DROID-029
2004.03.08.
A mai Droidzóna témája egy volt osztálytársam. Lassan tíz éve, hogy érettségiztem, de a történet mégsem régi, mert a mai napig nem zárult le. Droidunk nevét nem írom ide, mert még beugat, hogy megsérültek a személyiségi jogai. Nevezzük el mondjuk Oláh Tibornak. A történet nem egy szokványos "volt egy seggfej osztálytársam" témájú eszmefuttatás, bár annak indul. A közepére szappanopera lesz, a végére pedig hihetetlen nagy droidsztori. Tessék, olvassátok.
1992-ben (hű, de rég volt) történt, hogy eltanácsoltak az Újpesti Műszaki Szakközépiskolából, miután bepancsoltam egyet egy túl agresszív tesitanárnak, akit egyébként szintén felvettem a Droidzónában megörökítendő egyedek sorába, és majd később elolvashatjátok, hogy volt ez a történet. Rövid úton más iskola után kellett néznem, így kerültem egy gimnáziumba, amelynek a nevét szintén nem írom le, elég az hozzá, hogy nem volt valami komoly kvalitású intézmény. Ebben az iskolában már az első évben több flúgost láttam, mint később a katonaságnál, pedig arról is mesélhetnék sokat (mesélek is: Tomcat's Army Report). Ezek egyike volt Oláh Tibor, akivel egy padba kerültem, két másik sráccal egyetemben, akikről még lesz szó a történetben. Egyiküket nevezzük Torma Péternek, már csak azért is, mert ez a neve, a másik pedig maradjon "Császár, a rejtélyes", mivel ezen a néven szerepel a Revenge on School-ban, és mellesleg a mai napig is országos jó haverom.
Tibor érdekes droid volt. Nem, egyáltalán nem tűnt ostobának vagy ilyesmi. Akkor még nem látszott rajta a droidság. Legalábbis úgy egy hétig... Aztán beszélgetni kezdtünk. Akkoriban divatos téma volt az ufókutatás, a parapszichológia és más marhaságok, mindenki olvasott ezekről valamit, így én is, több ilyen könyvem is volt. Fiatalabb olvasóknak talán különös lehet ez, de ezeket a dolgokat akkor még nem röhögték körbe az emberek, mint orbitális marhaságot, hanem egyike volt azoknak az érdekes, új dolgoknak, amelyek hirtelen százezerszám jelentek meg a rendszerváltás után. Kiderült, hogy Oláh Tibor is érdeklődik a téma iránt. Nos, ezzel még semmi baj, de a gyerek már akkor olyannyira belegabalyodott ezekbe a "tudományokba", hogy Hargitai Károlyt megszégyenítő eszmefuttatásokat vágott le egy-egy irodalom- és egy földrajzóra között az univerzumot mozgató energiák és törvényszerűségek működéséről. Azzal persze nincs is semmi baj, ha az ember ilyesmiken gondolkodik, de egy idő után nekem és Császárnak feltűnt, hogy Tiborkának bármilyen légből kapott, áltudományos rizsát hordunk össze, azt azonnal képes órákon át elemezni, olyan komoly arccal, mintha valami egyetemen tartana előadást. Kicsit el volt szállva a gyerek. Magát katolikusnak mondta, de a vallást is valami különös, okkult tanként kezelte. Egy idő után rendszeres unaloműzőnek használtuk a srácot, mondtunk neki pár megfelelően misztikusan hangszó szótöredéket, és már kezdte is ontani az érdekesebbnél érdekesebb elméleteket.
