DROID-331
2005.04.07.

blog   droidzóna   levrov

Remek hírt kaptam a napokban: kiszabadult a sittről egy haverom. Igen, nekem ilyen haverjaim is vannak. No, nem kell valami veszedelmes bűnözőre gondolni, a srác csak a káposztásmegyeri postát rabolta ki pár éve. No de elmondom, hogy is történt ez, mert ez bizony a Droidzónába kívánkozik. Ezúton kérek elnézést a havertól is, hogy a történetet megírom, de így utólag már biztos, hogy ő is csak röhög rajta, hogy mekkora hülye volt.

Gábor - nevezzük így - amolyan csendes, magának való gyerek volt, cseppet sem aggresszív, sosem ártott a légynek sem. Régen volt egy Plus/4-ese, feljárt hozzá a fél osztály játszani, ő meg jószívű gyerek lévén hagyta őket érvényesülni. Teltek az évek, véget értek az iskolaévek, szétszéledt a társaság. Gábor éldegélt magában, mígnem édesanyja meghalt, ő pedig súlyos depresszióba esett. Apjának persze nem tűnt fel, hogy a srác egymaga sodródik az életben, megvolt a maga baja, végül Gábor összejött egy thaiföldi csajjal. Nagyon szerelmes volt, élete párját látta a lányban, mert hát ugyebár a szerelem vak, és nem mindig veszi észre, ha a másik oldal részéről egyáltalán nem olyan komoly a vonzalom. Nagy volt hát a csalódás, amikor a lány bejelentette, hogy hazamegy Thaiföldre, örült, hogy megismerhette, csá.

Itt maradt Gábor egyedül a nagy szívével, egyetlen fillér nélkül, munka nélkül, és nagyon hiányzott neki a barátnője. Utánanézett, mennyibe kerül egy repülőjegy Thaiföldre. Negyedmillió forint, mondták kedvesen a telefonban, ő pedig elsápadt, mert ismerte a magyar realitásokat, és tudta, hogy ennyi pénzt az életben nem fog összespórolni. Hacsak nem rabol bankot, gondolta. Vagy postát. Ezen elgondolkodott egy kicsit. Postát rabolni. De hát miért ne?

A nagy elhatározást akció követte. A tervezés fázisa valamiért kimaradt a dologból, de hát ne keressünk kákán csomót, nem születik mindenki profinak. Elsőként elment egy volt osztálytársához, aki szintén a lakótelepen lakott, és megkérdezte, megvan-e még az az élethűen kinéző játék pisztolya, amivel úgy tizenöt évvel ezelőtt játszottak. A srác nagyot nézett, mert nagyjából azóta nem látta Gábort, amióta az a pisztoly a kezében volt, de végül is beletúrt a lomoskosárba, és csodák csodája meg is találta benne. Gábor elkérte a stukkert azzal, hogy rövidesen visszahozza. A srác hümmögött egy kicsit, vajon mire kellhet neki hirtelen ez a kínai vacak, de odaadta. Na, volt fegyver! Gáborunk megindult a kápmegyeri posta felé. Ha tudta volna, hogy ezt a postahivatalt korábban már kétszer is megpróbálták kirámolni, egy ízben Kalasnyikovval felfegyverezett, valódi gengszterek is, de mind belebuktak, percek alatt nyakukon volt a rendőrség, talán visszafordul és elfelejti ezt a marhaságot. De Gábor nem volt Stirlitz, hogy tudja. Ment.

A postára belépve eszébe jutott, hogy talán ideje volna felhúznia a fejére a magával hozott harisnyát. Fel is öltözött szépen, s immár felismerhetetlen arccal az ablakhoz lépett, és a kisasszonyra szegezte a kínai játékpisztolyt. Kezdők szerencséje: épp akkor érkezett egy nagyobb pénzszállítmány, az autó már elment, de a pénzt még nem rakták el az időzáras kasszába. Gáborunk előtt rövidesen másfél millió forint tornyosult, és ekkor szembesült a problémával, hogy nincs hová elraknia. Morfondírozott egy kicsit, majd kért a postás hölgytől egy zacskót. Az meg még adott is neki, gratulálok. Bepakolta a srác a pénzt, majd köszönt és távozott. Aztán állt ott a posta előtt, a májusi napsütésben izzó aszfalton, és nézte a messzeséget, mert hát jó lett volna gyorsan lelépni, de a tervnek ez a része még annyira sem volt kidolgozva, mint a többi. Hát most mi lesz? Mindjárt jönnek a rendőrök. Gondolt egyet, bement egy telefonfülkébe, és hívott egy taxit. Azt nem tudom, hogy a taxitársaságot illeti-e dicséret, vagy a rendőröket lesajnálás, de a taxi jóval előbb ért oda a fegyveres bankrablás helyszínére. Gábor tehát beszállt a taxiba, és háborítatlanul távozott. Elmentében még látta a szirénázó járőrkocsikat szembejönni. Ez tehát megvolna, a zsákmány másfél millió, kamera nem volt, bottal üthetik a nyomát...

... azaz üthették volna, ha nem annyira hülye. Megállította a taxit egy benzinkútnál, és kiszállt kólát venni. Itt lefényképezte a kamera, és később a rendőrök ez alapján azonosították. Egyelőre azonban még azt sem tudták, kit keresnek. Visszaült a taxiba, megitta a kólát és kivitette magát Ferihegyre. Itt vett egy jegyet az első Thaiföldre induló járatra, és amúgy minden poggyász nélkül elhúzott az országból.

Itt vége is lehetne a dolognak, mert ha rá is jönnek később a rendőrök, ki volt a tettes, nem mehetnek utána, mert Thaiföld és Magyarország közt nincs kiadatási egyezmény. Hanem amikor megérkezett Bangkokba, a kis üvegablak mögött kucorgó egyenruhás a következő kellemetlen kérdéssel fogadta:

- Visa?

Vagyis hogy vízum. Hát, az nem volt neki... Fogták hát a thaiföldi határőrök, és mint illegális határátlépőt, szépen bevarrták a helyi kóterbe. Ott is felejtették egy teljes évig. Igaz, nagyon barátságos börtön volt ez, senki nem bántotta, nem voltak buzik se, az őrök is barátságosak voltak. Egy év múlva vette elő az aktáját a helyi hivatal, megállapították, hogy ő bizony illegális bevándorló, és határozatot hoztak a kitoloncolásáról. Vagyis feltették egy repülőgépre, és hazaküldték Budapestre. Itthon pedig tárt karokkal várták őt a magyar hatóságok.

Gábor rövid tárgyalás után másfél év fogházbüntetést kapott. A rendőrök mondták neki, hogy kár volt hazajönnie, már megvolt a cigány, akit helyette csuktak volna le. Baracskán, elsőügyesek között, nem túl szigorú környezetben töltötte le az idejét, s mint írtam, néhány napja szabadult. A rabolt pénz egy részét visszaadta, a hiányzó mintegy hétszázezer forintot polgári peres eljárásban vasalja be rajta a Posta. Most éppen munkát keres, és nagyon megbánta a hülyeségét. Tanuljunk belőle. Bankot rabolni tehát lehet, csak legyen vízumunk is oda, ahová menekülni akarunk. Mert a rendőrök az életben nem fogták volna el még ezt a balféket sem, ha ezen nem csúszik el.