DROID-008
2004.02.14.

Ma még az utcára is alig mentem ki, ezért szerencsére egyetlen droiddal sem találkoztam. Igaz, a Zengő-hegyen leállt az építkezés, és az öko-bunkók most örülnek, hogy győztek. Az fel se tűnt nekik, hogy szombat van.

Na de nincs nap Droidzóna nélkül, mesélek nektek egy cégről, a világ legkomolytalanabb munkahelyéről, ahol tavaly nyáron dolgoztam. Azaz nem is írok róla, mert beperelnének a hülye droidjai. Inkább írok nektek egy légből kapott történetet, amiből egyetlen szó sem igaz. Mindennemű hasonlóság létező cégekkel és személyekkel csak a véletlen műve. Az egész nem igaz, nem is ott történt, nem is velem, és nem is történt meg, sőt, a cég se létezik. Nem is írtam meg, ez a szöveg is csak érzéki csalódás. Viszont jó hosszú, olvasgassatok.

Volt egyszer egy cég, legyen a neve KamuMűvészet Kft, ahol valaha webdesignerként dolgoztam, de kicsit befuccsoltak, ezért el kellett hajtani az embereket. Köztük engem is. A cég azonban mégis túlélte a válságot, és egy évvel később egy szó nélkül visszavettek. A hirdetésben, amire (ismét) jelentkeztem, 3D karaktermodellezéshez és animációhoz kerestek embert, én meg ugye pont ezzel foglalkozom. Kiderült, hogy egy másik cég, a Lófasz Rt. megbízásából kerestek 3D grafikusokat, egy újfajta internetes szolgáltatás létrehozásához. A KamuMűvészet alvállalkozóként dolgozott ezen a projecten (tanuljunk szép magyar szót: outsourcing.) Mi, grafikusok a Lófasz Rt. irodájában dolgoztunk volna, de a KamuMűvészet vezetőitől kaptuk volna az utasításokat.

A szolgáltatás ötlete nem volt hülyeség, sőt, nagyon is jó ötletnek tűnt. A feladatunk az lett volna, hogy létrehozzunk egy virtuális várost, amiben 3D-ben mászkálhatnak a júzerek, hasonlóképp, mint egy FPS játékban. Mindez nem is az Interneten működött volna, hanem egy zárt hálózatban. Minden előfizető kapott volna egy televízióra köthető set-top boxot (hogy írják ezt helyesen?), ami lényegében egy lebutított PC volt, egy formatervezett házban, és a júzer a TV képernyőjén járhatta volna be a várost. Figuráját, azaz avatárját maga hozhatta létre egy, erre a célra szolgáló programmal, de igény (és sok pénz kifizetése) esetén egyedi avatárt is kaphatott. A városban beszélgethetett volna más avatárokkal, bemehetett ide meg oda, üzletekbe, ahol vásárolhatott is, mint egy webáruházban, csak éppen 3D-ben. A moziba betérve filmeket nézhetett meg, stb. Technikailag ez úgy működött volna, hogy minden set-top box GPRS-en kommunikált volna a Luxemburgban elhelyezett szerverrel, ott nyomta volna ki saját adatforgalmát, hogy éppen mit csinál a júzer avatárja, míg a város pillanatnyi állapotát, a többi avatár adatait, vagyis az összes fontos adatot az Astra műholdról, data broadcast rendszerben kapta volna. Nos, ez valóban nem hülyeség, rá is kattantunk mi, grafikusok. A cég mindent ígért, profi várostervezőt és építészeket, akik a látványterveket készítik majd, meg ezer megrendelőt, akiknek folyamatosan csinálni kell majd az épületeket, tyúkot-kalácsot, mindent. Akkor még azt hittük, ez tényleg így lesz...

