DROID-237
2004.12.08.

blog   droidzóna   levrov

Ugye senki sem felejtette el, hogy holnap dedikálom a Droidzóna könyvet a Ciánkáliban, a Blaha Lujza térnél? Igen, ott is meg lehet venni. Bővebbet itt, kis ablakban. Most pedig nézzük, mi jött le a gyártósorról ma. No-Night fog mesélni nektek egy hosszút, és kéretik nem rinyálni, hogy már megint nem én írtam.

Egy idegenforgalmi cég, melynek dolgozgatok, fő profilja a vonatutak szervezése. Az igények sokfélék, az elvtársak kormányzati szerelvényein megtett többnapos luxusutaktól kezdve az esti pusztai kiruccanáson át egészen a speciális, kifejezetten bizonyos mozdonytípusokra, vagy kisvasutakra, és villamosokra gerjedő utasoknak szervezett utakig. Ezen vendégek közt is van néhány erőteljesen droidgyanús, de még bizonyítékok esetében is kevesek ahhoz, hogy új sorszámot kapjanak a zónában. Nem úgy, mint történetünk soron következő szereplői.

E droidok leginkább német és angol modellek, de különlegességképpen még luxemburgi gyártmány is akad közöttük. A beléjük ültetett program igen egyszerű, egyetlen célja minden centi vágány beutazása, ami csak létezik. Dekódolva ez nagyjából annyit jelent, hogy olyan helyeken is utazhassanak, ahol normális esetben csak tehervonatok járnak, vagy ott, ahová évek óta nem vetődött el egyetlen vonat sem. Hogy e jeles eseményhez milyen vonatot használnak, az a szimpla vasútbaráttal szemben teljesen mindegy. Sőt, teljesen igénytelenek, beérik a kis piros csehszlovák motorkocsival is, amellyel már mindenki szembesülhetett, ha valami olyan helyre szólította a sors (vagy inkább a végzet) kis hazánkban, ahová nem lehet gyorsvonattal eljutni. Normális utas (és a vasútbarátok többsége is) ezeket látva morog és anyázik, de ők boldogan foglalnak benne helyet, mintha csak az Ezeregyéjszaka repülő szönyege jutott volna nekik osztályrészül. A különvonati státusz pedig nem jelent kivételt. Igyekeztünk ugyan mindig egy normálisabb, általában frissen javított járgányt kérni, de ezt nem mindig sikerült megvalósítaniuk. A mocskot, a rosszul záródó ajtókon át süvítő huzatot és a budi ötméteres körzetében lengedező húgyszagot nem nem kell bemutatni senkinek. Egyszer viszont ez utóbbinak minden egészségügyi határértéket sikerült túllépnie, aminek is az lett a vége, hogy a főnökünk az első hosszabb megállásnál elrohant klotyóillatosítót meg tisztítószereket venni. E bűzbarlang mennyei terep a többi bűzbarlangnak: a 10-40 fő között mozgó droidbandának, akik igen fejlett szaggenerátorokkal rendelkeznek. Mint mondtam, németek és angolok, de mind a német precizitás, mind az angol elegancia megcsúfolásai is egyben. Képesek egy hétig két váltás ruhával végigcsinálni az utat, és hihetetlen balfaszságok is kitelnek tőlük. Egyikük pl. simán beszopta a “valutaellenőrzés” meséjét a fehérvári pályaudvaron, a másikuk meg nem értette, hová tűnik a pénze a táskájában leledző hatalmas káoszban és igénytelenségben...

A vezérdroid már önmagában is a kibernetika elrettentő példája. 165 centijével erősen alulméretezett, s a processzorkamrája is komoly formatervezési hiányokat mutat vörös színösszeállításával (haj, szakáll, illetve overload esetében az arc is). Ehhez jönnek a programozási hibái is, melyek felhasználási területével (hulladék-újrahasznosítás - nem vicc!) tökéletesen összhangban állnak. Az embereknél ezt kisebbrendűségi komplexusnak nevezik, de itt nem állhat fenn, mert minden bizonnyal valóban kisebbrendű. Ebből is a legrosszabb fajta, mert hülyesége kitartással és akaraterővel párosult. E sok szép tulajdonsága folytán gyakran ragasztottuk rá az ördög különféle neveit, illetve a "Kukás" becenevet is. Maradjunk is ennél. Kukás a kudarcélményeit remekül tudta ellensúlyozni azzal, hogy vörösre vált fejjel pampogott, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Ez pedig igen gyakran előfordult azon utak során (öt is volt), amikor boldogított minket a jelenlétével.