Ezek után azt hihetnénk, hogy Oláh Tibor valami világtól elrugaszkodott, szódatalp-szemüveges kis seggfej volt, aki most valami plázában dolgozik takarítóként, és hétvégenként az ősmagyar űrhajózás titkairól írogat soha meg nem jelenő könyveket. Hát nem... Oláh Tibor egy igazi bombázó szépfiú volt, az a lányok kedvence típus. Szőke haj, kék szem, ártatlan tekintet. Az első benyomása mindenkinek az volt, hogy egy brilliáns intelligenciájú emberrel futott össze. Remek beszélgetőpartner volt, művelt és olvasott, kiváló humorérzékkel. Az a fajta, akit valahogy nem lehetett nem szeretni. Az a fajta, aki mindig olyasmiket csinál, amit mások nem. Bulikban mindig ő volt a középpont, mindig neki voltak a legjobb cuccai, a ő mesélte a legérdekesebb sztorikat, ő csinálta a legextrémebb dolgokat. Mindenről tudott, minden érdekelte. A lányok megőrültek érte, a fiúk felnéztek rá. Szinte már undorítóan tökéletes volt, mintha valami istenség ereszkedett volna a gyarló középiskolások közé...
Ám ha a mélyére nézett az ember Oláh Tibor világának, megláthatta, mi van mögötte. Semmi. Oláh Tibor másik énje egy hazudozó senkiházi volt. Igaz, hogy mindig a legújabb cuccokban járt, de odahaza, a lakásukban mállott a vakolat a falról. Igaz, hogy tele volt az élete olyan kuriózumokkal, amiről más nem is hallott soha, de ezek csak sznob divatcikkek voltak. Mondok egy példát: egyszer szerzett valahonnan külföldről egy baseballsapkát. A sapka ellenzője fölött egy cérnaszál volt kifeszítve, az ellenző egyik sarkától a másikig. Amikor megkérdeztük, az miért van ott, öntudatosan magyarázni kezdte, hogy ez bizony attól "a" baseballsapka, hogy ez a cérnaszál ott van, mert anélkül ez nem lenne eredeti, mert ez bizony különlegesség ám. Mellesleg baseballozott is, mert az is afféle egzotikus újdonság volt, és kevesen csinálták. Vagy ott volt a másik "hobbija." Emlékszik még valaki arra, hogy valaha, úgy tíz éve, a szedett-vedett műholdas tévécsatornák némelyikén felpuffasztott izomzatú faszik püfölték egymást nap mint nap? Ezt a "sportágat" pankrációnak nevezték, legalábbis magyarul, angolul wrestling volt a neve, bár az valójában birkózást jelent, ez pedig afféle cirkuszi műbalhé volt, kamu ütésekkel. Oláh Tibor tucatszám hordta be az iskolába a WWF, azaz a World Wrestling Federation magazinját, és naponta kiselőadásokat tartott nekünk arról, hogy ebben a sportban, azaz a pankrációban mi micsoda, mit hogyan kell érteni... és ezt csak azért, hogy legyen valami különleges, amit csak ő tud. Az általános műveltségérol is rögtön kiderült, hogy nem sokat ér, ha olyan téma került szóba, amit érteni is kellett. A hétköznapi élethez pedig olyan hülye volt, mint hat pár rendőrcsizma. Egy karórát beállítani, vagy egy videót felvételre programozni már meghaladta a tudását. Persze ezt ő nem úgy adta elő, hogy na, ehhez hülye vagyok, hanem általában úgy, hogy:
- Áh, tudod ezek a technikai dolgok tőlem idegenek...
És ez olyan elegáns volt.
A sok primitív tuskóállat persze mit látott ebben az Oláh Tiborban? Mint mondottam, valami földre ereszkedett félistent. Maga köré gyűjtötte az iskola összes senkiházi ingyenélőjét. Divatleszbikus kis kurvákat, szétpiált agyú hülyegyerekeket, drogosokat, flúgosokat, tehát mindenkit, akit meg lehetett etetni az ő gondosan ápolt imázsával. Egy vagy két év múlva, ha az ember kiment szünetben a folyosóra, egy bizonyos ablakpárkányon üldögélve mindig megtalálhatta Oláh Tibor urat, körülötte rajongói tömegével, akik tulajdonképpen nem akartak tőle semmit, csak olyan jó volt nekik nézni Tibike csinos pofikáját. Néha leereszkedett ezekhez a rajongókhoz, kegyes életvezetési tanácsokat adott nekik, megvigasztalta a hüppögő kis ribancokat, akik öngyik akartak lenni, frankó sztorikat sugárzott a haveroknak, és mesélt magáról. Suli után folytatta ugyanezt a város különböző szórakozóhelyein, mert ugye nyomulni kell. A slepp legkitartóbb tagja nem volt más, mint az egykori padtárs, Torma Péter. Ő elég szépen átalakult Tibike barátsága kapcsán; míg elsőben még egy aránylag kultúrált emberke volt, akit komolyan érdekelt a számítástechnika, a programozás, és elég jól rajzolt, addig harmadik végére Tibike hosszú, zsíros hajú divatrockert csinált belőle, szó szerint szétitta az agyát, és az érettségin egyes-egyedül ő bukott meg az egész iskolából! Pedig már akkor is mindenkit igyekeztek átrugdosni a vizsgán...
