DROID-578
2006.05.13.

blog   droidzóna   levrov

Leriel igen lelkes olvasóm, az utóbbi időben orrba-szájba küldte a droidtörténeteket, nehogy egyedül maradjak a nagy Internet-hiányban. Ha ez így megy tovább, még Rutinon is túltesz, aki egyébként jelenleg Dublinban igyekszik megélni családjával, felismervén az Észak-Balkáni Népköztársaság valós viszonyait. No de nézzük, milyen kalandokban van része Lerielnek, aki még mindig itt vergődik a Kárpátok ölelésében.

A Lófasz Rt. alighanem nem az egyetlen olyan cég volt széphazánkban, amelynek bürokráciája hagy némi kívánnivalót maga után. A héten egy kicsit megütköztem az előttem meztelenre vetkőztetett igazságon.

Irattárosként dolgozom egy követeléskezelő cégnél. Aki tartozik egy banknak, arról aktát tartanak, hogy mennyivel lóg, mikor kért hitelt, milyen kamattal, meddig kell törleszteni stb. Ezek az akták egy ótvaros pincehelyiségben, és a behajtó irodához vezető folyosón rothadtak egészen idén februárig, amíg bájos kolléganőm (az amh.hu-n meg lehet tekinteni portréját) és az akkori irattáros, elődöm meg nem érkezett, és neki nem ugrott a 2000-ig visszamenőleg elrekkentett iratoknak. A srác, Tomi márciusban megunta, és helyette érkeztem én a céghez. Tomi azóta úton van a Karib tengeren a szigetek között egy amerikai óceánjárón, napi 12 órás műszakban pincérként szolgálva ki a dúsgazdag vendégeket. Vagy valami ilyesmi. (Erről az jut eszembe, hogy József Attila apja is Amerikába indult, mikor a családját elhagyta, de csak Romániáig jutott...)

Nos, a mappák tárolása enyhén szólva tűzveszélyes volt. Mivel a folyosón szó szerint derékig gázoltam bennük, amikor március idusán megérkeztem, el lehet képzelni, milyen banzáj lett volna ott, ha a 40 percenként (a papírral tömött folyosón végigsietve) cigiszünetre járó ügyintéző kis- és vénasszonyok dohányából lepergő parázs meggyújtja az aktákat. Becsületére váljék munkahelyemnek, 4 tűzoltókészüléket is megszámoltam, és ellenőrizték is, amióta ott vagyok.

A mi dolgunk a következő: az egy csoportba sorolt aktákat összegyűjteni, felhordani a pincéből és becibálni a folyosóról a földszint egyetlen olyan irodájába, aminek nem lehet nyitni az ablakát (ezért az ajtó állandóan nyitva van, és 40 percenként a fent említett ok miatt heveny köhögőroham tör ránk a passzív dohányzás mellékhatásaként). Ebben a 4x3 méteres helyiségben kolléganőmmel, Renivel szétválogatjuk és felcímkézzük az aktákat, melyiket küldik át másik cégnek, melyik kerül végrehajtó irodába és melyik megy központi irattárba a pincébe (erre még visszatérek). A mappákat papucsokba (helyenként igencsak elnyűtt, olykor kóbor csótányokat tartalmazó aktagyűjtőkbe) rakjuk, amikhez külön cimkéket kell nyomtatnunk, ami jelzi mi van a papucsban. Ezután a különböző rendeltetésű papucsokat kipakoljuk a helyükre; a központi irattárat vissza a szellőzés nélküli, piszkos, levegőtleg pincébe, ahol ráadásul csótányok tanyáznak, ezért irtókat kell hívni havonta egyszer. A pincében lassan felszívódó irtópermet szaga szerintem már beivódott a pórusaimba. És még ott van az egyszerűen csak "mocskos pinyóként" emlegetett helyiség, az épület katakombái, ahol még egy mélynövésű kertitörpe is beveri a fejét a mennyezetbe. Ez nem akadályozta meg a galád személyeket, akik odahordták a további aktákat.

Itt jön a történet lényege. Nemrég értünk végig a 2000-es évben nyitott akták rendezésén, válogatásán - erre tudomásunkra hozták, hogy lehet, megállapítják, hogy hat év után egy akta elévül, és mehet a zúzdába lezárt ügyként (ennyi idő után az alany már vagy kifizette vagy rács mögött ül, vagy elintézte, hogy ne kelljen). Ergo, körülbelül 10000 aktát raktunk össze, címkéztünk fel, válogattunk szét - hogy aztán bevonuljanak a történelembe. Szerintem már csak arról szavaznak majd a fejesek, hogy zúzdába küldjék, kazánba tolják, vagy a kettő költséges mivolta miatt egyszerűen a szemétbe dobják.

Tegnap megérkezett egy másik központból újdonsült kollégám, Csaba, valamilyen homályos indokkal, amit ő sem igazán értett. Sikerült tisztáznunk némi utánajárással, hogy valójában azért jött át egy másik központból, mert a központi irattárba került (a pincébe visszavitt) aktákat ki kell szednie a korábban felcimkézett papucsokból, be kell dobozolnia, a dobozokra ráírni, mikor és milyen mappák lettek belerakva, illetve ugyanezeket az adatokat egy adatbázisban rögzíteni a hálózatban. A dobozok sorsa egyelőre kérdéses, a lényeg, hogy legyenek.