A gondok ott kezdődtek, hogy ez a cég Csillebércen működött, amit minden budapesti tud, hogy hol van: a halál redves faszán, fent a picsában, a budai hegyekben, a Normafán túl. Oda BKV-val feljutni egy-másfél órás műsor. Ráadásul én akkor Tatabányán laktam, ami további egy óra vonatozást jelentett. Napi négy-öt óra utazgatás! Arról már nem is beszélek, hogy az iroda a KFKI telepének a leghátsó zugában volt, ami kb. 20 perces gyalogút a kaputól, szóval naponta még 40 perc gyaloglás. Anyáztam is rendesen, de egyrészt nem volt semmi munkám, másrészt érdekelt is a feladat. A második probléma a fizetéssel volt. Nettó 120 ezer. 2003 nyarán. Néztem csúnyán erre az ajánlatra, ennél még egy évvel korábban is többet kaptam a KamuMűvészetnél. De hát vagy ennyi, vagy semmi és húzás haza. Szóval maradtam, és velem még négy másik srác, de hamarosan öten lettünk. A kollektíva nagyon jó volt, jó fej arcok voltak, a 3D-hez is jól értettek, most is tartom velük a kapcsolatot.

Elkezdődött hát a munka. Az első nap feladata: cipeljük ki a raktárból az ott rohadó, használt (!) IKEA bútorokat, és építsünk belőlük irodát. Hát mit mondjak... Aki rakott már össze IKEA szart, az tudja, hogy micsoda tróger meló, na de használtat, amit már egyszer szétbontottak, még trógerebb! Az eredmény egy fél tucat irdatlan nagy asztal lett, de legalább lett asztal. A számítógépeket másnapra ígérték. Hazamentünk...

... és másnapra már nem voltak ott az asztalok. Lecserélték őket másikra. Kérdeztem, hogy most akkor mi a faszért pakoltatták ki velünk a raktárat, ha végül mégis rendeltek újakat, meg össze is szereltették őket. Kiderült azonban, hogy nem valami hórukkos melósok pakolták össze az új bútort! Az egészet egyetlen srác, a marketinges előadó cűgölte fel az emeletre egyedül, és hegesztette össze, miközben ő is kábé annyit anyázott, mint mi az előző nap, ráadásul emiatt volt bent majdnem éjfélig. Egy pár melós biztos sokba került volna. Na mindegy, nyalom a szíveteket. Jöhetnek a számítógépek.

A gépek rendben meg is jöttek. Időközben előkerült a cég vezérigazgatója. Leírom nektek, hogy nézett ki, mert ő a történetben a fődroid. Kb. 160 centis faszi, vasággyal 40 kiló, szőke Bundesliga-séró, amolyan késő-NDK-s stílusban, műszálas pólóing, amilyet oviban hordtunk, és igen rossz magyarság, ugyanis Svájcban született, és kb. úgy beszélte a nyelvünket, mint egy kínai piaci árus. Legyen a neve Gnóm, mert az igazi neve a kutyát se érdekli. Szóval jött Gnóm, és nagy büszkén odavezetett minket egy halom beládázott PC-hez, hogy ezek lesznek a gépeink. A kommentár a következő volt:

- Nna, hát ézék itt á számitógépék, ezt fogjátok hásználni. Ezek á legdrágább gépek, amit káptunk, szóvál áki ezen nem tud dolgozni, az elméhét á picsábá.

Igen, ilyen kultúráltan adta tudtunkra, hogy a beszerzés úgy nézett ki, hogy bement az első boltba, és közölte, hogy "mindenből a legdrágábbat" kéri. Hogy ez megfelel-e majd nekünk a munkához, azt már nem kérdezte. Ha meg nem tudunk vele dolgozni, elmehetünk "á picsábá." Összeraktuk őket, végül is nem volt velük baj, működtek, 3 GHz-es Intelek voltak, valami 1 GB RAM-mal, meg ilyesmi. A hálózatot egyelőre nem tudtuk belőni, mert nem volt se kábel, se switch, de mondták, hogy majd lesz. Addig is nekikezdtünk a project tervezéséhez.

