- Három hete.

Egy darabig még néztük, de mivel továbbra sem szentelt különösebb figyelmet nekünk, elköszöntünk és továbbálltunk. Visszatettük Kátyát a dobozba, levittük a raktárba, és ott pepecseltünk egy darabig, míg anyámék hazaértek. Megvártam, míg apám az udvarra ér, és odakiáltottam neki:

- Szia, fater! Ezt nézd, mit szereztem!!

Fater rácsodálkozott, elvigyorodott, majd mondta, hogy rendben van, és felment. Anyám kijött a lakásból, megállt a teraszon, és lekiáltott:

- De jópofa! Mi az?
- Géppisztoly!
- Nahát... Kisfiam, hoztam svéd gombát, kérsz? Nagyon finom!!

Ezzel le volt tudva, hogy Tomika géppisztolyt szerzett, a család a továbbiakban semmiféle érdeklődést nem tanúsított Kátya iránt. Beköltöztettem hát a bolt egyik üres polcára, s időnként figyeltem, hogyan reagálnak rá a vásárlók. Talán ha ketten megkérdezték, nem lesz-e ebből baj, de amúgy senkit sem érdekelt.

Pár nap múlva jutott eszembe, hogy megmutassam Ediéknek, úgyis rég jártam már náluk. Fogtuk hát, ismét betettük a dobozába, és elindultunk Loydival Ediék irodájába. Útközben beültünk egy pizzériába. Itt kezdődött az egész, amikor Loydi három deci kólát rendelt, mire a pincércsaj három egydecis pohárban hozta ki.

- De vicces - állapítottuk meg.
- Mi lenne, ha mi is viccelődnénk?
- Jó.

Kivettük Kátyát a dobozból, és letámasztottuk az asztal mellé. Aztán figyeltük a hatást.

Nos, semmiféle hatás nem volt. A többi vendég békésen falatozgatott tovább, rá se hederítettek a karabélyra. Jött a pincércsaj, hozta a pizzát. Véletlenül meglökte, mire dőlni kezdett. Elkapta, visszatámasztotta és elnézést kért. Hát, igen, mindent a vendégért!

- Te - mondtam Loydinak - szerinted az utcán is így szarnának rá?
- Lehet...
- Próbáljuk ki.

És kipróbáltuk. Végigmentünk vele az Árpád híd zsúfolt buszmegállóin, de a kutya se szólt hozzánk, pláne nem futott el sikítva, vagy legalább konstatálta volna, hogy atyaisten, itt jön egy állat gépfegyverrel. Lementünk a metróba, el a közterületesekkel trécselő rendőrök mellett, be a szerelvénybe. Ugyanúgy, mint a filmen láthattátok. Egyetlen ember szúrta ki a fegyvert, egy fiatal srác, s jót röhögött, főleg mivel a nagy sikerű A piros pöttyös az igazi poló volt rajtam.

A Lehel téren nem találkoztunk rendőrrel, zavartalanul feljöttünk a Victor Hugo utcánál. Itt szembejött velünk Szlava, orosz ismerősöm, aki szintén errefelé dolgozik, hasát fogta a röhögéstől.

- Bázzeg Tomkét, hát te már Khálásnyikovval jársz utcán?

Mondtam, hogy igen, mire röhögött, beszállt a kocsijába és elporzott. Mi pedig bementünk az irodaházba. Intettünk a portásnak, aki visszabiccentett, és pár perc múlva már a fél ház ezen röhögött. Össze is szaladtak a fegyverbuzik, mert ilyenek valahogy mindig nagy számban fordulnak elő informatikai cégeknél.

- Ez kész! Ember, ez kész! És így jöttél vele idáig?
- Persze.

