DROID-300
2005.02.20.

blog   droidzóna   levrov

Hogy kerül a csizma az asztalra? Helyesebben, hogy kerül a Droidzónába egy filmkritika, aminek a blogban lenne a helye? Nos, vannak ennyire rossz filmek. No de várjunk, ne ugorjunk azonnal a közepébe. Először felveszem a Stahlhelmet, betárazom a Schmeissert, és befedem az ablakot homokzsákokkal. Várható ugyanis, hogy rövidesen olyan nácizást kapok, hogy kénytelen leszek a Vár alatti katakombákon át elmenekülni. Hogy melyik filmről lesz szó, azt nyilván máris kitaláltátok. No de kerülgessük még egy kicsit a forró témát.

A rendszerváltás óta minden kormányunk holdudvara megkapja a maga sokmillióját, hogy megcsinálják az aktuális népnevelő történelmi filmet. Ezekre rendszerint ugyanaz a jellemző: irtózatos pénzeket emésztenek fel, az eredmény nevetségesebb, mint egy Star Wars klub amatőr kísérletezése, és egyesek még évekkel később is verik a mellüket - vagy akár mást is - a Fantasztikusan Egyedülálló, Most Igazán Megmutattuk, Ez A Történelmi Igazság Filmje, Egy Az Isten És Az A Miénk, Hát Nem Látjátok című lemez dallamára. Ilyen volt a Honfoglalás, ilyen volt a Sacra Corona, és ugyebár nem véletlenül került az aktuális film kritikája a Droidzónába. Megigazítom az ablakon a homokzsákot, mielőtt leírom a címét: Sorstalanság.

NBH a helyén marad!!

Előrebocsátom, még nem olvastam a könyvet, de tervbe van véve. Nem tudom összehasonlítani a filmben látottakat a könyvben írtakkal, de nem hiszem, hogy sokban eltér, hiszen maga Kertész Imre írta a forgatókönyvet is. A Sorstalanságot mint filmet fogom elemezni, és nem mint adaptációt. Tehát, nézzük, mit láttunk.

A film elején Köves Gyuri, egy tizennégy éves zsidó kissrác igyekszik haza, s közben narrátorként elmeséli, hogy elkéredzkedett az iskolából, mert édesapját behívták munkaszolgálatra. Megérkezik az üzletbe, ahol apja és mostohaanyja éppen egy Sütő nevű úriemberre bíz rá egy csomagot, benne a családi ékszerekkel. Nos, korábban hallottam, hogy a filmben, egy koncentrációs táborbéli jelenetben elcsattan egy pofon, amit valóban lekentek a Gyurit játszó Nagy Marcellnek, mert a rendező azt akarta, hogy a jelenet valósághű legyen. Szerény véleményem szerint ilyen alapon nem ártott volna a film szereplőinek nagy részét betegre verni. Ilyen mesterkélt, merev arcú párbeszédeket a Szomszédok óta nem láttam. A színészek csak felböfögik a bebiflázott szövegüket, semmi beleélés, semmi életszerűség, mintha szavalnának. Ha csak egy-két ilyen szereplő lenne, azt mondanám, rendben van, szar magyar film, de hogy mind ilyen, az már az első öt percben kiborító. Ezek még sosem láttak rendes filmet? Sajnos a magyar filmiparba még ma is bele vannak betonozva a pártállami időkben futtatott, színművészeti főiskolai diplomával ellátott rossz ripacsok, Sztankay Istvántól Haumann Péteren át Kulka Jánosig, és mindenhol ott vannak, hogy tönkretegyék a mégoly igényes próbálkozásokat is. No, mindegy, haladjunk.

A film első jeleneteiben a család búcsúzik a munkaszolgálatra induló apától. Köves Gyuri egy kicsit sír, de itt azért kibukik, hogy Nobel-díjat, holocaustos téma ide vagy oda, nem adnak akárkinek: Gyuri gondolatban elmondja, hogy igazából nem is tudja, miért kell sírnia. Tulajdonképpen erre épülne az egész történet, mármint hogy a kis, naiv Gyuri fel sem fogja, micsoda borzalmak történnek körülötte, és ez segít neki túlélni, de ez az első és utolsó eset, hogy a rendező utal erre. Gyuri apja tehát eltűnik, többet szerencsére nem is látjuk, és remélem, hogy a borzalmas színészi alakításáért tényleg valami kőbányában végezte. Haladjunk.

