DROID-294
2005.02.14.

blog   droidzóna   levrov

Hogy lehet egy nőnek két diplomája úgy, hogy még jól is néz ki hozzá? Ezennel tiltakozom az alapvető sztereotípiák megcsúfolása ellen, melyet Miss Kata fedőnevű olvasóm követett el. Büntetésül nézzétek meg az oldalát, mielőtt elolvasnátok a droidsztorikat, melyeket küldött: http://www.misskata.hu. Kata ugyanis zsenge ifjúságában hamburgert és fagyit árult a Balatonnál, ami köztudottan droidveszélyes foglalkozás...

Sz'al Pláttenzé, gimis korszak, nyári idénymunkák, avagy dokumentumok egy fagyis-hamburgeres lány életéből.
Bevezetés. Mindig kis fittke és mozgásigényes lányka voltam, így Tapolcáról bicajjal tekertem le minden nap a Nagy Magyar Iszapfürdő partjára. Tul.képpen két ilyen nyaram volt, többet idegileg nem bírtam volna. Az internet után a magyar tenger a legnagyobb okostojások és idióták gyülekezőhelye. Egyik nyáron csak hambiskislány voltam, másik nyáron fagyi-hambi-megamitelbírszképzelni.

1. Hambiskislány vagyok. Szokásos, 70-es évek dizájnjából ittmaradt bódé, bent iszonyú hőség a nyár és a sütők, mikrók jótékony hatásától. De a forgalom mindig óriási, mert az emberek köztudottan éhen és szomjan akarnak halni, ha kimennek kicsit a szabad levegőre lubickolni. Bár orvosi beütésű szakon tanulok, de ezt az összefüggést még egy könyvben sem találtam meg. Sebaj. A lényeg, hogy a sor mindig kígyózó és hosszú. Jön baltaarcú apu, két poronttyal, amolyan alsó tagozatos igazi ordibálógépek, mikor már közelebb voltak a bódéhoz sem igazán értettem a zajuktól, hogy mit kér az aktuális kuncsaft. De aztán sorra kerültek baltaarcú apunak azt a tipikus leírást tudnám adni: 40-es kor, enyhe borosta, nagy szőrös pocak, hogy nem látja tőle a lábujjait. Hawaii mintás, baromi bő szárú fürdőglotti, sárga körmű lábujjak közé harapózó flip-flop v. más néven asszem taivani papucs. És persze az elmaradhatatlan autóstáska. A kiskölykök elharsogták azonnal, mit kérnek, és apuci is úgy gondolta, most jól bekajál. Le is adta a rendelést: a srácoknak 1-1 hambi, meg még 4-et, mert visz az asszonynak is - mondta. Én meg gondoltam nagy gonoszan, na öreg, az a 4 neked lecsúszik visszafelé úton a plédedig, az asszony már csak a mustárt nyalhatja le a szád széléről... Szépen elkezdtem csinálni a hambikat, sietősen, tempósan, már rutinosan, hisz' nem az volt az első napom. Azért minden nap sikerült megégetnem a kezem, vagy leforráznom magam fröccsenő olajjal... Amíg ott faragom a kaját, egyfolytában instruktál ám olyan okos apuci módjára, aki mindenhez ért, hogy fordítsam majd meg a hús(szója)pogácsákat, hogy a másik fele is megsüljön, meg ne sajnáljam én azt a husit, mert az finom, meg kell az energia az úszáshoz, szóval osztotta az "eszet" rendesen. Mikor rakom össze, akkor éppen azzal traktál, hogy milyen sorrendben tegyem rá a dolgokat, mert ő úgy szereti. Kecsapból, mustárból tegyek rá sokat, meg majommézet is (bleee! Ez is csak ilyen hülye magyar szokás, hogy hamburgerbe majommézet? Salátába oké, de szerintem hamburgerben erős ízlésficam). El is fintorodtam, raktam rá neki még. Azt mondja még csak nyomjak rá egy kicsit, ne sajnáljam tőle, ha már ilyen kis húspogácsákat tettem bele. Mondom magamban, a jó édes anyukád, aki gyereket várt, oszt' te jöttél! Majd