Mindjárt az első alkalom legelső napján kibújt a szög a zsákból, amikor Észak-Magyarország egyik kisvasútján nem tudtunk a vonal végéig elmenni, mert a töltést kimosta az eső a vágány alól. A vasút főnöke elmagyarázta neki, hogy nem mehetnek tovább, mert ha felborul a mozdony, vajon ők teszik-e majd vissza, vagy kicsoda. Kukás pedig nem akarta elhinni neki, hogy nem megy, minden bizonnyal azt képzelte, ez az ember csak direkt ki akar vele szúrni, hogy csak azért se utazhassa be azt a nyamvadt vonalat az utolsó talpfáig. Én meg fordíthattam közöttük ezt a végtelen ciklust, hiszen az utakra tolmácsnak és szakmai idegenvezetőnek visznek el. Végül aztán az a kompromisszum született, hogy a kocsikat otthagyjuk, a mozdony elmegy a kritikus pontig, aki pedig akar, kapaszkodjon fel rá. Mikor Kukás látta, hogy azon a pályahibán tényleg durva lenne egy mozdonynak átkelni, végre megnyugodott és beismerte vereségét.

De kiderült droidjainknak az a jellegzetes tulajdonsága is, hogy csak nehezen szuszakolhatók bele a társas lény kategóriájába. Nem csak azért, mert ordított róluk, hogy meztelen nőt élőben max. csak akkor láthattak, mikor rányitották az anyjukra a fürdöszobaajtót, hanem megvolt az a szokásuk, hogy az út valamelyik szakaszában leléptek a csoporttól, elmentek ide-oda vonatozni, és csak este csatlakoztak megint hozzájuk. Ez a fajta individualizmus akkora méreteket öltött náluk, hogy egyszer öt ember kivételével az egész csapat otthagyta a megrendelt különvonatot a fent említett kisvasúton, s elindult előtte a menetrend szerinti vonattal (amin rendesen fizetniük kellett a jegyért), hogy még délután zötykölődjenek egyet egy környéki MÁV-mellékvonalon... Másnap reggel meg képesek voltak jó korán felkelni, s csak útközben megtölteni a - szintén öt fövel közlekedő - különbuszt egy másik vonal kedvéért. S ezt a buszt nem átallottak volna kirendelni a Debrecen melletti erdőkbe sem, ahová nem vezet betonút. Persze el lettek hajtva az ötletükkel, így három taxit hívtak oda. A szállás ezen az estén Hajdúszoboszlón volt, s a főnökünket lefekvés után többször is felzavarta a recepció, hogy már megint itt van egy tag, vajon a mieink közül való-e...

Ezeken az utakon viszont nemcsak a vendégek gyarapítják a droidállományt, a szervezésbe eső szállodák és busztársaságok is nyugodtan téphetnek sorszámot.

Az egyik legnagyobb szívatás a világon nem más, mint az a hidegcsomag, amiket a többcsillagos szállodákban vágnak oda a vendéghez, horribilis áron, és az árral súlyosan fordított arányban álló minőséggel. Miskolc egyik legelegánsabb szállodájában például nagyon finom kezű emberek dolgoznak, akik képesek fél milliméternél is vékonyabb felvágott- és sajtszeleteket készíteni. Lehet, hogy mikrotonnal csinálják, ahogy azt egy műszaki végzettségű kollegánk mondta. Összehasonlításképpen ugyanitt, a Tiszai pályaudvar büféiben, 2000-es árakon számolva, kb. 350 forintból jött ki két igen kiadós (és jóízű!) szendvics, egy nagyon finom, helyben készített édesség, meg hozzá egy kis zöld, illetve innivaló. Ugyanabból a készletből, amivel az állomáson megforduló egyszerűbb népek igényeit elégítik ki, a csoport mégis irigykedve nézett minket, amiért mi (a kísérők) rendes kaját kapunk. (És valóban jó, ha Miskolcon járok, alig viszek otthonról kaját, mindig az állomáson eszem.)

