DROID-689
2007.04.14.

blog   droidzóna   levrov

Igazán látványosan csak a műszaki emberek tudnak elbaszni valamit. Hiszen bár egy politikus okozhatja milliók halálát egy ostoba döntésével, azt azért mindig meg lehet utólag magyarázni valahogy, ráfogni az imperialista ármányra, a tömegpusztító fegyverekre vagy az istenek haragjára, de ha egy mérnök valamit elbarmol, az bizony robban, zuhan, összedől, elsüllyed, vagy valami hasonlót csinál, és akkor az bizony egyértelműen el van baszva. Ezért képezik a mérnököket évekig az egyetemeken, míg a politikusokat sehol.

A legnagyobb droidságokat érdekes módon mégsem a képzetlen mérnökök követik el. Hiszen egy mérnöknek évtizedes szakmai pályát kell maga mögött tudnia, sikert sikerre halmozva - azaz egyetlenegyszer sem baszva el semmit - mire valami igazán nagy dolgot rábíznak, s ami aztán a fentírt robbanás, zuhanás, összedőlés vagy elsüllyedés áldozata lesz, és szegény mérnökön akár évszázadok múlva is röhög majd a szakma. Így járt szegény Clark Eldridge, amerikai mérnök, a Tacoma Narrows függőhíd tervezője, noha mentségére szolgáljon, hogy terveit áttekintette és jóváhagyta a hídépítés számos amerikai szaktekintélye, köztük a Golden Gate hidat tervező Joseph B. Strauss, vagy a Mackinac Bridge építője, David B. Steinman.

A Tacoma Narrows építését 1937-ben kezdték el Washington államban, a Puget-öböl felett. Akkoriban a világ harmadik legnagyobb hídja volt. Akkori árfolyamon nyolcmillió dollárba került. Építése közben már feltűnt, hogy a hídtest a legenyhébb szélben is hullámozni kezd. A mérnökök áttekintették a terveket, és arra jutottak, hogy ez így jó. Az építkezés vége felé a munkások már citromot szopogattak, hogy ne legyenek tengeribetegek az idétlenül kilengő hídon, de a főmérnök ismételten kijelentette, hogy a híd teljesen rendben van, csak egy kicsit mozog, azt is függőleges irányban, tehát nem veszélyezteti a közlekedés biztonságát. Ugyan néhány laikus erőtlenül felvetette, hogy igazából a hidak nem szoktak enyhe szélben is hat-nyolc méteres kilengéseket produkálni, de hát ők csak laikusok voltak. Modern kor jött el, már a hidak sem olyanok voltak, mint a régiek.

A híd, melyet a helybéliek "Galloping Gertie"-nek neveztek el, furcsa tulajdonságával vonzotta a kalandvágyókat. Nagyobb viharok idején kész cirkuszi attrakció volt végigmenni rajta, még gyalog is, nemhogy autóval. Képzeljük el, ahogy autózunk egy ilyen hídon, és az előttünk haladó kocsi hol felfelé, hol lefelé tűnik el előttünk, esetenként nyolcméternyi mélységben. De a tervezők továbbra is kötötték az ebet a karóhoz, hogy a híd így jó, ahogy van.

Igen, végül leszakadt. Nem is kicsit. Mindössze öt hónapig állt.

1940 november 7-én, nyilván a Nagy Októberi Forradalom tiszteletére, a hídtest az erősödő, 60-70 km/órás szélben elkezdett oldalra is kilengeni, majd csavarodni. A hídmesterek megvonták a vállukat, hát akkor most majd csavarodni is fog, a mérnökök a múltkorira azt mondták, hogy az ilyesmi normális. Végül is melyik híd nem leng összevissza, mint gatya a szárítókötélen, ugye. Több gyalogos és egy autó is volt rajta, amikor a kilengés már olyan méreteket öltött, hogy leverte lábukról az embereket. A gyalogosok pánikszerűen rohantak a part felé, az autó vezetője pedig kezét-lábát összetörve, számos bukfenc és cigánykerék bemutatása után szintén éppen elérte a hídfőt, hogy még láthassa, amint szegény kocsija a teljes hídtesttel együtt a Puget-öbölbe zuhan. Nesze neked, mérnöki szakértelem...

Az ezt követő vizsgálat során, melyet a magyar Kármán Tódor professzor vezetett, megállapították, hogy a remek amerikai mérnökök figyelmen kívül hagyták a levegőnek azon tulajdonságát, hogy szeret áramlani, amit szélnek hívnak, és ebben a formájában notórius szokása beleakaszkodni az útjába kerülő tárgyakba. A hídtest keresztmetszete történetesen hasonló volt egy repülőgép szárnyához, ami ugyebár pont azért olyan, hogy felhajtóerőt termeljen. Ám még ezzel sem lett volna baj, ha a mérnök urak terveznek a hídtestre áramláselvezető nyílásokat. De nem terveztek, a szél meg fújt, emelgette a hidat, és végül rezonancia-katasztrófát okozott.

A híd leomlását filmre vette egy helyi kameraüzlet tulajdonosa és alkalmazottja. A látványos felvétel bejárta a világ filmhíradóit, s azóta okulásul minden műszaki egyetem elsőéveseinek bemutatják. 1950-ben újjáépítették a leszakadt hidat, immár megfelelően védekezve a szél hatása ellen, s csodák csodája, nem is lengett ki többé. Ma is áll, a helybéliek pedig "Sturdy Gertie"-nek nevezik. Idén tervezik átadni mellette épült "ikertestvérét", vagyis dupla híd lesz belőle.