levonalzózom és levélmérlegezem neked az amúgy iparilag sablon formával vágott gyorsfagyasztott szójapogácsákat... Persze a sorból is hangos sóhajok szűrődtek le, amolyan 'mikor húz már el ez innen' lecsengéssel. De hát a vendég szent, meg hülyékkel nem állok le vitatkozni, mert ha lesüllyedek a szintjükre, a rutinjukkal úgyis legyőznek. Sz'al szépen megcsináltam amit kért, majd óvatosan ráhelyeztem a zsemlékre a "födőt". Mondam tizenezeröt forintová lesz. Fizetett. A sor felől megkönnyebbülő sóhajok szakadoztak apuci közel 15-20 perces akadékoskodása után. A két gyerek felkapva jussukat már el is viharzottak, apuci azonban még tökörészett, miként vigye el a 4 hambit, ha az autóstáska is vele van. Azonban fény látszott gyúlni arcán, az autóstáskát hóna alá csapta, a 4 burgert pedig egymásra pakolta, és toronyként felvette a pultról, alulról, és felülről tartva. Ekkor valami kis labilis mozdulatot tehetett az ingatag hambi hegy, úgyanis baltaarcú apu elszánt tekintettel összébbnyomta a tornyot, hogy ha kicsit összelapulnak a zsemlék, akkor biztosabban viszi. Ez még két sima hamburger esetében sem lett volna cél- és ésszerű, nem hogy 4 színes trutymóval telenyomottnál. Így megtörtént, aminek ilyenkor történnie kell: a zsemlékből kifröccsent minden híg állagú dolog, sőt, pár hő kívánt husika is a földön landolt. Apuci hasa és lábujjai, papucsa ketchupban, mustárban és majommézben ázott. Apuci paprikavörös lett, földhöz vágta, ami megmaradt. Ekkor visszafordult a kis hozzám, merthogy kis nyomi hambiscsaj vagyok, majd ő beolvas most nekem. A sorban feszült figyelem szaga volt érezhető. És apuci el is kezdte mondani a magáét, hogy mert én milyen szerencsétlen vagyok, hogy egy kib.ott hamburgert nem vagyok képes megcsinálni, adjam vissz a p.ba a pénzét, és adjak panaszkönyvet, et cetera, et cetera. A sorból a közelben álló szem- és fültanúk azonnal védelmemre keltek, hogy mit képzel magáról, miért beszél velem így, mikor mindent úgy adtam neki, ahogy kérte. Akkor arra tért át, miért nem csomagoltam be, vagy adtam tálcát, vagy szólhattam volna, hogy ez így szétcsúszik. Ezen a ponton már mindenkinek elege volt belőle. De engem sem ejtettek a fejem lágyára, szépen megvártam míg levegőt vesz, mivel lassan már lilában játszott a feje. Kiszóltam neki, még mindig udvariasan és diplomatikusan, de jó hangosan, hogy hallja mindenki: Nézze uram! Én mindent úgy adtam magának, ahogy kérte, és még csak plusz árat sem számoltam fel a plusz kütymütyért, amit kért bele. Itt az orra előtt csináltam meg az egészet, így láthatta mi van benne, és mennyi, sőt azt is, hogy milyen óvatosan raktam őket össze. Innentől a maga sara, hogy volt olyan okos, és összenyomta őket. Aki meg ennyire béna, az ragasszon a homlokára tolószékes matricát... A sor röhög, tapsol. Még hozzátettem, mert láttam levegőt vesz nagy monológhoz, melynek tartalmát valószínűleg olyan 4-5 betűs szavak alkották volna, melyeket az irodalom nem tűr meg: A saját ügyetlenségét nem másokon kell megtorolnia, viszont látásra. Baltaarcú apu még azért mondta a magáét, mert az ilyenek nem bírják, ha nem övüké az utolsó szó. A következő vevők már széles vigyorokkal és derűvel kérték a harapnivalót, az egyik srác még imitálta is baltaarcú aput poénból.