Cifrább volt Pécsett egy még több csillagos szállodában, ahol nem szégyellték romlott joghurtnak álcázott időzített bombával teletömni a csomagokat. Ezek aztán működésbe is léptek, használhatatlanná téve mindent maguk körül, illetve valami kétes rántotthúsos szendvicset is ránk tukmáltak, amitől aztán két napon át nálunk vendégeskedett a francia történelem nagy tábornoka, Foch marsall, és még az én edzett emésztőrendszeremet sem kímélte. Nesze, bazmeg, hagyományos ungarische wirtschaft, meg vendégszeretet... a vendégből csak a pénzt szeressük, mi?!

A nagy vonatozások közepette többször is előfordult, hogy a Kukás és társai által hőn áhított vágányok útjába kerítés állt, mert ipartelepre vezettek. Ilyenkor előtte körbe kellett levelezni az összes üzemet, hogy betehessük lábunkat, illetve kerekeinket a területükre. Velük általában nem volt sok gáz, többségük belement, s ezen belül is voltak kategóriák. Voltak, akik még egy kis enni- és innivalóval is megvendégeltek minket, a kabai cukorgyárban például mindenki kapott egy süvegcukrot ajándékba, a Péti Nitrogénművekben pedig a saját mozdonyukkal vontattak minket, amikor egy alattomos, kiálló vasdarab leszakított a motorkocsi hűtővíztartályának fenekéből egy darabot, a víz meg - mily meglepő tőle - elfolyt. De voltak olyanok, akik mindenféle adatot követeltek, vagy megtiltották a fotózást... és ott voltak olyanok is, akik be se engedtek minket ilyen-olyan okoknál fogva. De ez legalább használható érv volt Kukás ellen, ha elmondtuk neki, hogy oda nem szabad, beletörődött. Egy félreértés azonban ismét az utunkba került droidok számát növelte. Az egyik vasútállomásról ugyanis hosszú iparvágány ágazott ki, mely három telepet is kiszolgált. Mint minden úton, most is le volt zsírozva, hogy hová megyünk, de az állomási személyzet ezt nem tudta, és rossz kulcsokkal indult el velünk, rossz vágányra kalauzolva a vonatot, aminek a végén ott volt a már említett kerítés... zárva. A mozdonyvezető dudált kettőt, mire feltűnt egy hangvezérelt droid, és engedelmesen, egyetlen szó nélkül kinyitotta a vonat előtt a kaput. Bent aztán a csoport elkezdett bámészkodni, haver meg felhívta azokat, akikhez mentünk volna, hogy merre járnak. Ők közölték, hogy ott vannak, és várják a vonatot. Na, ekkor derült ki, hogy elnézte a személyzet, hogy hova kell menni, s ekkor tűnt fel a telep főnöke, aki köszönés nélkül, egy puffogó vipera stílusában érdeklődött, hogy ki engedett be minket. Mondtuk, hogy az ő droidja volt az, akinek azonnal kilátásba is helyezett egy kirúgást. Hát, elég drasztikus update-elés volt ez droidkámnak, de talán hatásos, ha ott nem tűnt fel neki, hogy a két-három vasutassal érkező, közepes méretű piros mozdony és barna kocsik helyett egy kis piros motorkocsi érkezik, teli egy rakás furcsa arccal. Akkor aztán puffogó barátunk közölte, hogy azonnal távozzunk a telepről, mert ide nem szól semmiféle engedélyünk. Ebben igaza is volt, ezért távoztunk. Mint utóbb mondták, a nem túl barátságos fogadtatás azért is volt, mert a gépgyárként ismert intézményben fegyvereket is gyártanak. Ha ez igaz, ajtónyitó droidunkra még gyökeresebb debuggolás fért volna rá. Hasonló szitu egy pesti telepen is előfordult, ahonnan elutasító választ kaptunk, de mikor 100 méterre megközelítettük a bejáratot (az volt a főszabály, hogy addig megyünk, amíg tudunk, azaz a kapuig), hirtelen nyílt a távvezérelt ajtó... jó, hogy a biztonsági szolgálat ennyit tud a dolgokról...