Köves Gyuri másnap Csepelre indul, a munkahelyére. A buszt megállítja egy rendőr, leparancsolja a zsidókat. Aztán megállítja a következő buszt is, és így tovább. Figyelemreméltó, hogy a buszok olyan gyakran jönnek, hogy a leszállított zsidóknak alig van idejük a rendőr parancsa szerint az árokba bújni, máris jön a következő. Az is érdekes, hogy mindegyik busznak ugyanaz a száma. De ne akadjunk fenn minden apróságon.

Kis raboskodás után, melyben egy szánnivaló figura mindenkinek elújságolja, hogy a beteg édesanyját indult meglátogatni, de milyen szörnyű, nem jut el hozzá, snitt, jönnek a csendőrök, és mindenkit elvisznek egy kicsit valami téglagyárba. Az út roppant érdekes helyeken vezet. Először is lemennek az északi összekötő vasúti híd oldalán... MÛVELETLEN BALFASZ SEGGFEJEK! AZ A HÍD 1945-BEN ÉPÜLT!! No de sebaj. Szóval lemennek a hídtöltés oldalán, a Hajógyári-szigetre, oda, ahol a valóságban egy sporttelep düledező kerítése van, és nyilván 1944-ben sem volt sok más, de egy pillanat múlva már Újpest földszintes házai között mennek, ahol néhányan sikeresen felugranak az arra járó villamosokra - szerencsére azok is olyan sűrűn járnak, mint a buszok. Ezután már csak egy percnyi út az óbudai téglagyár, ahol a csendőrök elvesznek tőlük minden értéktárgyat, és pár napig raboskodnak. Persze, ez a valóságban is így történt. Közben természetesen jól összeverik a szánnivaló figurát, aki a beteg édesanyjához indult. Hát, ki mást.

Snitt, a következő jelenetben már a marhavagonban szoronganak. Persze nem kell valami komoly szorongásra gondolni, jóval szellősebben vannak, mint akár az Enemy at the Gates-ben a szovjet katonák, hiszen a kamerának is el kell férnie. Páran megjegyzik, hogy ki kellene menniük, meg egy kicsit szomjaznak is, de senki nem lesz beteg, nem hal meg, és meglehetősen szalonképesen érkeznek célhoz. Köves Gyuri kinéz az ablakon, és mondja, hogy egy állomást lát, rajta feliratot: Auschwitz-Birkenau. Csókolom, tessék egyszer elmenni Auschwitzba: Auschwitz és Birkenau két külön állomás volt, a tábort hívták Auschwitz-Birkenaunak, de ilyen állomás nem volt. No de már megint kötekszem. Tovább.

A film következő egy órájában megtekinthetjük a rettenetes koncentrációs táborokat. Este a foglyok kint ülnek a barakk előtt, könnyedén beszélgetnek a gázkamrákról és a krematóriumról, szemlátomást a rendezőt mit sem érdekelte, hogy ezekről a közönséges foglyok nem tudtak semmit. A fogolybarakkok kéményeiből vígan bodorodik a füst, mindenhol van fűtés. Ej, de vidám élet lehetett Auschwitzban.

Aztán snitt, és már Buchenwaldban vannak. Itt néha megjelenik egy gigantikus, ám szarrá bombázott gyár, ahol állandóan különös, tutuló hang szól, és kísértetiesen csikordulnak valami roppant acélszerkezetek, mintha egy csatahajót vontatnának a betonon. Egy sci-fiben jó kis effekt lenne, itt erősen nevetséges. Kicsit bombázzák is őket, egy mélyrepülésben érkező Lancaster ledob két bombát a sitthegyek mögé, és ettől felrobban két kanna gázolaj. A foglyok félnek.

Itt jelenik meg először Citrom Bandi, a laza pesti srác, aki feltette magában, hogy túléli. Kapunk néhány tanácsot, pontosabban Köves Gyuri kap, hogyan őrizhetjük meg önérzetünket a koncentrációs táborokban, például hogy mindig legyen a zsebünkben egy darab kenyér, aztán Citrom Bandi egyszerűen eltűnik a történetből. Nem, nem végzik ki, nem viszik el valami halálba induló transzporttal, nem is szökik meg, egyszerűen nem jelenik meg többé. Biztos megharagudott rá a rendező, mert ő volt az egyetlen, hitelesen játszó színész. De nem ő az egyetlen, akinek nyoma vész: eltűnik egy idős fogoly is, Kollmann úr, akit Harkányi Endre alakít. Érdekes dramaturgiai fogás felépíteni teljes karaktereket, történetet szőni köréjük, aztán magyarázat nélkül eltüntetni őket a filmből.

