DROID-031
2004.03.10.

In medias res: a mai droidunk egy tanár.

Nem is értem, miért nem szerepeltek még a Droidzónában tanárok. Pedig aki valaha is kapcsolatba került a magyar közoktatással, az tudja, hogy ha valahol, hát ott aztán annyi van belőlük, mint az istennyila. A magyar tanárállomány legalább nyolcvan százaléka defektes. Jellemtelen, buta ember, vagy eszeveszett hülye, esetleg simán pszichiátriai eset, akit sürgősen be kellene szállítani kényszergyógykezelésre. Ne tessék tiltakozni! Tudom, hogy vannak normális tanárok is. Évek tapasztalata mondatja azonban velem, hogy ezek jóval kevesebben vannak, mint azok, akiket az iskola közelébe se lenne szabad engedni. És ez a sok éves tapasztalat a 10 évesnél idősebb magyar lakosság túlnyomó többségének szintén megvan... Szóval akinek nem inge, ne vegye magára. Tessék, itt egy kiragadott példa.

Néhány nappal ezelőtt itt, a Droidzónában említettem, hogy egyszer kirúgtak egy szakközépiskolából, mert orrbavágtam a tesitanárt. Hadd meséljek nektek erről az ideiglenesen pofonmágnessé avanzsált pedagógiai csődtömegről, és az ominózus orrbaverés történetéről. Hülye tanárt mindenki látott már, de ennek a hülyesége olyan fenomenális szintre fejlődött, hogy akár Darwin-díjra is jelölhetnénk. De nem tesszük, ahhoz túl hülye.

Az eset abban az iskolában történt, amelyről később a Járműegészségügyi Szakközépiskolát mintáztam. Az 1910-es években épült irdatlan nagy, robusztus épület, kongó, sivár folyosók, zöldre mázolt ajtók, idegtépő csengetés, a falak mentén poros vitrinek, benne félbevágott gépalkatrészekkel és más oktatási segédanyagokkal. A tanároknak alapvetően az volt a hozzáállása, hogy a tanuló nem ember, nincs joga semmihez, és örüljön, hogy beengedtük ide, erre a szent helyre, ahol indokolatlan kegyünkből kifolyólag tanulhat. Az órákat is általában úgy vezették - vagy inkább vezényelték - mintha debileket kommandíroznának: szinte minden tanár kizárólag a könyvből való diktálásra korlátozta tevékenységét, amit a következő órán visszakérdezett. Kettesnél jobb jegy nincs, a szünet - szigorúan öt perc - pedig arra való, hogy mindenki rohanjon az épület túlvégébe, a következő órára. Beszélgetni, enni, klotyóra menni, embernek lenni tilos.

Persze a tanárok kivétel nélkül flúgosok voltak. Volt köztük például olyan, aki szünetben azzal szórakozott, hogy véletlenszerűen kinézett magának egy álldogáló diákot, majd odament, és teljes erőből gyomorszájon vágta. Ez ilyen poén volt nála. Aztán vigyorogva megveregette a csodálkozva görnyedező srác vállát, mondott valami biztatót, és továbbment. Volt továbbá olyan műhelyfőnök, aki a biztonsági oktatás keretében levágta a saját ujját a lemezdaraboló géppel, amikor meg akarta mutatni, hogy "az egyik hülye" hogyan követte el ugyanezt a hibát. Volt buzeráns irodalomtanár, csak üvölteni tudó, vén trotty történelemtanár, és így tovább. A blogban majd egyszer elemezgetem az ilyen alakok tevékenységének hatását a magyar közoktatásra, s ezen keresztül az egész magyar társadalomra. Ismerkedjünk meg azonban csodálatos droidunkkal, M. László testnevelőtanárral! Íme.

M. László egy kb. 160 centis, sörpocakos, kiöregedett senkiházi volt. Az idült alkoholizmus nyomai nem csak az arcán ütköztek ki, hanem látható, vagy inkább hallható nyoma is volt. Gégéjét ugyanis platina protézissel kellett pótolni, és ettől a feje mozgása kicsit furcsa lett - szó szerint droidos - a hangja pedig olyan, mintha Donald kacsát próbálná szinkronizálni. Éppen hogy ki tudott adni valami suttogó hörgést, amit aztán valahogy szavakká artikulált. Persze aki nem értette, hogy mit mond, az hülye gyerek volt. Na, ez az implantjóska tartotta nekünk a testnevelésórákat, persze hasonló hatékonysággal, mint a kollégái a többi órát.