De a droidok népes választékát gyarapította az az öreg muki is, akit majdnem bedaráltunk egy iparvágányon haladva. Itt a gyár mozdonya vezetett fel minket, mi egy olyan 30 méterre haladtunk utána. Miután a felvezető mozdony áthaladt egy fénysorompós vasúti átjárón, az ott várakozó öreg némi tétovázás után nekilódult motorbiciklijével, pont a mi vonatunk elé. Eszeveszett fékezés, csattanás... de szerencsére csak meglöktük a papát, aki egy kicsit oldalra borult, és már az ütköző alatt volt. Ha viszont nem történik a már említett hűtővizes sztori, pont ezen a napon, a másik vonattal, minden bizonnyal több papát és több motort kellett volna a sínekről összeszedni, mert annak műanyag fékje volt, s annak hosszabb a fékútja...

A kisvasutak szintén igen jól kidomborították a társaság valódi énjét. Mivel ezeken szerelvényeken nemigen érdemes klotyót keresni, s a Volántól rendelt buszokon szintén nincs slozitúltengés, így bevett szokásukká vált, hogy a vonathoz legközelebbi helyen végezzék el szükségüket. Hogy ez esetleg bent van a faluban, egy kerítés mellett, az részletkérdés, sőt, a mozdony és a kocsi közé beállva is megteszi nekik. Az, hogy mi is látjuk, élünkön a (női) főnökünkkel, az pláne nem érdekes... Már említettem a cikk elején a luxemburgi droidipar csúcstermékét, amely bebizonyította, hogy egy kis ország is képes lehet hihetetlenül durva dolgokra. Ennek a droidnak egy NOT-kapu volt beépítve az inputjába, tehát ha éppen nem érkezett jel, ő serényen bámészkodott kifelé a vonatablakon, s mikor a többi droid számára csak úgy röpködtek az impulzusok, ő serényen beletemetkezett az újságjaiba. Ja igen, minden útra hozta magával az aktuális vonatos újságokat, mondván, otthon nem ér rá őket olvasni! Ez legalább támpontot adott a többi németnek is, akik mindig találgatták, mivel telik meg a két nagy kézitáskája meg a telitömött túrahátizsák, amit minden útra magával cipelt, akkor is, ha csak három napra jöttek, akkor is, ha egy hétre. De hogy még mi volt benne, az akkor derült ki, amikor a gemenci erdő közepén tili-toliztunk éppen, hogy meglegyen nekik minden vágány, eközben hősiesen teljesítve az önkéntelen véradást a felzavart szúnyogoknak. Egyszer csak látjuk, hogy a pasas egy légycsapóval a kezében mászkál fel-alá a vagonban, s csapkodja a szúnyogokat. Mikor megkérdeztük, honnan szerezte, mire ő büszkén kijelentette:

- Ez hozzá tartozik a menetfelszerelésemhez!

Jaaaaaajjj!
Ugyanitt történt az is, hogy az egyik "vidám fickó" csupa poénból a főnökünk nyakába akart rakni egy-két helyben szedett békát. Képzelhetö, hogy mennyire volt ő vevő e viccre... Vagy említsük azt a 60 körüli, a többiekhez képest még eléggé jól is szituált angolt, aki beszart útközben, s az út hátralévő részében ott virított a világos gatyáján az IFA-féknyom? Ő is elég lenne elrettentö példának, de a mindentvivő az a majomgyík volt, aki a vizes orkándzsekijét kiterítette száradni a másik tag által vadul fűtött kályhára. Na, azt az illatot, ami ott volt...

