DROID-023
2004.03.01.

Reggel felkeltem, eltelt a fél nap, és már kezdtem aggódni, hogy nem lesz mára droidsztori. Hát lett. De még mekkora!

A dolog ott kezdődött, hogy pár nappal ezelőtt előkerült egy régi kedves barátom, Worf, akivel annak idején együtt csináltuk a Revenge on Army-t. A srác azóta is grafikus, kiválóan rajzol, és felvetettem neki, hogy esetleg eljöhetne a Mithishez, ahol én grafikuskodom, hátha kell nekik új ember. Összepakoltuk hát pár rajzát referenciának, felszálltunk a metróra, és irány a cég...

A metró persze kiváló reklámhordozó, így hát elővettem néhány ív reklámmatricát, és javasoltam, hogy tegyük ki. Pár nappal ezelőtt, szintén itt a Droidzónában elmélkedtem egy keveset ennek a morális hátteréről, és arról, hogy emiatt néha beugatnak kisebb-nagyobb droidok, akiknek az életükben az a legszörnyűbb dolog, hogy valakit matricát látnak ragasztani. Akkor néhány költői kérdést is feszegettem e droidok lelkivilágával kapcsolatban, és megfogadtam, hogy a következőnek fel is teszem ezeket. Hát eljött az alkalom!

Elérkeztünk az utolsó kocsi végéig, ahol szintén felkerült egy matrica a falra, s mivel a szerelvénynek itt vége volt, be is fejeztük. Itt találkoztunk a droiddal. A droid egy jól szituált, szakállas, öltönyt és szürke ballonkabátot viselő ürge volt, a fal mellett támaszkodott, és amint a matricát észrevette, azonnal durrogni kezdett.

- Hát azé' má' nem kéne összemocskolni a metrót! Hát ki engedte ezt meg! Hát...

Ó, mondom, kapás van.

- Magát annyira zavarja ez a kis matrica?
- Hát igen, mert... mert a metró az enyém is!
- Jó, és kértek-e magától engedélyt, hogy azt a reklámot feltegyék? - mutattam egy reklámplakátra a falon, ami, A4-es méretű lévén, pontosan harmincszor volt nagyobb, mint az én kis matricám.
- Az más! Annak nem tudok szólni, de igen, azok is bunkók. De tudok szólni másoknak! Más bunkó, tahó parasztoknak! Akik összeragasztgatják a metrót!
- Uram, Önnek ez a legnagyobb baja az életben? Menjen haza, nézze meg este a Híradót. Ma este legalább hat palesztin gyereket fognak agyonlőni az izraeli katonák. Be fog telefonálni a követségükre, hogy tiltakozzon?
- Hát, hát, azt nem, mert az más! De ragasztgatni akkor se szabad!
- Magát tényleg ez, és csakis ez zavarja?
- Rendőrt kéne hívni ide!
- Jól van, hívjon, ha akar.

A párbeszéd közben Worf folyamatosan röhögött, és az egész ív matricát kiragasztgatta a faszi körül, aki ettől egyre jobban felhergelte magát. Végül nekiveselkedett, hogy lekaparja az egyiket. Sikerült is lehúznia, és diadalmasan ráragasztotta Worf kabátujjára. Álltunk, néztük...

- Hm - mondtam Worfnak - az úr, hogy úgy mondjam, offenzív.
- Nos, igen, ez már kezd személyeskedésbe fordulni.

Fogtam, leszedtem a matricát Worfról, és átragasztottam a faszira. Erre az dühödten letépte magáról, és "ne ragasztgassa ide!" kiáltással átragasztotta rám. Éppen le akartam húzni, amikor a faszi se szó, se beszéd, egyszerűen nekiesett Worfnak, és üvöltve elkezdte rángatni a kabátját! Na persze, a grafikust se kell félteni, megfogta az ürgét, és belökte a sarokba, ahol rövid átnevelésben részesítettük. Pl.: "befogod a pofádat, büdös paraszt, mielőtt belelépünk", és egyéb, nem dokumentált droidprogramozási utasítások. Ám ez a droid valami új verzió lehetett, vagy már patchelték az öntudat-modulját, mert amikor elengedtük, nem fogta fel, hogy ideje lenne csendben meghúznia magát, hanem üvölteni kezdett.

- Segítség! Rendőrt! Rendőr... Megtámadtak! Az utolsó kocsiba rendőrt! Segítség!!

Azzal kalimpálva rohant a segélykérő gomb felé. Mondom Worfnak, hogy szerintem hagyjuk a picsába, mert ez csak abból értene, ha kinyírnánk, szóval inkább menjünk. Épp az Arany János utcához érkeztünk, kiszálltunk. Távozásunknak komikus aláfestést adott a kihalt állomás végéből előszűrődő vonyítás, ami csirkefogókat, huligánokat és bűnözőket emlegetett, és a metróvezető hangja a hangosbemondóban, amint igyekezett megnyugtatni a túlpörgött droidot, és rávenni, hogy beszéljen érthetően. Békésen távoztunk, és a Mithis irodájáig már egyetlen droid sem ugrott nekünk, pedig még kiraktunk pár matricát itt és ott.

Azt nem értem, honnan szalajtják, hol nevelik ezeket az embereket, akik életük kockáztatása árán is ragaszkodnak a hülyeségükhöz. Gondoljunk bele a helyzetbe. Adott két fiatal srác, egyik se húsz kiló vasággyal. Csinálnak valamit, ami lehet, hogy neki nem tetszik - jó, szóljon be, ha akar, istenem, demokrácia van. De hogy a picsába gondolja az ilyen, hogy rátámad az emberre? Mit gondol, ha kijön a rendőr, kit fog elvinni? És egyébként is, nincs ennek életösztöne? Nem gondolja, hogy ketten úgy elcsapjuk az arcát, mint tank a libaszart? Az egy dolog, hogy ő a sikeres és jólöltözött üzletember, de nem mindenki a beosztottja! És még örülhet, hogy nem vertük be a fejét egy szó nélkül, hanem csak odébb löktük.

Epilógus. Úgy két órával később felhívtam az V. kerületi rendőrséget, és megkérdeztem, mi volt ez a balhé az Arany János utcai metrómegállóban. Az ügyeletes semmiről sem tudott.