2004.03.09., kedd
tomcat

Köszönöm, jól vagyok, ömlik a takony a pofámból, a lázam már elmúlt, érdekel ez valakit?

Ma reggel azon tűnődtem, hogy mekkora óriási szakadék tátong az 1977 előtt és után születettek között. Mintha nem is egy bolygón élnénk. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy mi már 12-15 évesek voltunk a rendszerváltáskor, és az utána következő, pár zavaros évben voltunk tizenévesek, míg ők, akik mondjuk 1980-ban, vagy még később születtek, már nem élték át a változásokat, kisebb gyerekek voltak, és később kezdtek szocializálódni. Számomra az az igazán megdöbbentő, hogy velem gyakorlatilag egykorú srácoknak - én 27 éves vagyok, ők pedig 23-24 évesek - úgy tudok mesélni a régi dolgokról, például amikor úttörők voltunk, meg amikor még minden állami volt, és nagy dolognak számított, ha az ember autót tudott vásárolni, mint ahogy nekünk meséltek annak idején az öreg taták a régi időkről, a háborúról és Horthy Miklós idejéről. Különös, hogy ha tíz évvel ezelőtti dolgokról írok, arról, hogy hogyan éltünk, gondolkodtunk akkoriban, akkor magyarázatot kell fűznöm hozzá a "fiatalabbak" számára - pedig ezek a fiatalabbak gyakorlatilag az én korosztályom.

Van itt egy óriási generációs szakadék, amiről nem beszél senki. Pedig nem csak arról van szó, hogy a huszonhat-harminc éves arcoknak van miről nosztalgiázni, a fiatalabbaknak pedig nincs. Más az életszemléletünk. Nem csak a politikai változások miatt, az egy dolog, hogy nem mindenki emlékszik Kádár elvtársra, Grósz elvtársra, vagy éppen Antall úrra. Ezek megtanulható történelmi ismeretek, olvasni, tanulni lehet róluk. Az igazi szakadék nem itt van, hanem a mentalitás terén. A fiatalabbak elszakadtak attól a világtól, amiben még nem lehetett mindent készen kapni. Mit lát ma egy tizenéves, immár vagy hat-nyolc éve? Hazamegy az iskolából, bekapcsolja a tévét. Színes, szagos, mindent tud. Bekapcsolja a számítógépet. Internet, chatszobák, WWW, minden kutyafasza. Lemegy a boltba, van minden, csak a kezét kell kinyújtania. Amit meg nem ér el, arról tudomásul veszi, hogy soha nem is álmodhat róla, mert vagy pénze nem lesz rá sose, vagy törvény tiltja a birtoklását. Tehát nem akar semmi újat. Az eredmény? Nem is akar semmit csinálni. Nem kreatív, nem gondolkodik, csak megnyomja a legközelebbi gombot, aztán ha nem esik le a sült galamb, hát akkor nem esik le, legfeljebb megnyom egy másik gombot is. Ha akkor se, akkor éhen hal.

Most persze fel lehet hördülni, hogy mit fikázom itt az embereket, az én korosztályomból se mindenki matyóhímzés. Na igen. Mi még egy aránylag ingerszegény környezetben gyerekeskedtünk, és az ingerereket ki-ki másképpen biztosította magának. Volt, aki alkoholista lett, vagy bűnöző, de a többség nem. Elmentünk mindenféle klubba, kipróbáltunk mindent, amihez hozzáfértünk, és folyamatosan próbálgattuk a dolgokat, miből mit lehet csinálni, hogy lehetne ebből a dologból egy érdekes játékot fabrikálni, farepülőt építeni, mi van, ha ezt meg ezt az alkatrészt egymáshoz kötöm? Ezzel szemben mit csinál egy mai tizenéves, vagy fiatal huszonéves? Lemegy az üzletbe, megnézni, mit lehet kapni, és ha nincs az, ami kellene, akkor hazamegy.

A két világot a sajtó kiválóan tükrözi. Tegyünk egymás mellé két, fiataloknak szóló magazint. Legyen az egyik mondjuk a Pajtás, 1984-ből, a másik pedig - ne karmoljam szét az arcom?! - a Kid's World 2004-es kiadása.