Ez utóbbi eset a zalai túlélőtúrán volt, amikor Magyarország legnagyobb kisvasúthálózatát utaztuk be három napon át. Hogy milyen körülmények között, azt jól minősíti az, hogy a vasút dolgozói fogadásokat kötöttek, vajon hányszor fog kisiklani a vonat útközben. Ez szerencsére elmaradt, de az út enélkül is hatalmas horror lett. Képzelje el mindenki, hogy napi 8-10 órákat vonatozik óránként 10 kilométeres sebességgel, mindenhol oda-vissza, egy dülöngélő pályán, sötét erdökben, néha leputtyant falvakat érintve - s mindeközben az összes mobilszolgáltató lefedettségi adatairól kiderül, hogy nagy kamu! Az utazás sivárságát az úticél sem oldotta, hiszen ahol a vágány véget ért, egyszerűen nem volt semmi, csak néhány farönk feldepózva. Mindez a legocsmányabb, sáros-esős öszben, de talán még mindig jobban jártunk ezzel, mint a főnökünk és a másik haver, akik fél évvel később, júliusban mentek oda, és a bögölyök dagadtra csípték őket. Mindehhez jött itt is a szálló nem mindig korrekt hozzáállása, meg ahogy Kukás próbált alkudozni velünk, sőt, azt terjesztette (az út után másoknak), hogy én találom ki az árakat, pedig én csak továbbítottam a műtét utáni lábadozásában az utat otthonról irányító főnököm üzeneteit... Hogy az a...

A kisvasutakon viszont tényleg képesek voltak minden követ megmozgatni a siker érdekében, hiszen a MÁV-nál elöbb elküldték volna őket a picsába, ha ennyit ugrálnak. Volt ahol hét, fával rakott teherkocsi állt alig 100-150 méterre a vonal végétől. Másik vágány, ahová félre lehetett volna tolni azokat, nem volt. Itt ismét kialakult a vitafórum, és a végén arra jutottunk, hogy ha a kocsikat eltoljuk a vágány végéig, a mozdony pedig rájuk áll, akkor meglesz neki a kielégülés, végigmehetnek azon a maradék nyamvadt 150 méteren is. Le is kapcsoltuk a személykocsikat, a mozdony pedig nekiállt tolni, de nagyrészt csak kapart, mint kutya a hátsó kertben. Többszöri helyben járás után végül valamelyik pihent agyú kitalálta, hogy szét kell kapcsolni a vagonokat, és egyenként eltolni a végéig, amíg a mozdony már kevesebbel is megbirkózik. Ez meg is történt, s Kukásék földöntúli mosollyal pipálták ki a térképüket, hogy “hurrá, ez is megvolt”.

Előtte, egy másik kisvasúton, a csúcsig való eljutást az akadályozta meg, hogy egy vasúti átjáróban az erdészeti teherautók ráhordták a sínekre a sarat, ami rá is száradt, szépen és vastagon. Ez ellen nem volt apelláta, indultunk vissza. A főnökünk addig a kiinduló állomáson maradt, hogy lazítson egy kicsit, meg kifizesse a vonatot. Mikor aztán visszaértünk, a mozdonyszemélyzet nagyon szídta őket, hogy hogy lehetnek ekkora kretének... De a java csak utána jött, mikor Kukás észrevette, hogy egy kis bódéba mindenféle szerszámok, csákány, lapát, ásó vannak bezárva. Közölte, hogyha ezt tudta volna előbb, elkérte és kipucolták volna. De sebaj, "majd legközelebb, ha jövünk." Mire a vasutas megjegyezte:

- Jössz te, a kurva anyádat, ha meglátom hogy onnan jössz, én amarra megyek...

Ez a kubikolás egyébként is a vérükben lehetett, azt is vállalták volna, hogy helyrehozzák annyira az egyik megszüntetett vonalat, hogy egy könnyű jármüvel végig tudjanak rajta menni, csak szerszámokat meg egy előmunkást adjanak nekik. A megfelelő MÁV-igazgatóság persze elhajtotta őket, ahogy azt kell... de ha helyben merült fel a probléma, már nem voltak ennyire finnyások, Győr külterületén egy régóta nem használt vasúti átjáróban az egész banda egy emberként pucolta ki a sínek közét a susnyásban talált, és a keze ügyébe eső dolgokkal: egy darab fával, rozsdás vasrúddal, félbehajtott acélpánttal, sőt, egy fél felnivel! Ugyanezen győri városrészben, ahol egyébként a lakóknak nem nagyon van szükségük szoláriumra, még az útban lévő KRESZ-tábla sem jelentett problémát, mert ki lehetett húzni a földből. Lefektettük, amíg átmentünk oda, majd vissza. Remélhetőleg a bennszülöttek nem vették észre e nyilvánvaló megélhetési módszert.