Az első körben megnéztük a vázlatokat, amiket a két építész rajzolt nekünk, akikről kiderült, hogy nem is építészek, csak építészhallgatók a BME-n. Két csaj. Nem kell valami jó bigékre gondolni, iszonyrondák voltak. No, ez a két csaj rajzolt nekünk mindenféle futurisztikus épületet, és ezeket nyomták a kezünkbe. Nézegettük, kibaszott bonyolultak voltak, ezt így évek alatt se modellezzük le. Ráadásul jórészt műszaki rajzokat kaptunk, amin sehogy se tudtunk eligazodni, nekünk látványrajzok, skiccek kellettek volna, nem milliméterre kimért nézeti rajzok. Mivel a csapatból egyedül nekem volt játékfejlesztői tapasztalatom, magamhoz vettem az irányítást, és megpróbáltam egyeztetni az álláspontokat a csajok és a csapat közt, mert, mint kiderült, a lányoknak büdös fogalmuk sem volt arról, hogy hogy működik a számítógépes grafika, hogy mi az a textúra, stb. A rosszabb, hogy nem is érdekelte őket. Ismered azt az embertípust, akivel együtt kellene dolgoznod, el kellene neki magyaráznod valamit, de az csak néz rád bután és rémülten, mintha kínaiul beszélnél? Na, ezek ilyenek voltak. Végül abban maradtunk, hogy másnapra hozok néhány játékot, amin megmutatom, hogy mégis hogy néz ki egy épület egy játékban. Másnap hoztam is Operation Flashpoint-ot, a többiek meg Half-Life-ot, Counterstrike-ot, Soldier of Fortune-t és ilyesmiket. Felraktuk, vártuk a csajokat, hogy jöjjenek, vártuk, vártuk... na de ekkor még nem tudtuk, hogy az előző napon láttuk őket először és utoljára. Egyszerűen elpárologtak, senki sem tudja, hová. Vártunk egy darabig, de nem jött senki, munkát se kaptunk, végül lekapcsoltuk a gépeket és hazamentünk.

Jövünk be másnap, hát már ott vár minket Gnóm, és azonnal elkezd minket lebaszni, hogy hogy képzeljük, hogy játékot raktunk a gépre, hát ezért ő börtönbe kerülhet, mert olvasta az újságban, hogy egy másik cégnél is játékok voltak egy gépen, és lecsukták érte az igazgatót! Mondtam neki, hogy ne sírjon, jogtiszta, legális játékot raktam fel (tényleg!), de ez nem nyugtatta meg Gnómot. Kiderült, hogy a hülye droidja azt hitte, hogy MAGÁÉRT A JÁTÉKÉRT jár börtön, azért, mert JÁTÉK van az irodai gépen!!! AAAUUÁÁÁÁ baromállatfaszseggfej ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

Na mindegy, végül a kezünkbe nyomta a 3DS Max-et, hogy tegyük fel és kezdjünk dolgozni. A gépeket időközben hálózatba kötötte a rendszergazda. Bebootolok, írom a loginnevemet... installálnék... és kiderül, hogy Guest vagyok a saját gépemen. He?? Akkor most hogy a picsába dolgozzak? A többiek is le vannak korlátozva, még egy ikont se tudunk elrakni a desktopról. Mondom Gnómnak, hogy ez így nem fog menni, tessék visszaadni az admin jogunkat, mert így nem tudunk dolgozni. Erre Gnóm:

- Déhógy ádok én néked jogot! Hát nem is ismerlek. Májd ha megismérlek, megbízom bénned, ákkor majd kápsz jogot.

Nézek rá, hogy most basszam szájba, vagy kúrjam hozzá a monitort, vagy mi... de végül nem. Inkább lementem a rendszergazdához, és mondtam neki, hogy mi van, hogy ez a balfasz a saját teamje munkáját akadályozza a paranoiájával, adjon már rendes jogot, mert így nem tudunk dolgozni. A gyerek végigmért, majd így szólt:

- Te ugye még sose dolgoztál teamben?

Nézek rá, mondom magamban bazmeg, itt mindenki droid? Igen, mindenki droid. A csávó nekiállt elmagyarázni, hogy egy teamben szükségszerűen hierarchia van, és ez azért van, mert így hatékonyabb, és ezért van az, hogy a hierarchia alján állóknak kevesebb az userjoga, és... satöbbi. Jó, akkor nem rakunk fel semmit, merthogy az installáláshoz is Administrator jogkör kell. Végül egy teljes hét után (!) leesett Gnómnak, hogy így nem jutunk ötről a hatra, és utasította a rendszergazdát, hogy rakja fel nekünk a 3DS Max-et. Persze a szerencsétlennek fingja nem volt, hogy az összetevőkből nekünk mi kell és mi nem, és egyáltalán mi micsoda, ezért felhányta úgy, ahogy sikerült. Még szerencse, hogy egy exploittal már réges-rég Administratort csináltunk magunkból (éljen a Windows és a biztonság), és korrigálni tudtuk a faszságokat. (Itt jegyzem meg, hogy a jelszót feltörő kolléga kb. annyit értett a hálózatokhoz, hogy a Kazaa-ról azt hitte, hogy az egy FTP site. Nem vicc! Szóval tényleg ennyit a Windows biztonságáról.)

