DROID-303
2005.02.23.

blog   droidzóna   levrov

Mai droidsztorink nem is annyira sztori, és nem is különösebben vicces, inkább szomorú. Az a fajta, amin kínjában röhög az ember. Az alábbi nyílt levél a honvedelem.hu fórumán jelent meg, és egy Afganisztánban szolgált százados írta a honvédelmi miniszternek a külföldön szolgáló csapatainknál szolgáló állapotokról. Demokratikus hadseregünk persze úgy gondolta, hogy a levél és a hozzá fűzött kommentárok a fórum moderálási elveibe ütköznek, és törölték. Aztán rájöttek, hogy mégsem, és most ismét olvasható, bár ki tudja, meddig. Mindenesetre én is átveszem, mert nem csak hogy passzol a Droidzónába, hanem fontosnak is tartom, hogy minél többen elolvassák. Remélem, nagy demokráciánkban nem fognak feljelenteni érte.

Tisztelt miniszter úr,

Hét hónappal ezelőtt ön azzal a szavakkal búcsúzott tőlem és Afganisztánba induló katonatársaimtól, hogy térjünk vissza épen és egészségesen. Ez sikerült, bár ne kiabáljuk el, még pár nap hátra van, nem tudjuk mennyi, már 25 napja lejárt a fél év.
Itteni elöljáróink szerint sikerült úgy teljesítenünk ezt a missziót, hogy tovább növeltük tekintélyünket a NATO-ban, fenntartottuk Kabul egy negyedében a békét, biztonságot, megszereztük a lakosság bizalmát, robbanószereket találtunk, terrorista gyanús emberekről, drog- és gyermekcsempészekről szereztünk információkat, segítettünk a kabuli rendőrség kiképzésében, satöbbi... Kár, hogy sikereinkről soha nem hallottunk sem a honvedelem.hu oldalon, sem a híradásokban. Más nemzetek honlapjait irigykedve nézzük…

Sajnos ez is mutat valamit. Vagy nem merünk büszkék lenni, vagy nem igazán büszkék ránk elöljáróink. Vagy csak elfeledkeztek róla?
Ez utóbbit nem csodálom. Sajnos sokmindenről elfeledkeznek egyesek. Amikor értékelik ezt a missziót, bizonyára a problémákról is elfelejtkeznek majd, hiszen egyeseknek ez az érdeke, ezt diktálja egyéni karriervágyuk. Miniszter úr! Abban a jelentésben, ami a misszióról készül majd Ön nem fog találkozni a problémákkal, főleg nem a felelősökkel, ebben bizonyos vagyok, hiszen vannak, akiknek a karrier fontosabb, mint katonáink biztonsága. Szakterületemen 5 alkalommal éltem javaslattal, soha még csak válaszra sem méltattak, pedig komoly biztonsági következményekkel járó javaslatok voltak.

A visszafogadó ünnepségen, Önön múlik majd, hogy megkérdezi-e a katonákat arról, hogy használható volt-e például a sok millió forintért kifejlesztett és beszerzett, majd a Mercedes terepjárók platójára felszerelt géppuskaállvány. Azt a választ fogja kapni, hogy nem, mert ezek légvédelmi géppuskaállványok, vízszintesnél lejjebb nem dönthetőek, holott Kabul belvárosában nem felülről fog jönni a támadás. Hogy mennyiért, melyik cég és mely nyugdíjas katonai tanácsadók kaptak ezért nálunknál is jobb fizetést, annak majd Ön utánajár, legalábbis, mint adófizető magyar állampolgár, ezt remélem.