A hülyeségükön nagyrészt csak röhögtünk, meg mindenkinek kitaláltunk valami gúnynevet. A luxemburgi például "rút kiskacsa" vagy szimplán csak "kacsa" lett, részben kinézete miatt, de azért is, mert valami egészségügyi problémája miatt mindig azzal kezdte a napot, hogy egy hatos csomag ásványvizet vett, s azt is cipelte mindig magával, a csomagjai mellé. A legelső úton volt egy "Áts Feri", aki egész végig ugyanazt a vörös inget hordta. Őt nagyon nem szerettük, mert kegyetlenül bunkó volt szegénykém. Nagyon imádott ugyanis belemászni mások fotójába, amire minden vasútbarát nagyon háklis - még öregektől és családoktól meg lehet bocsájtani, ám míg azokat ki lehet terelni a képböl, ő a legrosszabb fajtából volt, akit csak a maga fényképe érdekel. Az egyik óriáscsecsemő "lüke Aladár" lett, aki meg a békákat akarta bemutatni a főnökasszonynak, csak szimplán “békás”.

Voltak viszont pillanatok, amikor mindenünk tele volt velük, mint például akkor, amikor 300 méternyi, a rendes vasútvonallal párhuzamos pálya bejárásán verték a palávert. A vágány a tele lévő soproni rendezőpályaudvarra vezetett, ahová már előtte nem sokkal is csak úgy tudtak beengedni minket, hogy egy egész tehervonatot kihúztak a kedvünkért az állomásról. S addig nem nyugodtak, míg meg nem volt az is. Az nekünk plusz egy óra várakozást jelentett, hiszen mi más lehet a jobb, mint hogy pont elszard a program végével a csatlakozó vonatodat...

Kukás bizalmatlansága nemcsak az utak során nyilvánult meg, szerette az előzetes szervezést is a saját kezébe venni - ennek köszönhető több szállodás sztori is. Egyszer, egy elég hűvös áprilisban - húsvétkor hó is volt - egy nem valami elegáns dunaföldvári kempingben szállásolta el a csoport egy részét. Később, ugyanezen az úton egy panziónak csak nagy jóindulattal csúfolható helyre vitt minket, ahol a haverék szomszédságában lévő szobában profi kurvák űzték a hancúrt. De Kukás szervezőkészségének eredménye a legszebben Ukrajnában nyilvánult meg. Még nálunk is rengeteg rugdosásba és buzerálásba kerül egy szállás-visszaigazolás, vagy akár egy válaszlevél kicsikarása, nemhogy az ukránoknál. A falloszképűje azonban fülig érő szájjal lobogtatta előttünk az ukrán szállásról kapott faxot. Persze ukránul vagy oroszul se ő, se a többi fütyimiska nem tudott, meg persze mi sem, de minket nem nagyon vont bele a szervezés e részébe, csak a vonatot meg a határátlépéseket bízta ránk. A többit majd ő megoldja. Hát, kurva jól megoldotta, mert amikor a szállásra esedékes napon csatlakozott hozzánk az oroszul is tudó, hasonlóan programozott, de azért némileg jobban debuggolt haverja, az közölte, hogy ez egyáltalán nem visszaigazolás, hanem az áll benne, hogy 40 fő helyett csak 25-nek van hely a kéglin! Végül aztán mindenkinek jutott hely, legfeljebb nem egy, hanem kétágyas szobákban... Magunknak meg a luxemburgi faszingernek egy másik szállodában buliztunk ki szobát. Nem nagyon akartak adni, végül mi is csak azért kaptunk, mert a recepciós - amikor a főnöke nem figyelt oda - beszélt magyarul, és azt hitték, mi nem ezek közül a balfaszok közül valók vagyunk. A szálló amúgy tiszta és rendes volt, de csak este 11-ig volt meleg víz...