Történt egyszer, hogy M. László úr megunta, hogy nem hallgatunk eléggé az ő dörgő szavára, és a következő tesiórára egy karnyi hosszú, lefűrészelt seprűnyéllel érkezett. Ezzel hadonászott egész órán, és időnként elmondta, hogy aki nem viselkedik, azt ezzel veri el. Nem igazán vette komolyan senki, mert hát ennyire nem lehet barom még ő se. Na, telt-múlt az idő, az osztály egy részét elküldte a terem végébe valami feladatot végrehajtani, míg hat-hét embert - köztük engem - arra utasított, hogy a falnak támasztott ugrószőnyeget fektessük a földre. Kicibáltuk a szőnyeget a helyéről, vonszoltuk volna oda, ahová mutatta, egyszer csak azt éreztem, hogy valamivel iszonyatosan hátba vágtak! És aztán valaki tiszta eroből üti a hátamat valami baromi kemény tárggyal, és közben azt hörgi, hogy "a kurva anyádat te kis köcsög, mit mondtam én neked, hova rakjad azt a kibaszott szőnyeget!!" Igen, ez a baromállat tényleg nekem esett a seprűnyéllel! És nem is kicsit. Úgy rontott nekem, elvörösödött fejjel, gúvadt szemekkel, mintha most és itt, azonnal agyon akarna verni azért a rettentő bűnért, hogy nem egészen oda tettük le a kibaszott szőnyeget, ahová őfelsége elrendelte, vagy legalábbis nem mozogtunk elég gyorsan, mindegy, a lényeg, hogy a hátamra akkorákat vert, hogy a trikó alatt szétrepedt a bőröm, véreztem, és amikor megfordultam, még a nyakamra is rávágott egyet, ami egyébként a fejemre ment volna, ha nem hajolok arrébb. Hát erre bedurrant az agyam, mert az ilyet még 16 évesen se viseli el a magyar ember, és olyat lebasztam neki, hogy betört az orra és hanyatt zuhant.

Abban a pillanatban síri csend lett a teremben, még a labda is belefagyott a levegőbe. A srácok előtt valószínűleg lepergett az életük. Mekkora baj lesz ebből! Biztos hogy az egész osztályt kirúgják ezért, de az is lehet, hogy a családjukat is lemészárolják, hiszen itt valaki megütött egy tanárt!! A droid közben vérző orral felkecmergett a padlóról, morgott valamit és kirohant. Várható volt, hogy azonnal az igazgatóhoz szalad és jelenti, hogy bántották. Én az öltözőbe mentem, átöltöztem, és részemről befejezettnek tekintettem a tesiórát, valamint a napot is. Hazamentem. Otthon anyámék elszörnyedve nézték, hogy mit művelt velem ez az állat. Akkor láttam meg a hátamat a tükörben. Az egész hátam lila volt, a bőröm szétrepedezett, a nyakam felduzzadt. Azonnal elrohantunk a sebészetre. A röntgen szerencsére nem jelzett csontrepedést, de amikor az orvosnak elmondtuk, hogy mi történt, úgy bepöccent, hogy felajánlotta, segít összeverni ezt a rohadékot.

Két nap múlva érkezett egy értesítés az iskolától, hogy jelenjek meg a fegyelmi bizottság előtt ekkor és ekkor. Bementünk, de meg se hallgattak: mindenféle tárgyalás, vizsgálat nélkül közölték anyámékkal, hogy azonnali hatállyal elbocsátanak az iskolából, és mellesleg rendőrségi feljelentést tesznek testi sértésért. Anyám erre eléjük tette az orvosi látleletet, és megkérdezte, hogy tessék mondani, ugye a fiam verte össze saját magát, mielőtt bevert egyet a tanárnak? A tisztelt bizottság erre csak hápogott, arra nem számítottak, hogy valaki ellent mer mondani az ő megfellebbezhetetlen szavuknak, hát ezt nem szokás! De mivel a törvény az törvény, kénytelenek voltak további vizsgálatot elrendelni, ugyanis addig csak az implantjóskát hallgatták meg az esetről, és az ő meséje alapján hozták meg a döntést az én kirúgásomról! Most azonban beidéztek néhány srácot az osztályból, akik egybehangzóan állították, hogy a tanár megtámadott engem, és teljesen jogosan ütöttem vissza. Az igazgató majd' felrobbant a dühtől, látszott, hogy legszívesebben eltaposta volna ezeket a kis pondrókat, akik egy tanár ellen merészeltek vallani, de nem tehetett mást, kénytelen volt elismerni a tanár felelősségét, és engem felmenteni.

A történetnek persze nem itt volt a vége, ugyan dehogy. Az ítélet kihirdetése után az igazgató odament anyámékhoz, és közölte velük, hogy jogilag ugyan nincs lehetosége engem kirúgni, de azt garantálja, hogy minden tárgyból meg fogok bukni. Igen, ilyen emberek vannak Magyarországon, és döntenek a gyerekek sorsa felől! Szóval gyakorlatilag csak kirúgtak az iskolából, bár hivatalosan én mentem el onnan. A botozós tanárt "büntetésképpen" áthelyezték, ami azt jelentette, hogy egy másik osztálynak lett az osztályfőnöke. Nagy büntetés!