Mi van a gonosz, kommunista, csupa rosszra nevelő Pajtásban? Egy érdekes cikk a KFKI legújabb, beszélő számítógépéről. Képes riport egy szovjetunióbeli vitorlázórepülő versenyről. Interjú a magyar műkorcsolyázó világbajnokkal. Külön oldal mutat be apró, színes érdekességeket a technika és a tudomány legújabb vívmányairól. Egy további érdekes cikk bemutatja, hogy működik az atomerőmű. Képriport egy általános iskola faültetési akciójáról. Persze jut hely a könnyűzenének is, rövid cikk a Duran Duran történetéről, és a kétoldalas poszteren a Modern Talking mosolyog. (Ne röhögj, akkoriban ők voltak a sztárok!) A reklámok, hirdetések miről szólnak? "Ne dobd az újságpapírt a szemétbe, hanem vidd el a MÉH-be!" Avagy: "Fiatalok, gyertek dolgozni a cukorgyárba!" Esetleg: "Diákigazolványodhoz kérj Te is tanulóbiztosítást!" És így tovább.

Mi van ezzel szemben a csodálatos, modern és trendi Kid's Worldben? A borítón egy topmodellnek álcázott néger kislány vigyorog, s ha kinyitjuk az újságot, bent kizárólag ilyen képekkel találkozhatunk. Nyolc-kilenc éves kiscsajok, kisminkelve, a legújabb cuccokban feszítenek. Hosszú PR cikkek a különféle divatcikkekről. Mi a trendi 2004-ben? Mit hordjál, hogy trendi legyél? Hogyan sminkeld magad dögösre? Hogyan legyél divatmajom? Riport egy dél-amerikai gyerekmodell-versenyről. Riport mindenféle futtatott gyereksztárokkal. Hogyan lettél nagy sztár, ó, te nagy sztár? Hát mert akkora tehetség vagyok, erre születni kell... Ó, hát persze. Mit hordanak a srácok New York-ban? (És mit hordanak Katmanduban, vagy az nem érdekes?)

Jó, tudom, nem a Kid's World az etalon, hanem az tényleg a konzumvilág legmocskosabb alja, de ugyanezzel találkozik az ember, ha egy Bravo-t vagy más, hasonló magazint nyit ki, vagy elég, ha bemegy egy plázába. Mindenhol azt sugallják a fiataloknak, hogy ne gondolkodjanak, ne akarjanak semmit, vegyék meg a legjobb cuccokat, vegyék meg a legújabb mobiltelefont, hallgassák a trendi slágereket, és itt már eljutunk ahhoz a közhelyhez, hogy mivé lett a világ.

Rám néz egy huszonhárom-huszonnégy éves arc, miután látta, mi mindennel foglalkozom, miről olvasok, mi érdekel, és azt kérdezi: "Baszki, neked honnan vannak ilyen ötleteid?" Mutatom nekik a demókat a gépemen, a könyveket a polcomon, mesélek a saját, készülő könyvemről, és csak hápognak, hogy hogy jut valakinek eszébe ilyesmi, hogy könyvet írjon, hát azt nem szokták! A könyveket a boltban lehet kapni, azt nem írja senki, azokat Amerikából hozzák és lefordítják... Hogy lehetséges az, hogy valaki nem azzal foglalkozik, amit az iskolában tanult? Egyáltalán, hogy foglalkozhat olyannal, amit nem is tanítanak? És hogyhogy nem úgy csinálja, ahogy azt a szakkönyvekben írják? Miért emlékszik olyan dolgokra, amik öt-tíz éve történtek, hát kit érdekel az már? Pláne miért emlékszik a gyerekkori dolgaira? Ugyan már...

