DROID-438
2005.09.06.

blog   droidzóna   levrov

Az alábbi történetet nem én gyűjtöttem, hanem nagy írónk és költőnk, Heltai Jenő hallotta Párizsban egy orosz gróftól, aki rendszeresen megfordult Monte Carlo kaszinóiban.

Az első világháború előtt történt, hogy az orosz cár Katalin cárnő cirkálója javítás miatt épp Triesztben vesztegelt. Szergej Andrejevics, a hadihajó kapitánya meglehetősen unatkozott, a nap végére pedig már halálosan. Eszébe jutott, hogy közel vannak Monte Carlo-hoz. Fogta hát a hajópénztár teljes tartalmát, ötszázezer francia frankot, vonatra ült, és elment a híres kaszinóvárosba. Egy éjszaka alatt sikerült is elvernie az összes pénzt, csak a vonatjegye maradt a zsebében. Negyednap visszatért a hajóra, épp kifutás előtt, s mintha mi sem történt volna, folytatta az utat úticélja, Guatemala felé. Csak ekkor kezdett gondolkodni, mit tegyen, mert hát ennyi pénzt - egy kisebb kastély árát - azért még Oroszországban sem illett csak úgy ukkmukkfukk elsikkasztani. Amíg a hajó feladatát végezte, s jó egy éven át a közép-amerikai partoknál járőrözött valami homályos erőfitogtatás keretében, nem fenyegette a lebukás veszélye, de azért nem is aludt túl nyugodtan, elvégre valamit kezdenie kellett a helyzettel. Végül arra jutott, hogy a kor szellemének megfelelően főbe lövi magát, ha a pénzt nem tudja visszaszerezni.

No de nem húzódhatott a dolog örökké. Már hazafelé tartottak, amikor a kapitány egy közös vodkázás alkalmával elbeszélte két tiszttársának, mi történt. Azok - szintén a kor és társadalmi rétegük szemlélete szellemében - nem is hibáztatták semmiért, csak azért, hogy nem tud kártyázni. Végül megoldásra jutottak. A hajóval egyenesen a Monte Carlo-i öbölben vetettek horgonyt, és a kapitány a két tiszttel felment a kaszinó igazgatójához.

- Uram! - mondta neki - Nemrég igen nagy összeget veszítettem itt, az önök kaszinójában. Ötszázezer frankot!
- Megértem - felelte az igazgató. - Ugye, most útiköltséget kíván kérni, hogy hazajusson?

Mert Monte Carlo-ban mindmáig ez a szokás: a nagy összeget eljátszó vendégek, ha kissé túlzásba vitték a játékot, kérhetik, hogy a kaszinó adjon vissza egy csekély összeget, amiből hazajuthatnak.

- Igen. Mind az ötszázezer frankot.
- Sajnálom, azt nem adhatom vissza - felelte az igazgató.

Szó szót követett, az igazgató legfeljebb ezer frankot kívánt adni, de ez Szergej Andrejevicsnek kevés volt.

- Nekem ötszázezer frank kell! Nem az én pénzem volt!
- Sajnálom.
- Hát jó! Visszajövök a pénzért... de nem gyalog, hanem hajón!
- Legyen szerencsém - felelte az igazgató fagyosan, és becsukta utánuk az ajtót.

Szergej kapitány rövidesen visszatért.

- Ismét én vagyok! - köszöntötte az igazgatót.
- Emlékszem - felelte az.
- S arra emlékszik-e, mit mondtam? Hogy hajóval fogok visszajönni?
- Igen, arra is.
- Hát nézzen ki az ablakon! - mondta Szergej Andrejevics, és elhúzta a függönyt a tengerre néző ablak elől.
- Az ott a Katalin cárnő, egy páncélos cirkáló az én parancsnokságom alatt. Amint látja, az ágyúkat épp az Ön kaszinójára irányozzák. Ha nem kapom meg a pénzt két óráig, lövetni fogom Monte Carlo-t. Utána amúgy is főbe kell lőnöm magam, tehát nekem mindegy, mi történik. Kérem tehát a pénzt!

Az igazgató lenyelte a szivarját, majd villámgyorsan hívta a titkárát, és egy percen belül a kapitány előtt volt az ötszázezer frank.

- Nono! Nem úgy van az! Hát a kamat?
- Miféle kamat?
- Csak nem képzeli, hogy egy évig hevertetem itt a pénzemet kamat nélkül?!
- Mennyi... a kamat?
- Tíz százalék az orosz törvények szerint. Azaz ötvenezer frank.

Az igazgató dühtől fehér arccal dobta rá az ötvenezret a félmillióra, mire megszólalt az első tiszt:

- A háborús hónapok duplán számítanak!

Megkapták a második ötvenezret is. A félmilliót visszatették a kasszába, a többit elosztották egymás közt.