Ennek az ukrán kiruccanásnak a fénypontja az volt, amikor másnap átmentünk Szlovákiába azon a vonalon, melyen az ukrán és orosz vonatok egészen a kassai vasműig vihetik a vasércet, átrakás vagy nyomtávváltás nélkül. E vonalon viszont nincs személyforgalom, és még a legbefolyásosabb ukrán utazási iroda különvonatát sem engedték át a szlovákok. Mi aztán rengeteg telefonálással és utánajárással végül csak elintéztük, hogy hadd menjünk át. Odaérve azonban a határszervek nagyot néztek, hogy kik vagyunk, és mit keresünk ott. A különengedély ugyanis, amely x német és y angol belépésére szólt, útközben mutálódott egy kicsit, és hirtelen máris x+y német kilépésére jogosított fel. Beletelt vagy két órába is, míg Kassáról odarángattuk a határőr-igazgatóság fejét - pláne, hogy vasárnap is volt - addig meg ott voltunk a vasérces vonatok útjában. A vonatba zárt droidjaink meg nem szoktak hozzá, hogy az ukrán vonatokon a pottyantós rötyi az alapeset, nagyobb szükségeikkel is felkeresték azt az állomáson, a legnagyobb lelki nyugalommal. Végül aztán a fönök tisztázta a helyzetet, és beengedtek minket. Hogy a vonaton ott volt három ukrán hálókocsi-kalauz is, az fel se tűnt nekik az útlevélvizsgálatig, csak utána kérdezősködtek, hogy ezek meg hogy kerülnek ide.

A szlovák határszerveknél amúgy az ukránok se sokkal jobbak. Egy belépés az országba egyórányi dekkolást jelent, ennyi idő az, amig mindenkinek kitöltenek egy “propiszkát”, amit a kilépésig meg kell őrizni. Nagyon komoly okmány, a nevet is cirill betűkkel írják bele, és a korábbi változata teli volt mindenféle reklámmal, köztük még egy kijevi konditeremével is. Kilépéskor ezt begyűjtik, de az ukrán-román határon, ahol az ungvári kaland előtt egy évvel jártunk, még a határátlépés után is visszajöttek, és külön begyűjtötték a németek és az angolok útlevelét, hogy felírják a vizumszámokat. Miért nem lehetett ezt mindjárt a propiszkára rávezetni, vagy a belépéskor megtenni? Mellékes. Haver még többet izzadhatott, amikor az eset után ismét Kárpátaljára ment, és ott nem értették, hogy kaphatott olyan határátkelőkről pecsétet, ahol amúgy nincs is személyforgalom...

Szerencsére voltak olyan pillanatok, amikor Kukást végre el lehetett küldeni a picsába. Ilyen volt a vasműben is Kassán, amikor megnéztük azt a berendezést, ami egyenként megforgatja a teherkocsikat, így kiürítve belölük a vasércet. A gyári vasút vezetője közölte velem, hogy ezt a masinát nem szabad fotózni, én pedig ezt elordítottam a csoportnak németül és angolul is, illetve a haverok kedvéért magyarul. Az egyik haver viszont épp fent volt a vonaton, mikor ezt mondtam, nem hallotta. Mikor aztán leszállt, ment oda, és már emelte volna fotóra a fényképezőgépét, a másik haverunk intett neki, hogy nem szabad. Erre el is tette mindjárt. Kukás viszont nagyon pipa lett, hogy mi az, hogy valaki csak úgy fotózna itt, így először a haverral kezdett el kajabálni, majd ment a főnökünkhöz rinyálni, aki viszont nagyon bedühödött rá, és leugatta, ahogy azt kell. Szerencsére az ilyen helyzetekben rájött a világban betöltött helyére, és utána mindig normálisan viselkedett - egy darabig...

Az ötödik utat aztán nem követte több. Nem azért, mert elfogytak volna a beutazható vasutak Magyarföldön - habár pár éven belül ez is megtörtént volna, de ezt nem vették volna nagyon a szivükre, hiszen már nagyban gondolkoztak Ukrajna Kárpátokon túli részeinek (Lvov környéke) meglátogatásán is. Fönökünk tragikus hirtelenségű halála után viszont a cég más hivatásos dolgozóival (én és a haverok csak mellékesen űztük e melót) nem volt kapcsolatuk, de nem is hiszem, hogy szívesen vállalták volna e droidnyájat...