2. Még mindig hambis kislány vagyok. Szerencsére a srácok körbeudvaroltak ott is, elég xar lenne, ha fiatal lány létemre ez nem így lenne, tehát semmi nagyképűség nincs a dologban. Több srác is volt, aki megpróbált így-úgy imponálni. Volt aki egész nap odajárt dumálni, vagy csak nézni, hogy dolgozom, mert az szerinte jó (ez igaz, én is órákig tudom nézni egy fotelből, ha valaki dolgozik). Volt aki még virággal is próbálkozott, vagy hidegvizes vizipisztollyal szórt meg kicsit. Voltak aranyosak, kedvesek, viccesek - és voltak műmájer, kihaénnem beképzelt majmok is. Egy kiragadott, de annál cikisebb helyzet: Szintén sor áll, ez elengedhetetlen kellék, és épp egy fent nevezett majomka volt soron. Tipikus szolibarna, tökéletesen szőrtelenített test, behorpadt mellkas, pókvégtagok, zselézett mindenfelé meredő séró, nyakban vastag fux és kék ledes mobil (akkor még az volt a menő), bő szárú, halászgatya-szerű fürdőgatyesz zsebbel, pipás aDiBas papucs. Lazaságot imitálva odanyeklik a pult elé. És tört angolsággal megszólal: Háj. Áj vant one hembörger plíz. End kók. (esetleg aki nem tud angolul: Szia. Akarok egy hamburgert légy szíves. És kólát - nem mondom meg melyiket, nem reklám. Természetesen elég helytelen és angoltalan volt a mondat, ezt tudja az, aki tud angolul.) Mondom neki (persze angolul, mer én azt is tudok), hogy oké, no probléma, mit kér rá? A srác leizzadt, nekem meg gonoszkás mosolyba görbült szám szeglete - hiába, nagy franc fehérnép vagyok, hamar átlátok dolgokon (pl. üveg). :P Kicsit gondolkodott, úgy is csinált, mintha ez a kérdés ekkora fejtörést okozna neki. Aztán végül is elkezdte sorolni, és mázlijára mindent jól is mondott. De kihagyta a hagymát, amire én rá is kérdeztem, ha már jár az alapfelszereltséghez. Olyannyira zavarban volt már eddigre, hogy gondolkodás nélkül reflexből rávágta, szép anyanyelvi szintű magyarul: "azt nem". Mondom neki - ekkor már baromi szélesen vigyorogva és én is magyarul, hogy jó, rendben. A srác szolibarnasága ellenére elvörösödött. A sorban kuncorászások mögötte, rajtam pedig a letörölhetetlen vigyor. Szegényke ekkor már rám sem mert nézni, a földet nézve megvárta, míg elkészül, fizetett, és villámgyorsan eltűnt. Így jár, aki meg akarja játszani magát: előbb vagy utóbb - de inkább előbb - lebukik. Ennek a sztorinak még némi La Fontaine tanulsága is van legalább. :)

A soron következő második kuncsaft - fiatal srác, csak a normálisabbik fajtából - rögtön poént gyártott, hogy "tú hembörger plíz. Bát widáut hagyma".

