DROID-117
2004.06.17.

Mivel egész éjjel a SIAD 2004 riportot csináltam, nincs kedvem droidsztorit is írni. Szerencsére itt van Higi, és ő írt nektek egyet. Tessék.

Még tavaly valamikor ősszel, de a tavasz se kizárt, volt a Budai Várban egy Chine-Art kiállítás, asszem a Ludvig Múzeumban. Imádott barátnőmmel az utolsó napon döntöttünk úgy, hogy elmegyünk, és megnézzük. Hosszas keresgélés után megtaláltuk a múzeumot (tudom, tahó magyar, mé' nem tudtam hol van) és ekkor jött Droid-1. Egy vén nyanya, kb. 60 és a sír között - ránézésre életfogytig - tipikus pénztáros. Párbeszéd:

- Két diákot kérek.
- Elfogyott.
- Mi, a jegy?
- Igen.
- És akkor most, nem lehet bemenni?
- De igen, felnőtt jeggyel.
- Az mennyi? (A diák 500 volt, asszem.)
- 1000! (Semmi Ft, vagy más valutamegnevezés)

Gondoltam, ha már képes voltam idáig eltépni a belem, akkor leszarom mán' a jegy árát, amúgy sem tudtam mennyi.

- Akkor kettőt kérek.
- A kislánynak is?
- Nekem egy, neki egy. (Ez már nekem is magas volt.)
- 2000! (lásd föntebb.)

Zsetont átadom, jegyeket elveszem, közben a biztonsági őr (de lehet, hogy jegykezelő) már majd megszakadt a röhögéstől. Miközben a jegyeket átvettem, a nyanya a jegyekre dobta a 2000 Ft-ot és nevetve annyit mondott:

- Ma van az utolsó nap, diákoknak a belépés ingyenes, csak kíváncsi voltam, hogy tényleg érdekel-e titeket.

Nekem aznapra ez bőven elég volt, jól nevelt gyerekhez méltóan nem basztam pofán a csajt. Bent végignéztük a kiállítást, közben találkoztunk egy öltönyös, enyhén ittas fazonnal, akinek minden képre volt megjegyzése. A barátnőm javaslatára tettünk még egy kört, mert a legjobb képeket ismét meg kell nézni.

Jött Droid 2. Volt egy szűk folyosó, amiben két kép volt összesen. A folyosón csak egy ember tartózkodott, egy ittas állat. Először csak értetlenül bámultam, hogy mit támasztja ott a sarkot, aztán leesett. Ez az idióta, seggrészeg balfasz éppen brunyált! A múzeumban!! Ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni, ráüvöltöttem, hogy mi a faszt csinál. Erre az egy laza mozdulattal felénk fordult, a szer a kezében, és erőteljes roma akcentussal csak ennyit mondott:

- Mi va' má bazzeg, ha kell hát kell!

Hadd ne mondjam, örök élmény volt, nekem is meg a barátnőmnek is. Kifele menet szóltam a nyanyának, hogy nem ártana egy nagymosás odafent, aztán leléptünk.