Mint említettem, Oláh Tibor egy hazudozó senkiházi volt. Nem úgy hazudott azonban, ahogy általában a hazudozást értjük. ő tulajdonképpen nem hazudott sohasem. Csak éppen mindig elmondta, amit nem kellene, azoknak, akiknek nem kellett volna. Esetleg nem is mondta el, csak megkérdezte. De valótlant sosem állított. Ilyesmi általában akkor történt, ha valaki nem akart beilleszkedni az ő boldog baráti körébe. Vagy ha netán megkérdőjelezte az ő isteni mivoltát. Én történetesen ebbe a kategóriába estem. Volt akkoriban egy barátnőm - az első barátnőm egyébként - akivel két év után kicsit kisiklott a kapcsolatunk. Nem vesztünk össze, csak kicsit megfagyosodott a viszony. Fülébe jutott ez az Oláh gyereknek, és mivel ő is ismerte a barátnőmet, elment hozzá beszélgetni. Közben elmondott neki egyet s mást arról, hogy én miket mondtam róla... No persze nem úgy, mintha árulkodna, hanem rákérdezett, hogy ti tényleg ezt és ezt csináltátok, meg tényleg így és így? Hát mert a barátod azt mondta... (Tegye fel a kezét az a férfiember, aki nem mesél el dolgokat a barátnőjéről a haverjainak!) Na, erre a barátnőm természetesen bepöccent, hogy én miket terjesztek róla, és azonnal véglegesen szakított velem. Azóta sem áll szóba velem. Tibike ezután persze mindenkinek elmesélte a történetet, persze úgy, hogy én miket hazudoztam összevissza szegény lányról, és neki kellett közbelépnie ahhoz, hogy kiderüljön az igazság... A suliban mindenki ellenem fordult, én lettem a hazug geci, akivel nem állt szóba senki. Ezen persze nekem ment fel az agyvizem, és elmentem megruházni Oláh Tibort. Fogtam a gyereket, és kirángattam a suli elé. Erre még neki állt följebb, hogy én ne rángassam őt, mert ő csak az igazságot mondta el, és azt is csak azért, mert a barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt! De akkor már kijöttek utánunk vagy tízen, nagy felháborodva, hogy én mit képzelek, hogy bántom a kedves kicsi Tibikét, szóval végül is nem vertem meg, sőt, örülhettem, hogy nem ők agyaltak meg engem.
Akkor nagyon kevés barátom maradt. Mindenhonnan kiutáltak, kinéztek, iskolába is csak dísznek jártam. Az egyetlen, aki mindig velem volt, Alfa, a hatalmas német juhász kutyám. Teljes depresszióba estem, tizenévesen amúgy is hajlamos ilyesmire az ember, és Alfa volt az egyetlen, akivel beszélgetni tudtam. A másik barátom a számítógép volt. Ebben az időszakban írtam meg a Revenge on School-t, és akkoriban tényleg olyannak láttam a világot, ahogy abban a játékban kinéz. Nagyon egyedül voltam. Igen, volt családom is, de azt talán hagyjuk.