A másik érdekes dolog, hogy a fiatalabbak általában tartanak tőlem. Elég impulzív személyiség vagyok, sok mindennel foglalkozom. Ez általában nyomasztja azokat, akik nem tudják felvenni a tempómat. Észrevettem, ha olyanokkal beszélgetek, akik kevésbé merülnek bele az élet dolgaiba, azok egyre félszegebben válaszolgatnak nekem, mintha azt várnák, hogy mindjárt nyakon cserdítem őket, ha valami rosszat mondanak. Most tekintsünk el attól, hogy ha valaki belém köt, azt általában tényleg nyakon cserdítem. De attól, hogy egyes dolgokban tájékozottabb vagyok, és vitában határozottan védem az álláspontomat, még nem kellene parázni tőlem. Mégis mindig ez történik: ha belelendülök egy vitába valakivel, az előbb-utóbb vigyorogni kezd, kicsit oldalt fordul, keresztbe teszi a lábát, tehát jellegzetes testbeszéddel jelzi, hogy elhúzódik tőlem. Érdekelni érdekli, amit mondok, de hamar letesz arról, hogy vitapartner legyen, inkább csak hallgatja. Nem azért, mert én valami zseni vagyok, akinek nem lehet ellentmondani, hanem mert egyszerűen nem mernek megszólalni. Miért? Mert egész életükben arra szoktatták őket, hogy kissrác, neked kuss a neved. A velem egykorúaknál, vagy a nálam idősebbek között nem tapasztalom ugyanezt.

És a kreativitás hová lett? Amikor én tizenéves voltam, teljesen természetes volt, hogy az embernek hobbija legyen. Kismotor, barkácsolás, számítógép, sport, akármi. Ma a tizenéveseknek nincs hobbijuk. Reggel iskola, aztán haza, tévénézés, internetezés, butulás. Nekem még teljesen természetes dolog volt, hogy ha van egy számítógéped, akkor programozol, rajzolsz, zenélsz vele. Ha egy mai húsz-huszonkét éves embernek azt mondod, programozás, jó eséllyel azt se tudja, mi az. No és mi van akkor, ha egy ilyen arcnak mégis eszébe jut, hogy végre csinálni kéne valami érdekeset? Mert azért ilyen is van. Nos, általában odamennek a legközelebbi emberhez, aki már csinált hasonlót, és gyakorlatilag megkérik, hogy csinálja meg nekik. Itt vagyok példának én magam. Amióta ez a polóbolt megnyílt, legalább ötvenen kerestek már meg, hogy szeretnének valami olyan programot írni, mint a Suli. A levelezéseknek több, mint a fele az alábbi sémát követte - költői túlzások nélkül.

- Tisztelt Tomcat! Elnézést kérek, hogy zavarom, azt szeretném megkérdezni, hogyan kell olyan programot írni, mint a Suli! Válaszát előre is, stb., stb.
- Szia, tegezz nyugodtan. Úgy kell, hogy fogsz egy fejlesztőeszközt, pl. Turbo Pascal, Delphi, Freepascal, Visual C++, vagy akármi, és leprogramozod... Nem egy bonyolult dolog, pláne a mai eszközökkel. Mire lennél kíváncsi?
- Hát hogy hogy kell!
- Most ugye nem várod, hogy töviről hegyire elmagyarázzam, hogy mit kell beírni?
- Hát nem, de... De hogy kell programozni? Egyszer már kiírattam a nevem, most szeretném ezt megtanulni!
- Hát tanuld meg! Utána szívesen adok tanácsot, ha valamit nem értesz.
- Jó, de hogy lehet megtanulni?
- Úgy, hogy veszel egy szakkönyvet, felrakod a programot, és elkezdesz tanulni.
- De honnan vegyek olyan programot?
- Az Internetről. Tudod, mi az a filecserélő?
- Jó, de melyik www címről lehet olyat letölteni?

És így tovább. Tényleg nem túlzok: a fenti levelezést legalább ötször végigzongoráztam már, különböző személyekkel. És nem csak a számítógépek körül van ekkora homály, hanem mindenhol. Az 1977 után születettek nem tudják, hogy kell kicserélni egy villanykörtét, a lányok nem tudnak főzni (és még büszkék is rá), nem tudnak felvarrni egy gombot, nem tudnak közveszélyokozás nélkül végigautózni egy országúton, és mindebben semmi kivetnivalót nem találnak. Tisztelet a kivételnek persze, mert kivételek mindig vannak, általánosítani nem szabad. De tény, hogy a butulás riasztó méreteket kezd ölteni, és ezt a leginkább azokon lehet megfigyelni, akik az immár egy évtizede nyomuló kereskedelmi televíziókon, reklámokon, egyszóval egy új világban nőttek fel.