DROID-072
2004.04.29.

Az alábbi történet elég durva. Biztos lesz, aki azt mondja, hogy csak kitaláltam az egészet. A szereplők neve és címe azonban ismert, és aki akarja, felkeresheti őket, hogy a történetet megerősítsék. Annak idején egy egész iskola ezen a sztorin röhögött, tehát nem itt bukkan fel először. Azt se felejtsük el, hogy az élet gyakran a leghihetetlenebb történeteket produkálja, és ebben nagy segítségére vannak az úgynevezett droidok...

Ez a történet annak kapcsán bukkant elő, hogy a napokban tervezünk egy kis kirándulást Görögországba, egy görög demópartyra, és sajnálkozva megállapítottuk, hogy a legrövidebb út történetesen Koszovón át vezetne, ami manapság nem egy életbiztosítás. Hogy miért kell kikerülni Koszovót, az elég nyilvánvalónak tűnik minden épeszű ember számára. Volt azonban Edinek egy iskolatársa, akinek az apja nem igazán volt tisztában a világpolitikai helyzettel, amikor a családot nyaralni vitte...

Az időpont 1995 nyara. A háború épp véget ért Szerbia és Horvátország között. Odalenn délen minden romokban hevert, a híres horvát üdülőhelyek jó részét szarrá lőtték a szerbek. De végre aláírták a daytoni békeszerződést, a háború tehát véget ért. Ekkor, mindössze két héttel a békeszerződés kihirdetése után ötlött fel az okos apukában a gondolat, hogy most kell menni a horvát tengerpartra nyaralni, mert most biztosan nagyon olcsó! Apuka okos. Apuka először is körülnézett az utazási irodák frontján, majd mikor látta, hogy ezekkel a hülye irodákkal valamiért nem lehet Horvátországba utazni, maga kezdett hozzá a szervezéshez. Valahonnan beszerezte a horvátországi szállodák telefonszámait, és elkezdte őket hívogatni. Sok eredményre nem jutott, mert a legtöbb helyen szét volt lőve a telefonhálózat, de több napos kísérletezés végül sikerrel járt. Valahol még működött egy készülék, amit történetesen volt is, aki felvegyen. Bár kissé csodálkoztak azon, hogy még össze se szedték a hullákat, már jönni akarnak a turisták, de hát az üzlet az üzlet, ez a szálloda pedig történetesen egészen épségben maradt, tehát mondták nekik, hogy ha akarnak, jöjjenek, várják őket szeretettel. Több se kellett apucinak, fogta a családot, bepakolta őket a Zsiguliba, hátra behányta a gumimatracot, a napernyőt és a kiskacsát, azzal usgyi, neki a határnak. A magyar határőr persze egy kicsit csodálkozott, amikor az ENSZ segélyszállítmányok és az IFOR katonai járművei között megjelent egy Zsiguli, benne egy nyaralni induló családdal. Amikor kérdésére a volánnál ülő apuka megerősítette, hogy úticéljuk a horvát tengerpart, az egyenruhás megvakarta a fejét, és megkérdezte, tudják-e hogy arrafelé most egy kicsit spártaiak a viszonyok? Erre apuka öntudatosan így felelt:

- Nem baj! Én voltam katona is!

Erre a nyomós érvre a határőr sem tudott mit felelni, inkább felnyitotta nekik a sorompót, különben sem az ő dolga, hogy megakadályozza, ha valaki Darwin-díjat akar nyerni. Szabad volt hát az út. Apuka persze nem csak okos volt, hanem ügyes is. Ránézett a térképre, és megállapította, hogy a célállomásig innen kiváló, egyenes út vezet - Bosznia-Hercegovinán keresztül! Idősebbik gyermeke erre bátorkodott félénken megkérdezni: "de apu, ott most háború van, nem? A kissrácnak igaza volt, épp akkor mészárolták egymást lelkesen a krajinai szerbek és a bosnyák muzulmánok, a huszadik század egyik legvéresebb etnikai konfliktusának keretében, de apuka még mindig úgy gondolta, nem lesz semmi baj, elvégre ő volt katona, továbbá:

- Ugyan kisfiam, nem kell mindent elhinni, amit a tévében mondanak!