A másik nagy meglepetés csak ezután következett. Gnóm kitalálta, hogy az összes gépet elrakja az asztalokról, el a falhoz, vagy tíz méterre, hogy ne legyen útban, és a monitort, a billentyűzetet meg az egeret hosszabbítóval vezeti el az asztalhoz. Hogy ennek mi értelme volt? Hát hogy ne legyen útban! Kérdeztem, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan, mi van, ha egy CD-t akarunk betenni, szaladozzunk a géphez meg vissza? A válasz: "Nem kell ánnyi CD-t hásználni, tessék reggel bétenni, ami kéll, és ákkor bént van!" Szóval a gépek így maradtak. Egy idő után már nem számoltuk, hányszor kapcsoltuk ki egymás gépét munka közben, mikor a sajátunkat próbáltuk bekapcsolni... A végső terv egyébként az volt, hogy felhúznak egy gipszkarton falat, és ez mögé teszik el a gépeket, és csak a rendszergazda tud majd bemenni hozzájuk, kulccsal!!

Ezzel a balfaszkodással el is ment egy hónap. Na de ideje volt elkezdeni a projektet. Az építészek eltűntek, sebaj, de ott volt nekünk egy várostervező, egy negyvenes francia pasas. Őt már korábban is láttuk, mindig nagy elmélyülten rajzolgatott egy nagy rajzasztalon, gondoltuk, biztos valami szépet alkot. Meg is kaptuk az első feladatot: a virtuális város építése a főtérrel kezdődik, és ott lesz a cég székháza, az lesz az első épület. No, hát hajrá. Nekem jutott a tér kidolgozása, az egyik kollégáé lett a Lófasz Rt. épülete, a többiek meg lógatták a töküket. Egy hét alatt el is készült a főtér, textúrákkal, utcákkal, padokkal, fákkal, meg mindennel. Ez csütörtökön történt. Jelentettem, hogy kész. Gnóm megnézte, megköszönte. Öt perc múlva jött a francia ürge, és a kezembe nyomott egy sajtpapírt, rajta a következő ábrával:

Mondom mi ez?
Aszongya, ez a főtér lesz. (Ezen dolgozott egy hónapig!!)
De mondom ember, a főtér már készen van, egy hétig készült, már el is fogadtátok.
Hát arról ő nem tud, de tőle meg ezt kérték, és ezt is most fogadta el a Gnóm.
Hát, mondom, nekem mindegy... Leültem és elkezdtem csinálni elölről. Járdaszegélyeket modellezni, textúrázgatni, belőni a pontos méreteket. Kissé furcsán nézett ki, hogy az utakat harminc méter szélesre, a főteret pedig hetven méteresre álmodta a várostervező úr. Úgy nézett ki, mint egy repülőtér. Na de a parancs az parancs. Csináltam.
Másnap reggel hívatott Gnóm, hogy miért nincs még kész a főtér.

- Ember - mondom - tegnap befejeztem a főteret, de ti újat akartatok, most azon dolgozom!
- Áz éngém nem érdékél! Én ázt mondtám, mára légyén kész! Te még nem lettél kész!
- Mondom még egyszer: kész lettem, de újat kértél.
- De nékém ne hozál kifogásokát! Nékém te ne táláljál ki ilyénékét! Á követkéző ilyénért kirúglák!
- Jól van, rúgjál - mondtam, és otthagytam a faszba. Szórakozzon az anyjával.

A következő hét elejére kész lett a repülőtér, akarom mondani a főtér. Gnóm megnézte, majd megszólalt.