Mindez csak egy pillantás lenne a magyar közoktatás kulisszái mögé, fejezet a mindennapi történetekből, de a dolog nem itt ért véget. Átmentem egy gimnáziumba, ahol pár év múlva leérettségiztem, és főiskolára kerültem. Ha ott maradtam volna, abban a tróger szakközépiskolában, valószínűleg alkoholista melós lennék valami lakatosüzemben. M. László viszont ott maradt. Lássuk, hogyan is alakult a további sorsa. A beszámoló egy havertől származik, aki néhány évvel később ugyanebbe az iskolába járt, egy másik szakon.

Történt egyszer, hogy egy osztály tanár nélkül maradt, és csak M. Lászlót tudták beküldeni helyettesíteni. Laci bácsi roppant komolyan vette a feladatát. Amint a terembe belépett, elbődült, mint egy bikaborjú, akinek platina gégeprotézise van, hogy KUSS LEGYEN, ("khrrhrkusshh lkhrreggyenn") és az óra egészét úgy kívánta levezetni, hogy ő a katedrán áll, és árgus szemekkel figyeli a kis pondrókat,, akiknek a keze szigorúan az asztalon van, őt nézik, és pisszenni sem szabad nekik. Igen, ez komoly. Na, ez ment vagy tíz percig, amikor a tanár úr kipillantott az ablakon, és rettentő, szörnyű, borzasztó dolgot látott... Az épület előtt, az utcán... kimondani is rettenetes... néhány srác állt... és... dohányoztak! Az iskola előtt! Igen, ott állt három pimasz, semmirekellő, senkiházi, és mintha szabadna nekik, szívták a cigarettájukat, és a füstöt egyenesen a légkörbe fújták! Mintha nem is létezne a házirend, ami ezt a legszigorúbban tiltja! M. László természetesen azonnal érezte, hogy itt neki kell közbelépnie, mert ha ő nem, akkor senki sem oszt igazságot, márpedig ő erre született, ezért van, ez élete értelme.

M. László, miután megbizonyosodott arról, hogy a kis pondrók még mindig feszesen az asztalon tartják a kezüket, és üveges szemekkel bámulnak a tábla fölött elhelyezett címerre, kirohant a teremből, leviharzott a lépcsőn, és kirontott a kapun. Már messziről üvöltve - khrr, hrrr, krrhhrrr, gollam, gollam! - rohant a srácok felé, akik kővé dermedve meredtek a rájuk rontó köpcös, piros melegítőbe öltözött, furcsán harákoló öregúrra. Kisvártatva azonban a hörgő-krákogó hangok aránylag értelmes szófoszlányokká kezdtek összeállni, mint pl. "iskola előtt... tilos" vagy "taknyos kölykök" illetve "kurva anyátok, szétverem a pofátokat." A srácok egy darabig nézték a különös öngyilkosjelöltet, majd mikor közelebb merészkedett, rákiáltottak:

- Mi a faszt durrogsz itt, papa? Kinek a kurva anyját, he? Úgy baszunk szájba, hogy a fejed lerepül!!

Újabb orrbaverést azonban nem sikerült M. Lászlónak begyűjtenie, ugyanis a "pimasz válaszon", valamint azon, hogy a "taknyos kölykök" fenyegetni merészelték őt, úgy felhergelte magát, hogy ott, helyben szívrohamot kapott, összeesett és meghalt... Azt már sohasem tudta meg, hogy a fiúk nem is az iskola tanulói voltak, hanem egyszerűen csak álltak a villamosmegállóban és cigiztek, mit sem törődve azzal, hogy miféle épület van mögöttük.

Igen, egyértelműen Darwin-díjas történet.

No de képzeljük magunkat szegény srácok helyébe. Állnak, dumálnak, rágyújtanak... egyszer csak előront valahonnan egy tornaruhás öreg fószer, és furcsa hangon hörögve szidja az anyjukat, meg akarja verni őket, és azt se tudják, hogy miért! Aztán egyszer csak a szívéhez kap és meghal... Hát erre mit lehet csinálni? Te mit tettél volna? Na és most képzeljük el azt is, mit láttak ebbol fentről, az osztályteremből... Az biztos, hogy M. László halála méltó volt személyiségéhez. Következő életében valószínűleg hörcsög lett. Lehet, hogy most éppen ott zizeg mögötted, a terráriumban, és az üveget kaparva azt akarja mondani, hogy ne dohányozz a szobában, mert...