Ezzel el volt intézve a dolog, mentek befelé Szerbiába, és rövidesen el is értek a bosnyák-szerb határig. A szerb határőr először nem akart hinni a fülének - hogy hová akar menni ez a balfasz magyar?! - és nem is akarta őket átengedni a határon, de apuka addig erőszakoskodott, meg fenyegetőzött diplomáciai bonyodalmakkal, míg a végén legyintett és átengedte őket, hadd menjen ez a hülye, ha mindenáron fel akar fordulni. Apuka közben a kocsiban kiselőadást tartott a családnak arról, hogy hogyan is kell bánni az ilyen akadékoskodó alakokkal, mert láthatják, apuka most is a helyzet magaslatán, ügyesen, jól. Mentek hát befelé Bosznia-Hercegovinába, mentek, mendegéltek, bár a család kezdte furcsállani, hogy már a harmadik falun hajtanak át, és sehol egy lélek. A következő faluban a gyerekek szólni akartak, hogy papa, nézd csak, itt szét vannak lőve a házak, de apuka letorkollta őket, hogy azok már biztosan régen így állnak, és különben is, ő volt katona. De apu, nézd, ott ég valami, mi az a füst, kérdezték, de apuka egy kurta és magyaros "csend legyen már, az úristenit" kiáltással elhallgattatta a büdös kölykeit, amúgy katonásan, mert ugye ő az is volt... Amikor már távoli lövéseket is hallani lehetett, már apuka is kezdett elgondolkodni, hogy lehet, hogy mégis van valami igazság abban, amit a tévéhíradóban mondanak, de az persze szóba se jöhetett, hogy esetleg visszaforduljanak, elvégre vár a tengerpart! Egészen addig furikáztak így, amíg a következő sarkon csaknem belementek egy szembejövő szerb lövészpáncélosba. Oltári szerencséjükre nem valamelyik szabadcsapat járműve volt, mert azok valószínűleg minden teketória nélkül szétdurrantották volna a békés családot a picsába, hanem a JNA, a Jugoszláv Néphadsereg BMP-je volt az. Apuka megállt, tétován nézte az utat elálló harcjárművet, a páncélos búvónyílásaiból pedig meglepett fejek bukkantak elő. Hát igen, elég szokatlan, hogy a háború közepén egyszer csak megjelenjen egy magyar rendszámú Zsiguli, benne apuka, anyuka, hátul a gyerekek, és a csomagtartóban a gumimatrac, a napernyő és a kiskacsa, mert ők mennek Horvátországba, nyaralni! A katonák közt - ismét a kis család szerencséjére - volt egy vajdasági szerb gyerek, aki úgy-ahogy beszélt egy kicsit magyarul, és ő kezdte el kézzel-lábbal magyarázni apukának, hogy "te barom, erre nem mehetsz tovább, mert meghalsz!" Mit gondoltok, apuka erre mit válaszolt? Pontosan! Nem akart hinni a katonának, hanem elkezdte neki is verni a nyálát, mutogatta a térképet, és magyarázta, hogy ő jobban tudja, mert ő volt katona, és különben is... Na, erre két lövész összenézett, majd megfogták a baromállatot, kihúzták a kocsiból, előrébb vitték úgy húsz-harminc méterrel, és megmutatták neki a páncélos túloldalán a lángokban álló házakat és az utcán heverő, szitává lőtt halottakat. Apuka erre végre felfogta, hogy hova is hozta a családját, sikoltva rohant vissza a kocsihoz, és padlógázzal söpört el arra, amerről jöttek, közben végig hajtogatva, hogy "jézusom, hát itt meghalnak az emberek!!" Rekordsebességgel érték el a határállomást, ahol a szerbek előzékenyen nyitva hagyták a sorompót, mert számítottak egy ilyen viharos visszatérésre, és meg se álltak Budapestig. Szóval végül is nem született magyar Darwin-díj a boszniai polgárháborúban, bár kevés híja volt. Ezúton is gratulálunk.