- Hát de mi éz a nágy betonplácc! Hát éz szár!
- Ne nekem mondd, nem én terveztem.
- Hát de nékém ne mondjád! Hát éz micsodá!
- Mondom, reklamálj a francia barátodnál, itt a rajz, amit adott nekem - mondtam, és a kezébe nyomtam a cetlit. Erre elment, de természetesen öt perc múlva feltalálta a spanyolviaszt: tegyem valahogy "élővé" a nagy betonplaccot! Hát, mondom, jó. Betettem a közepébe egy szökőkutat. Úgy nézett ki, mint egy repülőtér, aminek a közepére egy irdatlan nagy szökőkutat állítottak. De a lényeg, hogy Gnóm megnézte, és elégedett volt vele. Egyelőre!

Közben a többiek is befejezték az épületek modellezését, a Lófasz Rt. székházát is, meg még két irodaépületet, valami megrendelőknek, akik már akartak boltot nyitni a virtuális városban. Nem kell valami szépen kidolgozott épületekre gondolni: lényegében kockák, szürke beton textúrával, az az igazi, jóféle cyber-szocreál! Jól van, mondom, akkor most tegyük bele őket a "játékba", azaz rakjuk össze a főteret. Itt jött a meglepetés. A Blaxxun névre hallgató engine ugyanis, amivel nekünk egy több ezer házból álló várost kellett volna megcsinálnunk, nem tudott megbirkózni ezzel az óriási feladattal! Három kockaforma ház, kb. húszezer poligonból, és ez elég volt ahhoz, hogy egy 3 GHz-es gépen, GeForce4 videókártyával úgy lemerevedjen, hogy ne is moccanjon többé. Napokig próbáltuk életre lehelni, végül az egyik srác gányolt valami scriptet Maxben, ami összerakta az épületeket VRML-be, és úgy már sikerült belelapátolni. Az eredmény? Képzeljetek el egy még fejlesztés alatt álló FPS játékot 1996 környékén. Vagy Pistike első 3D programját. Borzalom! Műanyag falak, matek csillanások, villogó poligonok... Röhej!! Csak néhány az engine hibáiból. Egyetlen fényforrás mindent bevilágít a városban, nincsenek árnyékok. A z-buffer hibás, összevissza villognak a poligonok, ha mozgunk. A textúrák szanaszét csúszkálnak. Az avatárok átmennek a falakon. A hálózatkezelés hat-hét júzer esetén már lemerevedik, elszáll. Ahogy azt ilyenkor szokás, írtunk egy buglistát, és átadtuk az illetékesnek. Azaz adtuk volna, ha tudtuk volna, ki az. Végigpróbáltunk mindenkit, és itt hadd mutassam be mindazokat a faszparasztokat, akik a cégnél "dolgoztak."

Először megpróbáltuk a KamuMűvészet részéről minket irányító csávónak odaadni a listát. Őt hetente egyszer láttuk. Én már korábban is ismertem őt, együtt dolgoztunk a cégnél. Az a fajta ember, aki kurva nagyra van azzal, hogy ő művészeti iskolát végzett, ezen kívül persze síkhülye a munkához, de művészeti iskolát végzett, tehát most ő lett a mi koordinátorunk is. Roppantmód élvezte ezt a beosztást, az első nap azzal indított, hogy amikor a kollégám le akart menni a büfébe reggeliért, közölte vele, hogy nem mehet sehová, reggelizni otthon kell, mert ez munkahely. Erre mindannyian felálltunk, és egy emberként lementünk a büfébe. Elmehet az anyjába. A csávót szerencsére sohasem láttuk, mert legfeljebb hetente egyszer jött be, fontoskodva ránézett arra, amin dolgoztunk, de mivel fingja sem volt róla, hogy mit csinálunk, a fontoskodáson túl nem csinált semmit. Először neki akartuk odaadni a buglistát, de közölte, hogy ez nem az ő dolga.

