DROID-693
2007.04.20.

blog   droidzóna   levrov

Városban - esetünkben Budapesten - azért nem jó biciklizni, hinné a gyalogló laikus, mert elütik az embert az autók, vagy ha nem, hát belefullad a szmogba. Pedig mindezek a veszélyek elenyészőek ahhoz képest, amit a nők jelentenek. Nem a női vezetők, hanem a női gyalogosok.

Biciklivel közlekedni, ez Budapesten jórészt azt jelenti, hogy autók között cikázni, méteres járdaszegélyek miatt anyázni, és csak mutatóba kiépített, száz-kétszáz méteres bicikliutakat amolyan "hej, de jó lenne, ha" jelleggel igénybe venni, mert ugyebár ez nem Bécs, hogy mindenhová el lehessen jutni két keréken. A biciklis előbb-utóbb felkényszerül a járdára, ha nem akar több háztömbnyi kerülővel célhoz érni. Ekkor jön az a probléma, hogy a járdán nők is közlekednek, akik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy nem egyedül vannak az utcán.

Az egységsugarú nő ugyanis nem figyel maga körül semmire. Nem kell eszeveszetten tekerni ahhoz, hogy a biciklis percenként akár több egységsugarú nőt is begyűjtsön a kormányára, ugyanis az egységsugarú nő olyan kiszámíthatatlan mozgásokat végez, amitől még egy másik gyalogos is simán hülyét kap. Ilyen például a figyelmeztetés nélkül végrehajtott, oldalirányú piruett. Ilyenkor az egységsugarú nő tekintetét mereven egy kirakatra szegezi, és minden előzetes jel nélkül, váratlanul oldalra lép, természetesen a bicikli útjába, és lehetőleg úgy, hogy kikerülni se lehessen. Egységsugarú nő közelében a biciklis mindig gondolkodjon el, hogyan kísértse meg az ördögöt: változatlan sebességgel húzzon el mellette, remélve, hogy egy tizedmásodperccel később kattan csak be neki, hogy azt a kirakatot feltétlenül meg kell néznie, vagy lépésre lelassítva, minden pillanatban fékezésre készen araszoljon-e el mellette, remélve, hogy elég gyorsak lesznek a reflexei. A találati esély mindkét esetben ötven százalék körüli. Azt ne reméljük, hogy az egységsugarú nő észre fogja venni a bicó kattogását, mert nincs beleépítve olyan áramkör, ami ezt a jelet kiértékelné. Ő úgy szokta meg, hogy úgyis kikerülik. Akkor is, ha nincs hely.

A női gyalogosra rácsengetni azért nem szabad, mert akkor azonnal lemerevedik, gúvadt szemekkel a biciklire mered, majd a pillanatot pontosan kiszámítva, precízen a kerekek alá ugrik. Autóval ez nem lenne gond, de biciklivel nekünk is kellemetlen.

De ne higgyük, hogy a helyzet egyszerűbb, ha az egységsugarú nő szemből közeledik. Ha szatyor van a kezében, jobb ha azonnal satufékkel megállunk, és hagyjuk elmenni, de még ilyenkor is nekünk jöhet. Az egységsugarú nő ugyanis nem képes kikerülni semmit, és a szatyor fogása olyannyira leköti az agykapacitását, hogy még a minimális navigációs készsége is nullára csökken. Ilyenkor vagy azt várja, hogy majd beleugrunk a falba, vagy azt, hogy ködlényként suhanunk rajta keresztül, de azt, hogy ő lépjen arrébb, mert mi már elhúzódtunk a falhoz, el sem tudja képzelni. Üres tekintettel tipeg tovább, és a végén nem érti, mi csattant. Még rosszabb, ha ketten vannak, mert akkor tuti úgy jönnek, hogy elzárják az utat, és az is biztos, hogy mozgáspályájuk úgy van kiszámítva, hogy a következő útszűkületbe (villanyoszlop, parkoló autó, telefonfülke mellé) egy tizedmásodperccel előbb érjenek be, mint a szemből közeledő biciklista. Egymás mögé húzódni, hogy a bringás is elférjen, az nem megy, helyette bamba tekintettel merednek ránk, és valami motoszkál bennük, hogy tulajdonképpen itt valami nem stimmel, ez a bicikli az előbb még mozgott, de nem jutnak el odáig, hogy embertársuknak miattuk kellett megállnia, és megvárnia, míg kivánszorognak az útszűkületből. Az se esik le nekik, hogy az álló biciklis elég nehezen lép el az útjukból oldalra, ezért gyakran nekimennek. Aztán csúnyán néznek, mert valahol egyszer azt hallották, hogy ők a Hölgyek, és körülöttük forog a világ.

Az egymagában szédelgő nő, amelyhez a biciklis hátulról közeledik, még ennél is rosszabb. Ezek ugyanis rendszerint ökörhugyozás-pályán mozognak, pontosan olyan oszcillációval, hogy ne lehessen mellettük elférni se jobbra, se balra. Egy megfelelően kalibrált droidnőstény simán leállítja a Nagykörút járdáján a forgalmat, mert egyenesnek látszó mozgása valójában a fal vagy a járdaszegély felé konvergáló parabola, pont úgy, hogy a biciklist beszorítsa. Rácsöngetni nem érdemes, ezzel csak azt érjük el, hogy megtorpan, és kikerekedett szemmel nézi végig, amint az arcába érkezünk. Nagyobb hely esetén elkezd ide-oda szaladgálni, hogy tuti nekimenjünk. Amúgy simán kikerülnénk, de ő tesz erről.

A nők szokása még a kocsiajtó hirtelen kivágása a bicikliút felé, piros lámpánál az Andrássy út biciklisávjára való lelépés (meredt tekintetük ilyenkor az Opera homlokzatában gyönyörködik), illetve a fiatalabbaké a bicikliutakon való csapatostul vonulás, miközben zárt alakzatukat legfeljebb könnygázzal és lovasrohammal lehetne feloszlatni, csengetéssel, dudálással vagy anyázással nem.

Nem értem, hogy a férfiak miért képesek azonnal felmérni egy közeledő bicikli pályáját, miért képesek a megfelelő irányba ellépni, ha mögöttük közeledik valami, és hogyan nem jut eszükbe bambán bámulni a kirakatokat. Mi több, a férfiaknak az sem jut eszükbe, hogy hármas-négyes csoportokban, összekarolva korzózzanak a Szabadság híd járdáján.

Kérem a férfitársadalmat, részesítsék némi gyalogközlekedési utánképzésben a nőket. Állítólag ugyanolyan okosak, mint mi, hát biztos meg tudják tanulni, hogy nem egyedül vannak a járdán. Azt is meg lehet nekik magyarázni, hogy a felborulás határán imbolygó bicikli azért csinál így, mert ők nem hajlandóak ellépni az útjából. Köszönöm.