DROID-418
2005.08.10.

blog   droidzóna   levrov

Néha, amikor már épp ki akarom ide írni, hogy "küldjetek má' droidot, me' mingyá' elfogynak", akkor hirtelen jönnek a történetek kérés nélkül is. A mai droidsztori Maya fedőnevű kedves olvasómtól jött, bár nem tudni, a történetben ki a droid. Talán ő maga, de érdekes módon ennek mégis jó vége lesz. Ilyen is van.

Helló!

Túl vagyok az Army Report-on. Merő szakadás az egész, talán még nosztalgia is megcsapott kissé. Sajnos nálunk nem volt minden olyan fényes, de az idő ugye... Ennek kapcsán szeretném elmesélni bevonulásom történetét, önként jelentkezve a Droidzónába!

Szép Savaria, puszta közepén, távol mindentől. Mint egy szép alma. Kívül jól fest, belül kukacos az egész. Azóta be is záratták... De lényegre. Hat hónap kemény kiképzésnek néztem elébe ezelőtt két évvel, január közepén.

Ahogy annak rendje vagyon, elbúcsúztam családomtól, és elindultam hajnalban (mert ugye a pestieket még mindig kilencre várják) a vonathoz, nehogy már KR-ek jöjjenek értem. Rohantam, hogy elérjem a 6:15-kor, két perc múlva induló vonatot. A metróból szép teljesítménnyel felfutottam, és a lassan kigördülő szerelvényre felpattantam. Eléggé kiürült, lepukkant szerelvény volt, de sebaj. Hamarosan jött a kalauz, megnézte a behívómat. Közben megkérdeztem, vannak-e még rajtam kívül. Azt felelte, én vagyok az első... hej, de friss vagyok! Semmi baj, volt nálam Kretén, és még aludni is lehet. Röpke másfél óra múlva meg is érkeztem az állomásra, majd ráérősen megreggeliztem. Időm még így is volt bőven, így hát vettem néhány alsónadrágot, tisztasági cuccot (én, a sokadszorra is méltán vadbaromnak nevezett elem, egy szál újsággal indultam utamra), gondolva, mégse menjek üres kézzel. Fingom sem volt, mit adnak, mit kell vinni.

Nyolc óra elmúlt, ideje keresni egy katonai objektumot. Átsétáltam az állomás mellett levő buszállomásra, és leszólítottam egy öreg mamit:

- Csókolom, tessék mondani, a Söptei úti laktanyába melyik busz megy?
- Melyikbe?
- Söptei út - lesek a papíromra.
- Hát, kedveském, én már 20 éve lakom itt, ismerem mind a három laktanyát, de egyik sem Söptei úti laktanya.
- Csókolom, ne tessék már viccelni, itt van a papíron, feketén-fehéren.
- Hát, kedveském, akkor talán kérdezze meg a forgalmist...
- Köszönöm! Csókolom.

Azzal magára hagytam. Fél perc múlva a forgalmis iroda ajtaján kopogva, majdhogynem ugyanez a beszélgetés zajlott le, kis változással... Ugyanis feltűnt, hogy a forgalmis enyhén vöröslő képpel fuldoklott a röhögéstől. De ne vágjunk elébe...

- Jó napot!
- Üdvözlöm!
- A Söptei úti laktanyába melyik busz megy?
- A melyikbe?
- Söptei...
- Sajnálom, itt, Szolnokon nincs Söptei úti laktanya... nézze meg még egyszer azt a papírt!
- Ne vicceljen már, jóember, itt áll a...

A papíron ott áll, gúnyolódva, de olvashatóan:

És csak most változtak meg azok az apró bogarak, betűk, vagy kis ördögök. Mert eddig Szolnok volt oda írva, úgy éljek.
Halk szózat, fojtott röhögés, elbúcsúzás.
Most mi a fasz legyen? Itt állok az ország másik végében, és csak most tudatosult bennem, hogy kurvára mellé mentem! Bazzeg, ezt a szívást...már az elejétől Szolnoknak olvastam.

Na de magyar ember találékony, rövid kotorászás után egy marék apróval megszálltam egy telefonfülkét. A tudakozó szívéjesen kisegített, megadták a Savaria telefonszámát. Újra tárcsázok. Kicsöng. Na bazzeg, most alkoss nagyot!