Miután kiérkeztünk, egy kanadai újságíró kikezdte a felszereléseinket, például, hogy amig korábban a kanadaiak páncélozott járművekkel járőröztek, addig a magyarok homokzsákokkal körbepakolt Mercedesekben teszik ugyanezt. A szárazföldi vezérkar hivatalos, ma is az Interneten megtalálható reakciója erre az volt, hogy a terepjárók páncélozottak (!) és BTR-ek is segítik a munkát. Lehet, hogy Önt és sok millió honfitársunkat ez megnyugtatta, és akik ezt állították, ma már magasabb beosztásban ülnek, azonban az igazság az, hogy a katonák a terepjárókra forgalomból kivont golyóálló mellényeket, egyes esetekben homokzsákokat erősítettek az utastér védelmére, de páncélozottságról messze nem beszélhetünk. Még az ülésekre erősíthető kevlárhuzat is 5 hónapig hiányzott, mely egy aknára futás esetén nyújt védelmet, holott Afganisztán a világ legelaknásítottabb országa. Ez 20 éve így van, nem menet közben derült ki. A BTR-ek pedig, tudva, hogy ilyen járművekkel taposták a földbe a szovjet csapatok a helyieket, jobb hogy nemigen hagyták el a tábor területét. Vagy oroszoknak, vagy az egyenruhánk miatt amerikaiaknak néztek minket, s hát egyik sem közkedvelt nemzet Afganisztánban.

De később még irritálóbb dolog történt. Volt, hogy a nem megfelelő felszerelésekkel katonáink fejét kockáztatta a vezetés. És ezt szó szerint értse. Kiutazásunk után pár hónappal a belga védelmi miniszter látogatást tett a velünk egy zászlóalj-kötelékben szolgáló belga századnál. Miután tájékoztatták őt arról, hogy a terroristák legújabb szórakozása az, hogy a járőrök előtt keresztben az utakon drótokat feszítenek ki, így kísérelve meg lefejezni a terepjárókon álló géppuskást, azonnal megtiltotta, hogy a tábor területét elhagyják a belga katonák. Minden nemzet órák alatt drótvágókat szerelt fel a kocsikra a járőrök géppuskása elé. Kivéve minket. Akkor a problémát a magyar századparancsnok, mivel anyagi kerete sincs drótvágó legyártásához, mint ahogy semmi más rendkívüli kiadásra, jelentette a Szárazföldi Parancsnokságnak, de a hét hónapos missziónk alatt nem sikerült legyártatni és felszereltetni a drótvágókat. Egy kísérleti példány készült el, bizonyára komoly kutatói-fejlesztői munka eredményeként és súlyos tiszteletdíjakért, csakhogy a felszerelt drótvágó monstrum 50 km/h sebességnél ingataggá teszi a Mercedes terepjárót, így használhatatlan. A katonák feje jelenleg is veszélyben van. Most jelenthetem Önnek, hogy ha valaki Nagy Richárd sorsára jut, meg se próbálják azt mondani a temetésén, hogy önszántából vállalta a missziót. Inkább nevezzék majd meg azon személyeket, akik nem tették lehetővé számára a maximális túlélést.

Miniszter úr, nem akarom rabolni az Ön és mások idejét, pedig lenne még mivel. Jókat derülhetnénk a minusz 22 fokos afgán tél közepén kiküldött, lejárt szavatosságú naptejek esetén, vagy nagyokat sírhatnánk a Kalasnyikovjainkon, melyek lőszerei nem NATO kompatibilisek, és mi ezekkel veszünk részt egy NATO misszióban, esetleg az antenna nélkül kiküldött rádiók példáján, a kevlársisakok hiányán, vagy a katonaorvosainkon, akik a múltkor a városban kődobálásba kerültek, de mivel kiképzést ilyesmire sem kaptak, azt se tudták, miként reagáljanak. De adófizetőként kimondottan érdekelne, hogy azt a két darab, egyenként 1,5 tonnás elektromos kapcsolószekrénynek, amit senki sem kért de kiküldtek Kabulba, mennyi volt a kiszállítási költsége...