3. Fagyiskislány voltam. Ez már egy másik nyár, komoly berendezésű fagyis és hamburgeres kombinációjú bódé, tiszta, kultúrált, és ebben 60 helyett csak 50 fok volt árnyékban. Itt már kötelező munkaruházat is volt: fehér póló, rövidnadrág, fehér zokni, fehér papucs, haj feltűzve. Sokféle fagyink volt, meg mindent adtunk hozzá, amit csak ember el tud képzelni. És egyesek képesek voltak olyanokat rendelni, hogy az én gyomrom fordult kettőt az ízek disszonáns összeválogatása miatt. De ide is jártak agyas emberkék. Egyik mai napig is kedvenc, egy olyan 35 körüli anyuka. Olyan tipikus kis szemüveges könyvelő típus, de emellett hisztis, kiállhatatlan és buta is. Kér fagyit, rá csokiöntetet, majd arra cukorkát (tudjátok, az az apró színes bizbaz). Mondom neki, hogy én fordítva ajánlanám, hogy előbb a cukorszórás, aztán a csokiöntet. Ízre ugyanaz lesz, csak úgy több marad rajta. Felcsattant: Nem! ő úgy kéri, nem érdekli az én véleményem, és ha ő úgy kéri, akkor csináljam úgy, elvégre ő az, aki fizet. Vállat vonva, ráöntöttem a fagyira a csokit, ami köztudomású olvadt állapotból megszilárdul a hideg fagylalttal érintkezve szinte másodpercek alatt. Ezen megkeményedett csokirétegen pedig köztudottan már nem tapad meg semmi, nemhogy apró színes golyócskák. Azért az orra elé tartottam, és egy jó csipetnyi cukrot kezdtem el rászórni, hogy jól lássa. Természetesen az összes a pultra pattogott, talán 2 szem tapadt meg, az is a fagyiban, ahol nem lepte el a csokiöntet. A nő szemei elkerekedtek, mert a birka még nem látott ilyet, ő azt hitte, az a csokiöntet mindig folyós marad a fagyin - vagy valami ilyesmit. Megnyikkan, hogy ezt ő nem így gondolta. Én meg közben már mondtam az árat. Még meg volt illetődve a nagy fizikai tapasztalatok által, így fizetett, és elindult. A következő már kért, amikor szemem sarkából láttam, hogy megtorpan, eltöprengve, vajon visszaforduljon-e, kérje-e újat, vagy mit csináljon. Végül fél perc teszetosza ácsorgás után továbbállt. A sorban következők itt is szélesen vigyorogtak rám utána.

4. Még mindig fagyiskislány vagyok. Kövi okostojgli is előfordult, ráadásul ő az agresszívebb fajta. Olyan menő managgeres (ejtsd: managgeres) :) stílusú fazon, de legalábbis valami igazgatóhelyettes lehet. A sznobizmus már messziről virított róla. A butaság is. Odaér, és mondja, hogy ő úgy kéri a fagyit, hogy előbb tejszínt tegyek a tölcsérbe, majd rá a fagyit, mert ő szereti, és azt szeretné utoljára megenni. Ránézek, mint aki nem látott még hülyét (pedig de), és mondom neki kedves bájos fagyislányságommal, hogy de össze fog esni a tejszínhab a fagyi súlyától, és összenyomja, alig lesz valami úgy belőle. Sőt, még javaslatot is tettem neki, mert ilyen kedves és aranyos lány vagyok, hogy esetleg adok akkor a fagyi mellé egy tölcsérben külön csak tejszínhabot. Nem, neki az úgy nem lesz jó, ne én akarjam megmondani neki, mit akar. De ilyen tök bunkón a kedvességemre. Mondom, rendben. Púpra töltöttem tejszínnel a tölcsért, és elkezdtem rá rakni a kért gombócokat, és azok láss csodát, valóban belepasszírozták a tejszínt. Odaadtam a kezébe, és bután, meredten nézte a tölcsért, ahogy a gombócok egyre mélyebbre süllyedtek még a kezében is, olyannyira, hogy úgy nézett ki, mintha csak fagyit raktam volna bele. Ekkor elkezdett hápogni, hogy ő ezt nem így akarta, milyen egy rakás szerencsétlenség vagyok, stb, stb. Épp szólni akartam, de a fickó mögött sorban következő pasi gyorsabb volt, és alaposan leoltotta gyökérkénket. Gyökérkénk erre mérgében elvonult - persze a fagyival, és fizetés nélkül, mert ő ugyan ezért nem ad ki pénzt. A sors azonban hamar megbosszulta magát: a bódénk melletti combmagasságú hirdetőtáblába rúgott, mert még mindig visszafelé pampogott. S a fagyi a földre hullt. Nagy anyázásokkal és b.a meg csatakiáltásokkal elvonult. A sztorihoz hozzá tartozik, hogy vannak rendes, normális, és úriemberek is. A pasi, aki a védelmemre kelt, és leoltotta gyökérkét, ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a "kárt", hiába tiltakoztam. Cserében annyi fagyit adtam neki, hogy maga is meglepődött, mondtam neki, hogy ez meg a cég ajándéka, és mosolyogva elváltak útjaink.

