DROID-085
2004.05.12.

Nyolcvanötös számú droidunkat beküldte: Sztoikus.
Így utólag azt is tudom már, hogy a nyolcvannégyest pedig Lelkész küldte. Köszönjük.


Szóval Sztoikus barátunk, aki marhára nem tud olvashatóan fogalmazni, ezért nekem kell elmesélnem a történetét*, egyszer elindult bicikliláncot venni. Olyat, amivel le szokták zárni a biciklit. Biciklilakatot. Mindegy. Hosszas keresgélés után egy pláza előtt kötött ki, ahol letette a bringát, majd elindult befelé, ám hirtelen fénysugár hasított elméjébe, és megvilágosodva rádöbbent arra a kozmikus igazságra, hogy ebben az anyagi univerzumban a lezáratlan biciklit úgy el fogják lopni innen, mint a picsa. Szerencsére a bejárat mellett épp ott állt egy biztonsági őr, aki egy szőke hölggyel trécselt. Odament hozzá, és célzatosan megkérdezte:

- Bocs, nem tudod, ki vigyázna a biciklimre, amíg felmegyek lakatot venni hozzá?

A biztonsági őr végigmérte, majd feltette a voltaképpen logikus kérdést:

- Há' mé' nem teszel rá lakatot?

A nem várt válasz:

- Mert, mint említettem, most mennék venni olyat.

Biztonsági orkunk ezen gondolkodóba esett, de aztán kisütött nála a nap, és kivágta magát:

- Hát, nemtom... De a hölgy biztos ráér!

Köszönjük a magyar biztonsági iparnak, hogy ilyen segítőkész egyenruhásokat terem nekünk.

Erről eszembe jut az az eset, amikor egyszer a MOM Parkban elcsúsztam a vizes márványon, de úgy, hogy pont a mozgólépcső fűrészes peremére tenyereltem rá, ami roppant érdekesen átalakította életem további menetét, legalábbis az erre vonatkozó vonalakat. Mindezt szó szerint egy biztonsági ork cipőorra előtt tettem, aki faarccal nézte végig, ahogy a kedves vevő hanyatt esik és megsebesül, majd elég rondán vérezve, falfehér arccal próbál lábra állni. A kérdésre, hogy merre van az elsősegélyhely, az a közönyös nézés felelt, természetesen egy árva szó nélkül, amivel az ember a tévét kapcsolgatja elalvás előtt, hátha van valami benne, ami pár percre még leköti a figyelmét. Ismételt kérdésemre, hogy hol a segélyhely, megint nem kaptam választ, és mivel egy nyüzüge kis senkivel álltam (feküdtem) szemben, komolyan elgondolkodtam azon, hogy felkelek és tökön rúgom. Sajnos az ilyen köcsögöknél rádió is van, amin haverokat hívnak, és egy plázában zárás előtt két perccel elég nehéz elvegyülni a tömegben. A segélyhely mellesleg zárva volt, így hazáig vérezgettem.



* Igen, ez egy nárcisztikus roham volt a részemről, ami mások fikázásában és önmagam ajnározásában merül ki. Mondtam már, hogy ez az én blogom, és azt írok ide, amit akarok.