Időrablás helyett, amit most a végén mondani szeretnék Önnek, hogy fiatal tisztekként egyre többen érkezünk el katonai hivatásunk egy jelentős állomásához. Vagy beállunk a karrieristák sorába, és hallgatunk a seregben uralkodó szégyenletes állapotokról, ami egyébként nem csak a misszióknál van így, olvassa csak el a tárca internetes fórumát, vagy azt mondom, hogy továbbra is szeretnék reggel belenézni a tükörbe és nem veszek részt egy szégyenletes folyamatban. Kérem ne higyje, hogy sérelemtől vezérelve vagy a misszió alatt történtek miatt írom ezeket a sorokat. Sem a szabadságok megnyirbálása, sem a hatodik hónap lejárta előtt 4 nappal a médiából tudomásunkra jutott egy hónapos hosszabbítás, sem a NATO-ban egyedüli tagországként csak a magyar missziós katonáktól megvont választási jog nem késztet erre. Régóta szolgálok a seregben, korábban láttam a HM gépkocsiparkolóját, az LCD monitorok beszerzését, ismertem külföldi képzésről visszatérő kollégákat, akiket engedtek leszerelni, vagy rendelkezési állományba tenni, és láttam képesség és képzettség nélküli "csókosokat" gyorsan megmászni a ranglétrát, majd jól fizető NATO beosztásokból szégyenszemre hazatérni embereket, mert nem volt megfelelő a nyelvtudásuk. Ezek hitelünket rontották a Szövetségben, illetve ezért nincs hitünk már nekünk fiatal nemzedéknek sem az elöljáróinkban.

Ugyanakkor ebben a seregben 15 éve nem fenyítettek meg alezredest és annál magasabb rendfokozatú személyt, hiszen cimbora a cimborának nem vájja ki a szemét. Én nem akarok cimbiskedni senkivel, mert ezek olyan emberek, akik szeretnek a Magyar Honvédség állóvízében lubickolni, míg sokan megbüdösödünk tőle. Ellentétben velük, mi fiatalok meg tudjuk állni a helyünket a civil életben, így nem ragaszkodunk túlzottan ehhez a sereghez úgy, mint azok, akiknek se nyelvtudásuk, se fizikai állóképességük, se megfelelő végzettségük, se kreativitásuk, de megszegve katonai esküiket nem gondoskodnak maximális mértékben alárendeltjeikről, vagy nyílvánvalóan rosszul gazdálkodnak a rájuk bízott anyagi javakkal, emberi erőforrásokkal. Nemcsak az esküjüket, de a törvényeket is megszegik ezzel, nem csoda, hogy morális válságba juttatták a hadsereget. Ha pedig azzal takaróznak, hogy a rendszer nem működik megfelelően és ők tehetetlenek, akkor azokat kell elővenni, akik nem állnak ki mellszélességgel a reformok mellett és elmulasztják hatékonyabbá tenni a szabályzók, eljárások rendjét. Hogy miért? Mert nem érdekük. Vagy csak egyszerűen kreativitáshiánnyal küzdenek és nem találnak megoldásokat bizonyos problémákra. Akkor viszont nem kerülhetnének vezető pozícióba, mert tönkreteszik a sereget.

A reform nem csak stratégiai szinten kell elkezdődjön mert láthatóan zátonyra fut, hanem a haderőben uralkodó állapotok összességén kell változtatni. Régi gyakorlattal nem lehet egy expedíciós hadsereget működtetni mert hatékonytalan lesz, és felemészti azt a minimális forrást is, amit a költségvetés biztosít a számára. Ha pedig nem rátermett emberekre bízzuk, akkor kidobott pénz még az is, ami jut.

Beszélgetve a Kabulban szolgált katonákkal, sokan az utolsó napokat élik a seregben. Ezek után én kívánok önnek sok sikert és szerencsét az expedíciós, professzionális, elhivatott és a társadalom szemében elismert haderő kiépítéséhez. Szüksége lesz rá, bármennyit is költ majd a sereg az adófizetők zsebéből 30 milliós, de a géppuskaállvánnyal hasznavehetetlenné tett terepjárók beszerzésére, toborzásra, vagy arculatépítésre. Viszont akkor talán sikerrel jár, ha újra bevezeti a seregben a felelősségre vonás intézményét és megreformálja az uralkodó nézeteket, eljárásokat, szabályzókat, vagyis elérjük azt a sokat emlegetett mentális interoperabilitást a NATO-val. Siessen vele, mert előbb-utóbb nem lesz kikkel megtegye.

Tisztelettel, Farkas Roland százados