Buchenwald után Köves Gyurit egy újabb koncentrációs táborba viszik, amelynek neve sincs, csak annyit jegyez meg róla, hogy ez olyan kicsi, hogy nincs se gázkamra, se krematórium, se fürdő. A foglyok itt sátrakban laknak, melyek egyes jelenetekben vadonatújak, egy sárfolt sincs rajtuk, máskor nyűttek és koszosak. Köves Gyuri kezdi feladni a reményt. Ez nála úgy jelentkezik, hogy például éjnek évadján kimászik a zuhogó esőbe, hogy egy kicsit fetrengjen a sárban. Roppant megindító. Persze az őrség nem lövi le, fetrengjen csak, ha akar. Különben is, a koncentrációs táborban mindig éjszaka van, és mindig esik az eső. Időnként a foglyoknak sorakozniuk kell, ilyenkor nagyon nehéz nekik, egyikük epilepsziás rohamot is kap, de azért még így is állva marad. Ha ki is dől valaki, az pont az alakzat sarkán álló ember, hogy a kamera jobban láthassa. Egyszer szökött foglyokat hoznak vissza akasztásra, ekkor a zsidók hangosan imádkozni kezdenek, és az őrség ezt is hagyja ám nekik, mert ők nem olyan szőrösszívűek. Egyébként is, a koncentrációs táborokban a sorakozó afféle társasági esemény volt, ilyenkor lehetett szabadon beszélgetni, meg ölelgetni egymást, hogy ne add fel, légy erős, biztosan hazajutunk, satöbbi. E jelenetek alatt hallani a legtöbbször az Ennio Morricone komponálta kiváló zenét, ami megfelelően nyálasan hat ahhoz, hogy az egész dramaturgiát romba döntse - már amennyire egy kupac szar rombadönthető. A zenei rendezés valószínűleg annyiból állt, hogy felhívták Morricone mestert, rendeltek tőle egyórányi, holocaustos filmhez való zenei anyagot, aki pedig egy hét múlva elküldte a CD-t, és miután a zsetont átutalták, kurvára nem érdekelte, hogy melyik jelenethez melyik zenét illesztik. A foglyok egyébként még mindig köszönik, jól vannak, mindenki jóltáplált és egészséges, bár az arcuk kissé szurtos, és egy kicsit szeretnének már hazamenni. A német őrök pedig mindig vigyázzállásban állnak.

No de hamarosan jön a drámai tetőpont! Köves Gyuri térde bedagad, és nem tud dolgozni. Elviszik a lágerorvoshoz, aki megoperálja. Arra már nem tellett, hogy ebből mutassanak is valamit, csak odáig terjedtek a rendező képességei, hogy a doki közli, hogy fájni fog, aztán Gyuri hallucinál egy kicsit az otthoni családi ebédekről, és hirtelen egy priccsen találja magát. Mellette meghal egy beteg, akinek megissza a kávéját, aztán láthatjuk, hogy a térdsebén kukacok lakmároznak. Rövidesen olyan beteg lesz, hogy mozdulni sem képes, akkor aztán eljön érte a Sonderkommando, és feldobják a hullaszállító kocsira. Három fogoly tolja a kocsit, rajta egy halom meztelen hullával és Gyurival, és mennek a...

Na, hova mennek? Gázkamrába? Tömegsírba? Krematóriumba? Netán kivégzésre? A túrót! Kórházba! Mégpedig a Waffen SS hadikórházába!!! GRATULÁLOK!! A Waffen SS hadikórházában egy mosolygós, ápolt, jól táplált lengyel fogoly fogadja a zsidó foglyot, tiszta, fehér ágyba fektetik, majd bőséges ebédet kap. Ollálá, ez tényleg így volt a valóságban is? Mert akkor nem értem, mit rinyálnak, hogy szörnyű volt a holocaust... Közben elhaladnak egy krematórium mellett, ami azért érdekes, mert ugyebár elhangzott, hogy ez egy olyan kicsi tábor, hogy itt nincs ilyen.