- Savaria Kiképző Központ, tessék!
- Jó napot kívánok, XYZ vagyok, bevonuló, lenne egy kis problémám, tudna segíteni?
- Hallgatom!
- Nos, tudom, hogy pesti vagyok, és önök Szombathelyen vannak, de az az igazság, hogy rossz vonatra szálltam, és most itt állok Szolnokon. Azért hívom önöket, mert szeretném, ha tudnák, hogy...
- Öööö... (fejvakarás) Kapcsolom az ügyeletes tisztet!
- Köszönöm!

...

- ÜTI, tessék.
- Jó napot kívánok, XYZ vagyok, bevonuló, és a következő a problémám: nem szeretnék meglógni, ezért hívom önöket. Rossz vonatra szálltam, és most Szolnokon vagyok...
- Kapcsolom a Parancsnokságot!

...

Majd újra...

Zavart hallgatás a vonal végén, majd egy ijedt "hát, akkor jöjjön, amikor tud" szöveg. Hálálkodás, ígéret, hogy igyekezni fogok. Pedál vissza az állomásra, fel a vonatra, Pesten átszállás, majd este fél ötre meg is érkeztem... A vonaton végig egyedül ültem, mert a zavart röhögésemet nem tudták mire vélni az utasok...

Szombathelyen már végre voltak páran, szintén késők. Fel a buszra, majd az átok részeg sofőrje egy szép kerülővel ki is tett minket az éjszaka közepén a térdig érő hóba, valami szántóföld szélén, és belemutatott az éjszakába:

- Hát, csak toronyiránt!

Csendes anyázás. A srácok elég furán néztek rám, mert egy szál szatyorral mentem, ők meg halom táskával. Sebaj. Átvágtunk a pusztán, elég jól összespanoltunk, szarráázás közben. A laktanyával egy baj volt. A hátsó lőszerraktárakhoz érkeztünk.

- Állj, ki vagy!
- Állj, vagy lövök!

Csattan valami.

- Hádekurvaéletbazzeg, lenelőjmá, merrekellittbemenni?
- Ööö... Menjetek végig a kerítés mentén jobbra.
- Thx, bye!

Röpke negyed óra alatt átvergődtünk a susnyáson, majd bevezettek. Takonnyá áztunk a hatalmas hóban, a srácok rendesen megszenvedtek a csomagokkal. Peckesen besétálok, hadd lássák a pesti virtust. Nem félek én.

- Neve? - XYZ!
- Honnan jött?
- Budapestről.

Elhaló mosoly. Ahogy a többiek is meghallották, érdekes módon, mintha vigyorporral szórtak volna be mindenkit.

- Akkor maga az?
- Én - bólintok.
- Na, jöjjön.

Azzal bevezettek egy csillagvadászhoz, aki csendes hallelujat rebegett el. Itt jegyzem meg, hogy szerencsétlen minden órában aggódva megkérdezte, megjött-e már a késő pesti.

- Na, fiam, a probléma az, hogy lezártuk a pesti vonulás papírjait.
- Uram, átvonatoztam az országot, nem szeretnék meglógni, nem lehetne-e mégis, hogy én most bevonulok, mondjuk nem a pestiekkel?
- Hát, fiam, díjazom az igyekezetét, de sajnos nem. Tudja, ahhoz sok könyvelés kellene, nagy munka, de ne féljen, majd legközelebb!
- Mégis, akkor mit csináljak?
- Hát, alhat itt, és reggel hazamegy, vagy - ránézett az órájára - taxival épp eléri a hét órás pesti vonatot.
- Ehh. Akkor hazamegyek...
- Rendben. Az őrmester majd segít a papírokkal.
- Köszönöm! Viszlát!
- Én köszönöm, viszlát!

A háttérben már ordítanak a srácokkal, hogy hogy merészelnek késni. Én dúdolgatva követem a bociruhás fazont. Elérünk egy asztalhoz, letelepszik.

- Na, fiam, van magának fogkeféje?
- Igen uram, hoztam.
- NEM! Maga NEM hozott!
- Ööö, elnézést, uram, nincs fogkefém, otthon felejtettem.
- Ejnye! Katona így nem vonulhat! - azzal áthúzta a behívót, és ráírta szép, gyöngybetűkkel: "Szociális okokból elhalasztva."

Kedélyes búcsú, majd taxi. Hajnali egyre már otthon is voltam, majd a kővé meredt családtagokat kerülgetve elmentem aludni. Volt belőle röhögés, mikor elmeséltem...

Négy hónap múlva, már, mint legenda tértem vissza. A fél laktanya rajtam röhögött... Néha még ma is hallom:

- Na mi az, Sandokan, megérkezett?!