Ekkor megpróbáltuk odaadni Gnómnak. Letettünk egy másolatot az asztalára, de sose mondta, hogy átnézte. Igy már nem maradt más, odaadtuk a titkárnőknek, hogy majd alkalmasint adják oda neki. Gnómnak ugyanis két titkárnője volt. Az egyik aránylag jó fej, de a másik az a tipikus felfuvalkodott, öntelt picsa. Egyszer mondtam a jelenlétében, hogy "titkárnő", mire visítva rám támadt, hogy ő nem titkárnő, hanem menedzserasszisztens, és ezt jegyezzem meg!! Amúgy ritka rosszindulatú, szemét kis picsa volt, utáltuk, mint a szart. Egyszer például a kollégám behozott egy kis aktív hangfalat, azt az 500 forintos, eldobható fajtát, hogy ne kelljen síri csendben dolgoznunk. (Magától értetődően fejhallgatóról szó sem lehetett, mert nem volt 15 méteres hosszabbítónk, ami elért volna a gépekig.) Bekapcsoltuk ezt a kis hangszórócskát, épp hogy ricegett, erre a titkárnő azonnal bőgve rohant Gnómhoz, hogy mi itt lármázunk, és hogy így nem lehet dolgozni, és mi akadályozzuk őt, szóval Gnóm személyesen jött oda lebaszni minket, hogy ezt hogy képzeljük. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a picsa íróasztalán 150 wattos aktív hangfalak álltak, és éjjel-nappal a Juventus rádiót ordíttatta rajta, de ez ellen nekünk egy szavunk se lehetett. Egy másik kedvenc szokása az volt, hogy ha vendégek érkeztek a céghez, a kávéscsészéket és a süteményes tányérokat beledumpolta a mosogatóba, aztán odajött hozzánk, és utasított minket, hogy mosogassunk el magunk után, mert már megint disznóól van a konyhában. Ilyenkor rendszerint elhajtottuk a faszba, és megmutattuk neki azt a fejenként 1 db poharat, amit mindenki a gépe mellett tartott, továbbá felhívtuk rá a figyelmét, hogy egyikünk se iszik naponta nyolc-tíz csésze kávét. Végül, néhány héttel később ez is oda vezetett, hogy a picsa bement Gnómhoz sírni, hogy mi állandóan összemocskoljuk a konyhát, és ezt ő nem vállalja, hát ő kilép ettől a cégtől, ahol őt mosogatólánynak nézik, mire persze Gnóm előjött üvöltözni velünk, és csak nehezen tudtuk megállni, hogy ne csapjuk szét a pofáját ott, ahol éppen áll.

Volt egy amerikai is a cégnél, egy echte texasi bunkó, bizonyos John. Állítólag valami hiperszuper üzletkötő volt odaát, Bunkóciában, és most ideette a fene, hogy a Lófasz Rt. set-top boxjait adja el az itteni tuskóknak. Na, ez a John egyszer járt minálunk, amikor Gnóm odavezette őt az asztalainkhoz, és mondta neki, hogy "...and these guys make the 3D graphics." John bólintott, de köszönni, azt nem tanult meg, de nem baj, mi se köszöntünk neki sose. Reggelenként elvonult mellettünk, és szóba se állt a "niggerekkel", mert hát ugye mi egyszerű gépkezelők voltunk neki. Munkaügyben is ritkán beszéltünk vele, de akkor rendszeresen George-nak szólítottuk, vagy egyszerűen Mr. President-nek, amit egyébként nem igazán értett, de nem is baj. Neki nem akartuk odaadni a buglistát, csak bemutatom: ő is ott volt, remélem, azóta felfordult már.

Szóval a buglista végül elkallódott, és senki sem küldte el a Blaxxun-nak. Hetekkel később került elő, csodák csodája, a soros heti lebaszás részeként. Gnóm felháborodottan kikérte magának, hogy "ilyen papírokat" írogassunk, hát ilyet nem szabad, mert "megrontja a cégek közötti jó viszonyt", mert ugye ő "évekig építette a jó kapcsolatot a Blaxxun-nal!" Mondtuk neki, hogy teljesen normális dolog megírni az engine fejlesztőinek a fellelt hibákat, de ez őt nem érdekelte. Engem külön lebaszott a buglistáért, amit "majdnem elküldtem", és "még jó, hogy észrevették, hogy mire készülök."

A Blaxxun pedig maradt, és ez lett azután a cég bukásának kezdete - de ezt majd holnap írom meg, mert már kezdek elaludni. Olvassatok holnap is Droidzónát, most jönnek csak az igazán durva történetek!