Rátett a dologra egy lapáttal egy újabb történet. Megismerkedtem egy lánnyal. Új volt a sulinkban, nem tudta, hogy engem utálni kell, ezért néha-néha beszélgettünk. Aztán ebből az lett, hogy megbeszéltünk egy randit. Ám amikor elmentem a megbeszélt helyre, egy metróállomásra, nem csak a lányt találtam ott. Egy oszlop mögül hirtelen Oláh Tibor bukkant elő, elmaradhatatlan csatlósával, Torma Péterkével! Mindjárt azzal indított, hogy:
- Te, hogy is volt az, amit meséltél, hogy az Ági meghalt?!
Eltartott egy darabig míg leesett, miről beszél. Volt neki egy barátnője, vagy két évvel ezelőtt, egy igen hülye félolasz csaj, neki is lenne helye itt, a Droidzónában. A csaj az iskolaév végén hazament Olaszországba. Ágnes volt a neve, avagy, ha úgy tetszik, Agnese. Úgy fél évre rá Tibike könnybe lábadó szemmel, elcsukló hangon bejelentette a rajongóinak, hogy az ő szeretett Agnese-je odahaza haldoklik, rákbeteg. Hogy igaz-e vagy sem, azt persze nem tudom. Egyszer, egy beszélgetés során szóba került ez az olasz csaj köztem és alakuló barátnőm közt, és azt mondtam, nem tudom, mi lehet Ágival, valószínűleg meghalt. Ez aztán eljutott Oláh Tibor fülébe, és kapva kapott az alkalmon, hogy bebizonyítsa, hogy hazudtam. Szóval most ott álltunk a metrómegálló közepén, és jött Oláh Isten, hogy fejemre olvassa a bűneimet.
- Szóval te hazudozol Agneséről? Mi?!
- Te most miről beszélsz? - kérdeztem.
- A hazugságaidról! Hogy folyton hazudozol! Beverjek egyet, he?
Na, ez volt, ami még annál is jobban meglepett, hogy ide merte tolni a pofáját, ugyanis Tibike mindig is azt hangoztatta, hogy ő sohasem ütne meg senkit. Valóban, mindig egy kis mézesmázos nyáladék volt, ha valaki meglökte, vagy durván szólt rá, akkor is csak nézett a szép szemével, mint aki nem érti, mi történik. Itt meg nekem akart jönni. Tetszik érteni? Nem? Én értettem. A megfejtés: biztonsági kamera. Kezdj el verekedni egy metróállomáson, és két perc alatt lejön vagy tíz rendőr érted. Tibike pontosan ezt akarta. Provokált, hogy megüssem. Elém állt, sértegetett, de nem ütött elsőnek. Mert ha ki tudja provokálni, hogy nekimenjek, akkor megint eljátszhatta volna a megtámadott mártírt, aki pedig csak az igazságot akarta felfedni, és a barátnőm szeme láttára vitet el a rendőrökkel. Mindezt azért, mert a csajt ő is kinézte magának, és a hátam mögött már hetek óta oltogatta azzal, hogy én milyen egy szemét vagyok. De nem ütöttem meg. Végül megfogta a csajt, berángatta egy épp megálló metrószerelvénybe, és még párszor odavetette: "Elkaplak! Figyeld meg, elkaplak!" Ezt persze nem tette meg. Én meg szépen hazamentem a farkaskutyáimhoz és a számítógépemhez...
Hanem körülbelül egy hét múlva kaptam egy levelet tőle. Mivel feladót nem írt rá, felbontottam. Amikor a jellegzetes, táncoló buzibetűit megláttam, már ki is akartam dobni, de végül valamiért elolvastam. Nos, a gyerek nem kevesebbet ajánlott fel, mint hogy hajlandó megbocsátani nekem!! Ő. Nekem. Hát ekkorát már rég néztem. Addig is tudtam, hogy valami nem stimmel a gyerekkel, de a levél olvasása után biztos lehettem benne. Nem kevesebbet állított, mint hogy ő "már négy éve próbál engem a helyes irányba terelni", meg hogy "ő mindig is a javamat akarta", és így tovább, szóval hogy ő tulajdonképpen egy jó atya gondoskodásával ügyel az én helyes fejlődésemre, csak hát ugye én mindig hazudozok, meg ilyenek. Apám!