Kátya kézről-kézre járt, mindenki elhitte, hogy igazi, aztán kitalálták, hogy menjünk át vele a szomszédba, a Victor Hugo 36-ba, mert két kollégájuk most telefonált át, hogy nem tudják áthozni a gépet, amiért elküldték őket, mert nincs kilépőcédulájuk. A fegyverbuzik szétspricceltek, hogy néhány perc múlva mindannyian különféle gáz-riasztó- és légpisztolyokkal térjenek vissza, kirakták ők is, és átmentünk az utca túloldalán álló épületbe, ahol egyébként a fél magyar Internet működik. Itt van például az Interware, a True, az ECC Hungary, és még jó néhány, az informatikai infrastruktúra szempontjából meglehetősen jelentős cég.

Itt is gond nélkül áthaladtunk a portán, elég volt köszönni. A két srác ott ácsorgott tanácstalanul az előtérben, a gép egy székre téve.

- Sziasztok. Titeket nem akarnak kiengedni?
- Igen, mert nincs kilépőpapír a géphez.

Azon fenn se akadnak, hogy odamegy hozzájuk egy vadidegen egy gépkarabéllyal. De a biztonságiak se nagyon zavartatták magukat. Kijött az ork a portásfülkéből, és elmagyarázta, hogy ide és ide kell felmenni, és ott adnak ilyen cédulát.

- Akkor felmegyünk, jó?
- Persze, menjetek csak.

Így egy csapat fegyveres élén besétáltam az említett céghez, és előadtam a recepciós kislánynak, mit is akarok. ő volt az első és egyetlen, aki egy kicsit zavarba jött. De csak amíg arra nem kóricált egy kolléga.

- Annyááád, Kalasnyikooov! Mutiii!
- Dehogy muti. Itt van, nézzed.
- Naaa, hadd nézzem meg!
- Nem lehet, töltve van.
- Jaj már, vigyázok rá.
- Nem lehet, akkor sem.

Hamar összeszaladt a fél cég, nézegették, tapogatták Kátyát, és megbeszélték, hogy anyád, ez kurva jó. A kislány közben kiállította a cédulát. Lementünk, bemutattuk az orkoknak, és meg lett engedve, hogy távozzunk.

Visszamentünk a másik irodaházba, ahol a portás megállított.

- Izé... Ezt azé' mégse kéne...
- Mit?
- Hát ezt... bevinni.
- Az előbb egy szót se szóltál.
- Igen, de érted... volt már itt ilyenből balhé...
- Jó, akkor tessék, vigyázz rá - mondtam, s a kezébe nyomtam a karabélyt.
- Ööö, de hát, de hát...
- Mi a baj? Fegyveres őr vagy, nem?
- Hát igen, de... de ezt nem lehet...
- Jó, akkor kiviszem.
- Igen, az lesz a legjobb.

Odaadtam Loydinak, vigye ki. Indultam volna be, de a pasas megint utánam szólt.

- Izé! A pisztolyt se kéne...
- Jó, akkor azt is kint hagyom.

Fogtam a GRP-met, kimentem az épület elé, és odaadtam Loydinak, vigyázzon arra is. Betette a derékövébe, a sajátja mellé. Az előttünk elhaladó békés család elég furcsán nézett, és gyorsan továbbmentek.

Míg én fönt elintéztem ügyes-bajos dolgaimat, Loydi békésen unatkozott a kapuban, vállán a Kalasnyikovval. Jöttek-mentek előtte a járókelők, az irodaház ügyfelei, senki le se szarta. Elgurult előtte egy rendőrautó is. Kísérletképpen betette Kátyát a dzsekije alá, roppant bénán, kilógott a csöve, a tusa és a tár vége. Na, akkor már kapott néhány döbbent pillantást. Amint nyíltan elővette, helyreállt a rend.

Később gond nélkül hazasétáltunk úgy, ahogy jöttünk.

No, hát így fogant meg a géppisztolyos séta ötlete. Biztos vagyok benne, hogy ha nem írom rá a mellényre, hogy BűNELKÖVETÉS, sokkal messzebbre is eljutottam volna, vagy akár zavartalanul haza is megyek a végén. Fenti történetet én sem hinném el, ha nekem mesélnék, személyesen megtapasztalni azonban enyhén szólva megdöbbentő élmény.