DROID-631
2006.08.09.

blog   droidzóna   levrov

Ha már kikerült a Hamarosan jön rovatba egy Mao elvtársat ábrázoló poló, emlékezzünk meg e tehetséges távol-keleti államférfi tetteiről itt, a Droidzónában is. Tegyük ezt persze a teljesség igénye nélkül, mert mégsem ülhetek itt naphosszat, majd sorozatszerűen megpróbálom felsorolni nagy tetteit.

Mao Ce-Tung egyszerű parasztgyerekként látta meg a napvilágot egy Saosan nevű faluban, valahol Kína mélyén, és ebből egyenesen következett, hogy egy napon ő lesz az ország első embere, csak ezt akkor még senki sem tudta. Némi tanulgatás után kidolgozta forradalmi nézeteit, melyek majd kiemelik az országot a nyomorból, a második világháborúban saját hadsereget szervezett, és végül az egészből az lett, ami: Nagy Kommunista Kína, s mellette egy kis Tajvan, ahová a nem kommunista kínaiak elpucoltak. Közben meghalt úgy 80 millió kínai, de hát istenem, ki figyel oda. Legtöbbjük a Mao elvtárs meghirdette Nagy Ugrás program áldozata lett, 1959-től nagyjából tíz-tizenöt éven át. Mert amit Mao elvtárs megmondott, az úgy is volt, és ha ő azt mondta, hogy a Hold sajtból van, akkor ez határozta meg a tervgazdálkodás irányvonalát.

Mao elvtárs, a bölcs és okos vezető terve a következő volt: először is el kell érni, hogy az ország munkaerejének csupán felét használják fel az élelmiszertermeléshez, ugyanakkor megduplázva a terméshozamot, másodszor az így felszabaduló munkaerőt acéltermeléshez kell átirányítani, harmadszor pedig jó lenne kiépíteni valami nemzeti infrastruktúrát is, mert az jó. Ja, és atombomba se ártana, mert már mindenkinek van. Lett is, de az még a kisebbik baj volt.

Az első pont ígérkezett a legegyszerűbbnek. Ki hinné, hogy a rizstermelést oly egyszerűen meg lehet duplázni, sőt, triplázni, hogy egész egyszerűen kétszer vagy háromszor közelebb ültetik egymáshoz a vetőmagokat? Bizony, erre Mao elvtárs jött rá, s mindjárt ukázba is adta a parasztoknak. Hogy így ki sem fog kelni, mert a növények egymás elől szívják el a tápanyagot? Nem téma. Csinálni! El is rohadt az egész termés, az egész országban. Az eredmény: országos éhínség. De Mao elvtársnak nem mondunk ellent.

A második nagy ötlet a mélyszántás volt. Ültessék a rizst mélyebbre, mert nagyobb gyökérrel biztosan nagyobbra nő! De nem nőtt. Sőt, olyan mélyről ki se kelt. Sebaj. Már úgyis éhezett mindenki. Egy miniszter szólni is akart Mao elvtársnak erről, de gyorsan kivégezték.

No de nem olyan fából faragták ám Mao elvtársat, hogy csak úgy feladja! Közölte a néppel, hogy nem is kell nekik rizs, meg egyáltalán semmi, mert a forradalmi eszme hevülete oly erős, hogy átsegíti az embert a nehézségeken. Hát, most már forradalmilag áthevülve döglöttek éhen a parasztok, de biztos jó volt így nekik. Mao elvtárs pedig meglátogatta a rizsföldeket, hadd lássa, hogyan nő a kétszeres-háromszoros sűrűségű rizs. Szerencsére még akadt pár normális paraszt, akik a régi módszer szerint vetettek. Gyorsan learatták hát az ő földjeikről a félig beérett termést, kizavartak pár tízezer úttörőt a földre, és egyenként beletűzködték a rizsszálakat a földbe. Mao elvtárs eljött, megnézte a merev kockává összezsúfolt rizst, elégedetten bólintott, és hazament. A parasztok meg örültek, hogy ezt a kicsi megmaradt élelmet is sikerült elbaszni, és forradalmi örömmel haltak éhen.

Egy idő után azért kezdett feltűnni Maonak, hogy valami mégsem stimmel, mert hiába a háromszoros rizstermés, már olyan hírek jönnek, hogy még Pekingben is embert esznek kínjukban a derék párttagok. Hát hová lett a rizs? Gondolkodott, gondolkodott, majd zseniális elméjéből kipattant a szikra: hiszen bizonyára a verebek eszik ki a vetést! Kiadta hát az utasítást: irtsák ki Kínában az összes verebet! Még a módszert is kiagyalta: addig kell hessegetni a szerencsétlen madarakat, míg úgy elfáradnak, hogy leesnek a földre.