5. Néhány nem droid, de - szerintem - viccösebb szitu is előferdült balatoni pályafutásom során. Egyszer pl. kissé ügyetlenül vette át a kuncsaft a fagylaltárut, mire arról lelettyent a két legfelső gombóc. Az egyik a pulton, a másik a dekoltázsomban landolt, ami különösen kellemetlen volt az érintett esetben, mivel mélyebben dekoltált topocska volt csak rajtam. A nő nem győzött elnézést kérni, miközben én a hidegtől sikkantva szinte letéptem magamról a falatnyi fölsőt, a sorban közelebb álló férfi nemű egyedek legnagyobb örömére, de az egész sor derültségére. Szerencsémre bikinifölső volt alatta, abból már gyorsan megszabadultam a kellemetlenül hideg betolakodótól. És persze az eset után mindenki széles vigyorgással lépett a pulpitushoz, én meg egyre és egyre vörösebb és zavartabb voltam. De ezt is túléltem végül.

Másik ilyen kis óriási derültséget kiváltó nüansz az volt, amikor már 11 óra óta megállás nélkül dolgoztunk, én a fagyi részlegen, barátnőm a kajarészlegen. Úgy du. 3 óra volt, és nagyon bökött a nap, óriási sorok kígyóztak már reggel óta, és nem akart elfogyni soha. Már majdnem vattát köptem, mikor kifakadtam a mellettem dolgozó barátnőmnek: Te, ha én most azonnal nem iszom valamit, itt dobom fel a talpam, aztán bezárhatjuk a boltot... Erre a sorból egy ijedt hang: Igyon, azt inkább megvárnánk! Aztán megint a röhög a sor jelenet következett.

Végezetül egy komoly népi megfigyelés, melyet az 1999. évi napfogyatkozás alapján tettem, illetve tettünk. Történet pedig az, hogy mindenki lázasan várta e emberi léptékben ritka csillagászati jelenséget, az izgalom szó szerint tapintható volt a strandon (nem félreérteni :P). Egész nap a lábunkat lógattuk, alig volt vevő, unatkoztunk, napoztunk, beszélgettünk, rádiót hallgattunk. Aztán eljöve a ritka és vissza nem térő pillanat: mindenki bezárt a napfogyi idejére, mert mindenki kíváncsi volt az eseményre. Csodálatos volt, felejthetetlen volt, izgalmas volt, végig sikongattuk, nevettük, poénkodtuk az egészet, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy még alig tart a napfogyatkozás, és az emberek kezdenek gyűlni sorokban a különböző ételes, italos, fagyis, lángosos bódék előtt. Már alig bírták kivárni, hogy az a nyüves Hold végre odébb vánszorogjon a nap elől, és kinyissunk. Mi végignéztük teljes mértékben a csodás eseményt, lévén, mi már nem valószínű, hogy megélünk még egyet. Mire visszaballagtunk, és kinyitottunk, majdnem a tóig ért a sor, és mindenkit az éh- és szomjhalál kerülgetett - legalábbis így csináltak. Meg is állapítottuk a tényt, hogy a napfogyatkozás bizonyos embereknél fokozott éh- és szomjúságérzetet okoz.

E bölcs népi megfigyeléssel zárom soraim, s tudom, hogy messze nem voltak olyan szuper sztorik ezek, mint az oldalon olvashatók, de ez még csak a kezdet. Azóta nagyobb, igazi vérdroidokkal is összehozott a sors, de ezek már nem balatoni idénymunka sztorik, de ez majd kiderül következő alkalommal, amikor megint írományommal traktálom a nedves közönséget.