De ekkor már rég nem érdekelt, él-e, hal-e Oláh Tibor, meg az összes senkiházi, aki körülötte zümmög. Más dolgok érdekeltek. Akkoriban fedeztem fel a Terror News-t, a legendás lemezújságot, és kezdtem írogatni bele, és így kezdtem demópartykra járni, hogy rövidesen a demoscene-en kössek ki. Közben 1995-ben leérettségiztem, és otthagytam az iskolát. Főiskolára jártam, a szakma és a demoscene révén annyi haverom volt, hogy meg se tudnám őket számolni. Nem is gondoltam többé arra, ami 1994 környékén történt velem. Eltelt egy év, két év, sok év...
Eltelt 1998, voltam katona, majd leszereltem. Valamikor 1999 tavaszán átjött néhány volt katonatársam szerepjátékozni. Ülünk, játszunk, dobáljuk a kockákat, egyszer csak csöngetnek... Mondom, biztos megjött a pizza. Lemegyek, kinyitom a kaput... Hát ki áll ott? Igen! Oláh Tibor, és mellette Torma Péter... Igen, öt év elteltével egyszer csak megjelentek az ajtóban, és becsöngettek. Na de hogy megváltoztak! Tibikéből, az angyali tekintetű, misztikus Tibikéből körszakállas, zsíros hajú félcsöves lett, Torma meg még elvadultabb külsőt öltött. Még mindig ugyanazokat a cuccokat hordták, amit középiskolában: elnyűtt, seggig érő flanelling, ócska farmer, oldalt lógó rockerkendő (1999-ben!) és Tibikén még mindig ott virított az emlékezetes cérnaszálas baseballsapka! Hát én részegen se tudnék két ilyen rossz jampec karaktert tervezni, pedig már elég régen foglalkozom grafikával. Első megdöbbenésemben csak annyit tudtam kinyögni, hogy:
- Ö... hát... ti?
Erre Torma Péter elővett egy brilliáns Colgate-reklámmosolyt, és Tibike nevében megszólalt, mert ő éppen az esti eget bámulta a dizájnos napszemüvegén keresztül, farzsebbe nyomott kézzel, lazán hátrabillentett bokával.
- Hát, eljöttünk hozzád, mert gondoltuk, hogy már eltelt annyi év, hogy a régi harag elmúljon, és hát szeretnénk beszélgetni veled, mert ugye a régi bandához tartozol Te is, és mi nem haragszunk rád...
Na, erre nyeltem le az ádámcsutkámat háromszor, hát ekkora droidok a világon nincsenek! Ezek tényleg képesek voltak ilyen előzmények után, évekkel később beállítani hozzám, mint valami régi baráthoz! Nos, én igen cifrán tudok káromkodni, de akkor és ott valahogy egy szimpla "na húzz az anyádba" kinyögésén többre nem tellett. Az is igaz, hogy a házunk kapuját valószínűleg ötven éves fennállása alatt egyszer se vágták be ilyen vehemenciával, mint én akkor. Ebből mondjuk értettek is, mert elkotródtak. Vártam, hogy újra becsöngetnek, a srácokkal lementünk volna egy kis ruhát osztani nekik, a régi barátság emlékére, de nem tették.