Kivonult hát az összes kínai országszerte a Nagy Verébirtó Napra, és síppal-dobbal kergették a csurikat inaszakadtukig. A hadsereg Kalasnyikovokkal lövöldözte őket Peking utcáin, volt is belőle pár baleset, de Kalasnyikov nélkül is leestek néhányan a háztetőkről, fákról. Igaz, ez semmi volt az éhínség milliós áldozataihoz képest: pár száz áldozat árán megoldották a feladatot, estére rogyásig rakott teherautók hordták a verébtetemeket a kijelölt gyűjtőhelyekre. Kína ünnepelt, s vele ünnepeltek a kukacok és bogarak is, akik természetes ellenség híján végre zavartalanul fogyaszthatták a mezőgazdaság valamennyi terményét. A vége 43 millió éhen halt paraszt lett, ami a történelem legnagyobb éhínsége volt. De Mao elvtárs nem adta fel, a kínai gazdaság tovább dübörgött.

Most, hogy az élelemtermelés problémája ily remekül megoldódott, ideje volt rátérni az acélgyártás kérdésére. Az ember azt hinné, gigantikus acélművek épültek, és mentek a kis kínaiak Martin-kemencét csapolni. A túrót. Mao elvtárs bölcsebb volt annál. Megállapította, hogy minden kínai parasztház tele van fémből készült limlomokkal: rozsdás vasakkal, ajtókilincsekkel, törött ekékkel, miegymással. Elrendelte hát, hogy minden kínai ház udvarán építsenek egy - természetesen általa tervezett - házi kohót, lényegében egy fújtatóval ellátott, földbe vájt lyukat, abban a ház minden fellelhető fémtárgyát olvasszák meg, és öntsék tömbbe. Persze, mivel a forradalmi lendület fenntartása fontos, nem csak a limlomokat, hanem minden fémtárgyat, ide értve a háztartási edényeket, pléhbögréket, a boltok cégtábláit, a gyerekek ólomkatonáit, ami csak van. Állami bizottságok járták a falvakat, mérleggel ellenőrizve, hogy teljesítik-e a parasztok az előírt kvótát, és aki nem, arra bizony szomorú sors várt. Kína összes háztartásának valamennyi fémeszköze formátlan, haszontalan fémbugává olvasztva végezte, amiből aztán nem lett semmi - nem is lehetett - de Mao elvtárs terve sikerült, sok ezer tonna "acélt" sikerült így készíteni.

Télen aztán a kínaiak már kínjukban a fák kérgét és a száraz füvet ették, de ha a katonák megtudták, hogy valaki az úri menüt fémedényben főzi meg, azonnal vitték kivégezni az elvetemült szabotőröket. Hát még ha kiderült, hogy valaki élelmet rejteget! Sok ezer szegény parasztot gyilkoltak meg azért, mert etetni próbálták a családjukat.

Mao elvtárs következő agyterméke a kulturális forradalom volt. Gyerekek és fiatalok millióit rendelték Pekingbe, hogy ott utasítást kapjanak a teendőkről. A feladat pedig a klasszikus internacionalista tevékenység végrehajtása volt: a múltat végképp eltörölni! Vagyis: pusztítsák el a hagyományos kultúra minden maradványát, hogy csak a kommunista eszmék maradjanak. A hadsereg majd segít. S azok segítettek is. Országszerte legyilkolták a tanárokat, az iskolai személyzeteket, az egyetemi oktatókat, aztán a teljesség kedvéért minden fellelhető diplomást és értelmiségit, vagy aki egy kicsit is iskolázott volt. (Később Kambodzsában Pol Pot még ezt is felülmúlta, náluk az államilag végrehajtott furkósbotos kivégzés egyetlen követelménye a szemüveg viselése volt, de ez egy másik történet.) Aztán meggyilkolták a külföldi diplomatákat, felégették a tibeti kolostorokat, ledöntötték az emlékműveket, felrobbantották, amit csak fel lehetett. Végül, amikor kifogytak a gyilkolni valóból, a vörösgárdisták egymás ellen fordultak, egymást lőtték a kínai városok utcáin, mert rájöttek, hogy a szomszédos alegység paracsnoka is iskolát végzett, tehát. Ez a káosz három évig, 1976-ig tartott, amikor Mao végre megmurdelt Parkinson-kórban.