Másnap kézifegyverek hangját hallani a távolból, és rövidesen a hangosbemondó felszólítja az őrséget, hogy hagyja el a tábor területét. Igen, semmi szervezettség. Kérjük kedves őreinket, hogy hagyják el a tábor területét, és erre figyelmeztessék katonatársaikat is. Aztán jönnek az amerikaiak, és mindenki hepi. Köves Gyuri boldogan kiszalad a kórházból, a férges térde is hirtelen meggyógyul, találkozik egy amerikai törzsőrmesterrel, aki már hallott Budapestről, és elmondja, hogy ő is zsidó. Ez rendben is van, de találhattak volna a szerepre egy igazi zsidót is, mert a szögletes állú, kék szemű WASP-ról elég nehéz elhinni, hogy az...

Aztán Gyuri hazatér Budapestre, kicsit kóvályog a romos városban, becsönget Citrom Bandi egykori lakhelyére, de ő nem tért haza, majd hazamegy. Először végigmegy a Nyugati pályaudvar pénztárai előtt, aztán megint vonatra száll, aztán leszáll a Nyugatiban. Ugyan már, apróság, ki veszi ezt észre! Lakásukban már mások laknak, ő pedig szomorúan áll az ajtó előtt, lábán 65M katonai bakanccsal, melyet a Magyar Honvédség 1965-ben rendszeresített. Becsönget a szomszédba, ott aztán mindenki örül neki, kiderül, hogy mindenki túlélte a holocaustot, még csak el se vittek senkit, csak őt tisztelték meg ezzel. Hát, sajnos az apja nem jött vissza, de hát kell valami szörnyű is a filmbe. Gyuri ezután levág valami halandzsát a koncentrációs táborokról, az életről és a boldogságról, aminek a végszava valami olyasmi, hogy a koncentrációs táborokban igenis hogy volt boldogság. Eközben a kamera előtt huszonötödször megy el ugyanaz a fekete autó. Végül Gyuri elindul a világba, és hallelúja, végre vége ennek a filmszemétnek.

Így néz ki tehát a legújabb, közpénzből készült borzalom. Nem érdemes más filmekkel összehasonlítani, mint például a mindenkinek eszébe jutó Schindler listája, vagy a részemről holocaustfilm-etalonnak tekintett Hetedik kereszt, mert a Sorstalanság készítői nem vették a fáradságot, hogy legalább megnézzék ezeket. Nem, ez a film csak a Honfoglalással kíván versenyezni, és Spielberg életművéből is csak annyit értettek meg, hogy fakó színeket kell használni, és attól olyan hogyhívjákos lesz az egész. Elolvashatták volna dr. Nyiszli Miklós 1946-ban megjelent, Mengele boncolóorvosa voltam című könyvét, hogy legyen valami fogalmuk a koncentrációs táborokban uralkodó valódi viszonyokról. De hát ehhez művelődni kellene. A közönség nagy része hangosan szitkozódva távozott a moziból. Ilyet még sosem láttam, pedig volt szerencsém néhány silány filmhez életemben. Érdekes, egyikük sem viselt fehér cipőfűzőt.

Kedves zsidók, miért várjátok el tőlünk, hogy megértsük a holocaustot, ha ti magatok sem tudjátok értelmesen elmagyarázni?

Állítólag amikor Kertész Imrének megmutatták a filmhez készült díszletet, a 180 millió forintért felépült koncentrációs tábort, rosszul lett a feltörő emlékektől. Ám én a film bődületes ostobaságai után egyre inkább hajlok arra a meggyőződésre, hogy Kertész Imre hazudik, és soha életében nem járt koncentrációs táborban. Máskülönben legalább annyit tudna róluk, mint bárki, aki valaha is tanult történelmet. Alátámasztja ezt a híresztelés is, hogy állítólag maga a Sorstalanság is plágium, vagyis Kertész úr lopta a történetet, és az igazi Köves Gyuri életrajzi történetét sajátította ki. Nem tudom, mi a valóság, de azt igen: Auschwitzban soha nem fűtötték a barakkokat, a haldokló foglyokat soha nem vitték a Waffen SS kórházába, és nem volt szokás éjszaka a barakkokon kívül kóricálni. Sorolhatnék még ilyeneket, de nem teszem, mert így is alig bírja a homokzsák az ablakban. Auf wiedersehen!