Ez volt 1999-ben, négy évvel az érettségi után. Már régesrég újra elfelejtettem az egészet, amikor egyszer csak 2003 augusztusában kaptam egy e-mailt, az alábbi tartalommal:
|
Dátum: Fri, 8 Aug 2003 16:32:11 +0200 (CEST) Feladó: "Senki sincs itt" Tárgy: üzenet a falanszterbe Ma láttam a holnapot, ó bárcsak menne el. Kérdezz? |
|
Dátum: Fri, 8 Aug 2003 18:58:15 +0200 (CEST) Feladó: "Tomcat" Tárgy: Re: your mail Te meg ki a kisfaszom vagy? |
|
Dátum: Fri, 8 Aug 2003 19:52:40 +0200 (CEST) Feladó: "Senki sincs itt" Tárgy: üzenet a falanszterbe Mindenkit becsaphatsz, de engem soha, mert már a részed vagyok. Hogy miért? Te nem engedtél el. Hát úgy lett, ahogy akartad. Itt vagyok. Jelentkezz, ha üdvözölhetlek a fizikai világban. Nem is olyan rossz itt. |
|
Dátum: Sat, 9 Aug 2003 15:25:14 +0200 (CEST) Feladó: "Tomcat" Tárgy: Re: üzenet a falanszterbe Aha. Fantasztikus. No, csak vigyázzál ezzel a fizikai világgal, mert itt minden csak ideiglenes. Te is. |
|
Dátum: Sat, 9 Aug 2003 18:50:09 +0200 (CEST) Feladó: "Senki sincs itt" Tárgy: fáj Igazad van, én a fizikai világba menekültem és el is fogok múlni. De ami itt van, legalább egy időre megnyugtat. És te? A transzcendesben ragadt belőled egy darab. Az agressziót onnan töltötted le. A te életed már most az a pokol, ami rám MÉG CSAK VÁR. |
|
Dátum: Mon, 11 Aug 2003 20:43:19 +0200 (CEST) Feladó: "Tomcat" Tárgy: Re: fáj Amúgy milyen a Budapest Plage? Kúrogatod az anyagi nőket? |
|
Dátum: Wed, 13 Aug 2003 17:08:32 +0200 (CEST) Feladó: "Senki sincs itt" Tárgy: Re: fáj A plage ingyen altatószer a népnek, néha sétálok egyet itt, a belvárosban. Nekünk viszont itt az ideje találkoznunk. |
|
Dátum: Thu, 14 Aug 2003 18:47:53 +0200 (CEST) Feladó: "Senki sincs itt" Tárgy: Re: fáj > Nem talalkozom olyasvalakivel, aki csak nevtelenul mer leveleket > irogatni, Pontosan tudod, ki vagyok, megneveznem magam felesleges. > es csak olyan helyrol, ahol nem latja senki. Ne tüzelj vaktában... amikor szemtől szemben álltam előtted, akkor sem vállaltad a kihívást. Eljárt az idő a régi fegyvereid felett: arrogancia, gyilkos dac, és főleg vádaskodás. Nincs szükségem önigazolásra, tudom, hogy csak támadsz (elég messziről). Amennyiben mégis gyávasággal vádolsz, emlékeztetlek, hogy egy olyan emberrel akarok találkozni, akit természetfeletti társbérlők 7 éve azzal zaklatnak, hogy öljön meg engem). Elég a köpködésből. Csak te és én. Nos, ki mer mit csinálni...? |
|
Dátum: Thu, 14 Aug 2003 21:15:18 +0200 (CEST) Feladó: "Tomcat" Címzett: "Senki sincs itt" Tárgy: Re: your mail > Pontosan tudod, ki vagyok, megneveznem magam felesleges. Pedig ugy illendo. > Ne tüzelj vaktában... amikor szemtől szemben álltam előtted, akkor > sem vállaltad a kihívást. Kihivast, he? Mirol beszelsz te? Legutobb a dojoban hivtak ki. Szerintem menj el orvoshoz, valami bajod lehet odafenn. > Eljárt az idő a régi fegyvereid felett: arrogancia, gyilkos dac, és főleg > vádaskodás. > > Nincs szükségem önigazolásra, tudom, hogy csak támadsz (elég > messziről). En tamadok messzirol? Nekem ott a nevem a leveleimben, az en IP cimemet le lehet kovetni, hogy honnan irok. Es te? > Amennyiben mégis gyávasággal vádolsz, emlékeztetlek, hogy egy olyan > emberrel akarok találkozni, akit természetfeletti társbérlők 7 éve azzal > zaklatnak, hogy öljön meg engem). 7 eve 1996 volt. Abban az evben tortenetesen nem emlekszem semmilyen termeszetfeletti esemenyre. > Elég a köpködésből. Csak te és én. > > Nos, ki mer mit csinálni...? Most te bunyozni hivsz engem, kissrac? |
