DROID-037
2004.03.17.

Már többen kérdezték, hogy tudok én annyi orbitális baromállatot begyűjteni, hogy naponta tudok írni róluk. Igazából bárki be tud gyűjteni ilyeneket, csak észre kell őket venni. Meg persze le kell írni. Ime, megint írok nektek egyről, bár ez nem is annyira droidsztori, inkább csak szomorú és tanulságos történet a magyar történelem viharairól.

Gyerekkoromban bejáratos volt az udvarunkba egy Pénzes László nevű ember. Nem értettem, mit mászkál ott, mert apám és anyám is utálta, állandóan szidták. Nagyanyám és dédanyám valami furcsa kapcsolatban voltak vele, amit én gyerekfejjel nem értettem, aztán évekkel később megtudtam, hogy a nagyanyám sógora volt. Rosszindulatú féreg volt ez az ember, végül anyámakkor adta ki az útját, amikor röviddel a nagyanyám halála után megmérgezte a kutyánkat, hogy könnyebben tudjon lopni az udvarból. Én mondjuk inkább megkötöztem volna, és leöntöttem volna benzinnel, de anyám ennyit tudott intézni, apám meg csak lapított.

Azt viszont nem tudtam, hogy ez az ember katona volt. Egyszer turkáltam a nagyanyám régi fényképei között, és találtam egy megsárgult fotót, amin ez az ember, még fiatalként, valami díszes egyenruhában állt, kezében karddal, a karján pedig a menyasszonya. Ma már tudom, hogy az egy 1930-as évekbeli díszegyenruha volt, a menyasszony pedig a nagyanyám nővére. Kérdeztem a nagyanyámat, az igazi kard-e a Pénzes bácsinál, erre kikapta a képet a kezemből, és jól lehordott, hogy turkáltam a cuccai között, és azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni, mert őt megbüntetik, ha megtudják, hogy a Pénzes bácsinak igazi kardja volt. Az összefüggést nem értettem, de betudtam a felnőttek szokásos hülyeségének. Úgyis állandóan összevissza beszélnek.

Évek teltek el, miután anyám kihajította Pénzest a házból, de még mindig nem kotródott el a környékről. Egy sarokkal lakott arrébb, gyakran ette a fene kint az utcán, nézett ki a fejéből, meg etette a galambokat. Egyszer, amikor arra mentem, úgy 8 évesen, és velem volt a kb. 3 hónapos német juhászunk, nekifutásból belerúgott a kutyába, és engem is megfenyegetett, hogy agyonver. Szóltam apámnak, de ő ismét csak lapított, anyám ment ki, aztán jól beolvasott neki, Pénzes meg jót röhögött a haverjaival. Ilyen ember volt. Meg az apám is...

Amikor felnőttem, és megtörtént a gengszterváltás, akkor tudtam meg, hogy ki volt ez a féreg. Nos, ez a faszi annak idején katonatiszt volt, úgy tudom, gyalogsági hadnagy. Amikor a nyilasok hatalomra kerültek, ő is nyilas lett, büszkén masírozott az utcában a karszalagjával, és néhány embert saját kezűleg lőtt agyon. Nagyapám, aki 1957-ben halt meg, szemtanúja volt mindennek, és halála előtt ő mondta ezt el anyámnak és nagyanyámnak, lelkükre kötve, hogy ezt az embert sose engedjék a ház közelébe. Dehogy engedték volna, csak hát ott volt dédanyám is, aki egy húron pendült vele. ő kényszerítette ehhez az emberhez a nagyanyám nővérét, a saját lányát is.

Eltelt néhány év, jött 1956. Ez a Pénzes persze azonnal felhúzta a nemzetiszínű karszalagot. Egy nap ez a Pénzes rémülten dörömbölt a kapunkon, hogy rejtsük el, mert az oroszok üldözik. Hogy miért, azt sosem tudtuk meg, de biztos nem valami nagy hőstettért akarták kitüntetni. Nagyapám akkor nem volt otthon, a gyerekeket (anyámat és a testvérét) menekítette vidékre, nagyanyám meg beengedte őt, és elrejtette a redőny szekrényében. Sem az oroszok nem jöttek érte, sem a pufajkások, pedig biztos belefért volna néhány tár PPD lőszer a rohadékba. Pár hét múlva már ő is pufajkás volt, de ez mellékes.

Nagyapám egy évre rá meghalt, és Pénzes, hálából megmentéséért, megpróbálta kiforgatni nagyanyámat a vagyonából, azaz a házból. Ez nem jött össze neki, pedig próbálkozott mindenféle feljelentéssel. A dédanyám is támogatta, ő is akart egy kis vagyont. Nagyanyám, mire én megszülettem, már szellemileg belerokkant a küzdelembe, tucatszor próbált öngyilkos lenni, egyszer majdnem felrobbantotta a házat gázzal. Szerencsére nem jött össze. Nagy nehezen sikerült végre megszabadulni a pasastól, miután dédanyám is végre feldobta a bakancsot. ő egyébként egy évvel élte túl a nagyanyámat, azaz a lányát, és nem ment be a kórházba hozzá, amikor haldoklott, mert sajnos pont fodrászhoz kellett mennie. Hála istennek elpatkolt ő is.

1990-ben, röviddel a gengszterváltás után érdekes hírt talált anyám a Magyar Közlönyben. Göncz Árpád köztársasági elnök, "érdemei és 1956-os múltja elismerése mellett", tábornokká léptette elő Pénzes László ezredest, kiemelt nyugdíjban részesítette, és "egy életen át tartó katonai szolgálatáért" neki adományozta a Magyar Köztársaság Nemtudommilyen De Kurvanagy Keresztjét. A faszi ezután néha egyenruhában grasszált az utcán, gyakran karddal az oldalán, és az volt a heppje, hogy időnként megpróbálta mindenféle hülyeségekre utasítgatni a közeli Honvéd Kórházba igyekvő kimenőruhás kiskatonákat. Díszlépés, vigyázzállás, fusson egy kört a háztömb körül. Igaz, ekkor már úgy szét volt csúszva, állandóan részeg volt, hogy a srácok nem is foglalkoztak vele. Ime, nemzetünk büszkeségei...

Pénzes valamikor 1995 körül döglött meg, remélem, a legmélyebb pokolban sütik ropogósra a valagát.