|
Dátum: Tue, 19 Aug 2003 15:38:21 +0200 (CEST) Feladó: "Senki sincs itt" Címzett: "Tomcat" Tárgy: Re: your mail > Kihivast, he? Mirol beszelsz te? Legutobb a dojoban hivtak ki. > Szerintem menj el orvoshoz, valami bajod lehet odafenn. Veled szemben álltam. Arra kértelek, hogy beszéljünk. Rámcsuktad az ajtót. Nem is először tetted. Ha nem azért tetted ezt, mert nem akartál szembenézni velem (és azzal, amit közölni szeretnék), akkor miért? Miért? > En tamadok messzirol? Nekem ott a nevem a leveleimben, az en IP > cimemet le lehet kovetni, hogy honnan irok. Es te? Ha visszaolvasnád, amit eddig nekem írtál, láthatod, hogy eddig voltam kis köcsög, fasz, buzi, stb. Ezt nevezed kommunikációnak? Köpködsz, mindent megteszel, csakhogy ne álljunk egyszer szemtől szemben. Én nem sértegetlek. Az én eszközöm az igazság. A tiéd pedig - újra mondom - az arrogancia, a vádaskodás és a gyilkos dac. > 7 eve 1996 volt. Abban az evben tortenetesen nem emlekszem > semmilyen termeszetfeletti esemenyre. Bevallom, a 7 év egy emberi, tehát nem tökéletes intuíció volt. Lehet, hogy 8, lehet, hogy 6. Mint mindig, most sem a lényegre koncentrálsz. A mondanivalóm lényege, hogy feltett szándékod megölni engem. Az is biztos, hogy ez én nem neked állok az utadban. De kész vagyok megállni veled szemben, ha szándékod tényleg olyan komoly. > Most te bunyozni hivsz engem, kissrac? Gyávasággal vádolsz. Virtuálisan könnyű nagynak lenni. Szállj be a fizikai világba velem. Nem bántani akarlak. Csupán mondanivalóm van a számodra, neked pedig szándékaid velem. Felajánlom, hogy megvalósíthatod őket, végre nem csak az érzéseidben vagy a kis wwwilágodban, hanem a valóságban. Nincs mitől félned, hacsak nem a benned lévő önpusztító erőtől. > Egyébként a leveleiden jókat derülnek a haverjaim. Nem értik, hol > találtam egy ilyen debilt, aki ilyeneket írogat. Harmatgyenge. Mutasd meg nekik ezt. Nem foglalkozom ufókkal, nem tudok varázsolni, nem vagyok semmilyen szekta tagja és nem ismerem az anyagteremtő gépet. Egy dolgot szeretnék tudni. Kettőt. Mi váltotta ezt ki belőled? Miért tart még mindig? Kérlek ne valami olcsó dologgal gyere, hogy "Tudod te azt nagyon jól", meg "Kérdezd meg a pszichiáteredet". Légy férfi. Te vagy az egyetlen a periférián az akkoriak közül. Nincsen láthatatlan "Tibor által zaklatottak klubja". Mindenki mással vagy jó a kapcsolatom vagy békében váltunk el és azóta is megismernek az utcán. És ők sem értik, miért csinálod ezt. Túl olcsó poén lecsapni a másikat azzal, hogy zaklat. A kérdéseim világosak. Pár válasz és megszűnök. Kérek tőled egy fél órát, hogy örökre eltűnhessek. |
|
Dátum: Thu, 24 Aug 2003 21:53:18 +0200 (CEST) Feladó: "Tomcat" Címzett: "Senki sincs itt" Tárgy: Re: your mail "A DSM-IV tizenegyféle személyiségzavart sorol fel. A narcisztikus személyiségzavar kategóriája például olyan személyre vonatkozik, aki túlontúl el van telve önmaga fontosságával, állandóan mások csodálatát és figyelmét akarja elnyerni, ugyanakkor teljesen érzéketlen mások szükségletei iránt, és gyakran ki is használja őket." Atkinson-Smith-Bem-Hoeksema: Pszichológia. Második, javított kiadás 458. oldal. És most kuss. |
| << előző droid | következő droid >> |