Az egész procedúra tök fölösleges. Csabának ugyanabban az adatbázisban kell beírni a dobozolási adatokat, mint aminek segítségével korábban szétválogatjuk őket, csak őt egy másik géphez ültették. Mi is megcsinálhatnánk válogatás közben, amikor is nem papucsba rakjuk a mappákat, hanem egyből a dobozba. Így nem kell őket levinni, majd újra felhozni. De a vezetőség nem híve az egyszerű megoldásoknak - ők ezt elképzelték így, majd átzavarták hozzánk Csabát, hogy van ám itt férfierő, cibáljunk mappát orrba-szájba, föl-le, hadd combosodjunk, úgysincs már sorkatonaság. Közben válogassuk szét a 2001-es évet, és közben rendezzük össze a többi évet, hogy könnyű legyen megtalálni a kaotikus összevisszaságban álló aktákat - mert amiket épp feldolgozunk, azok potenciálisan aktívnak számítanak, bármikor kikaphatják a kezünkből a mappát, ha jön az adott ügyfél.

Ha már itt tartunk, az ügyfelek nem egyszerű esetek. A bejáratnál kaputelefon van: delikvens becsönget, behajtó irodából megkérdezik, miért jött, kit keres, majd kinyitják az ajtót, amit betolva tud bejönni az illető. Végig egyenesen a széles folyosón, fel a lépcsőn a félemeletre, a kanyarban jobbra az egyetlen kétszárnyú ajtón, mely előtt a kanyarban bivaly betűkkel virít a felirat: "BEHAJTÓ IRODA". Itt ülnek egy hosszú asztal mögött az ügyintézők. Megbeszélik az ügyfél ügyes-bajos dolgait, aztán az visszamegy a bejárathoz, megnyomja a falon a szintén táblával jelzett AJTÓNYITÓ GOMB-ot, közben kifelé tolja az ajtót. Majd megy a dolgára. Ez az ideális eset.

Az első leküzdhetetlen akadály. Kaputelefon. Akik ritkán járnak panelházi övezetben, azt se tudják, hogy kell használni; hajlamosak a bejárati ajtó melletti ablakunkon bedörömbölni és bekiabálni:

- ELNÉZÉST! BE LEHET JÖNNI?!

Mi átirányítjuk a szomszédos ajtóhoz, és a kaputelefon felé mutogatunk, majd visszamegyünk szeretett aktáinkhoz. Próbálunk csendben sunyítani, nehogy észrevegyenek... majd leírom, miért.

"A CSENGŐT RÖVIDEN NYOMJA MEG!" - hirdeti a felirat. Ennek ellenére az ügyfél biztosra megy, és vagy fél percig el nem ereszti. Közli, hogy neki van egy olyan izéje, és be akarja fizetni. OK, ajtó zúg, lehet nyitni. Ügyfél áll, és nézi. Zúgás abbamarad. Ügyfél elkomorul, és rángatni kezdi az immár nem nyitható ajtót. Utána újra becsönget, és közli, hogy az ajtó nem nyílik ki.

Átlagosan harmadik próbálkozásra veszik be a barbakánt, de mikor sikerül belökniük az ajtót, már a küszöbön hangosan óbégatják:

- HAHÓ! MERRE KELL MENNI? HALIHÓ! MERRE MENJEK?

Még egy vak is nehezen tévedhet el az egyenes folyosón, ami előre vezet és egy rövid lépcső után elkanyarodik. De az ügyfél ezt valóságos labirintusként éli meg. Sajnos, a mi irodánk a jobbra nyíló vékony kis ajtó mögötti folyosóról nyílik - márpedig az az ajtó mindig nyitva van, hogy kapjunk levegőt (vagy 40 percenként kátrányt). Az ügyfél félszegen elindul a folyosón, és jobb esetben benéz hozzánk.

- Csókolom, a Faktoringot keresem!

Ez még OK, az egész földszint, sőt az első emelet is Faktoring; ez a cég neve. Útbaigazítjuk, egyenesen végig, viszlát.

- Csókolom, a behajtóirodát keresem!

Ez már kicsit sántít; a lépcső utáni kanyarban ugyanis öles betűkkel kitáblázták azt.

- Csókolom. Hol a főnök?

Ez az volt, amikor valamelyik cigányasszonynak nem akaródzott fizetnie, égre-földre bizonygatta, hogy őt ez nem érinti, és neki nem az a főnök kell, hanem a másik főnök (az osztályvezető helyett az igazgatót akarta látni). Szerencsére a kétharmad órás periódus épp ekkor járt le, és jöttek az ügyfélelhárítók pöfékelni; a gondjaikra bízva a kedves hölgyet elsompolyogtunk. Rosszabb esetben az ügyfél elindul a vakvilágba, végig a folyosón, a két kisebb, sötét, dugig tömött irattár, az ebédlő, a toalett és a takarítószer-raktár felé. Ez általában olyan bamba, hogy ha utánaszól az ember, nem reagál.

Végül, előfordul, aki nem tud kimenni. Eddig 3 pasi és 2 nő produkálta ezt, a legjobb azonban az volt, aki, mivel nem tudta csak úgy kinyitni az ajtót, gyanakdova vizslatta azt, majd áhítatos képpel fedezte fel az ajtónyitó gombot. Megnyomta. Kis zúgás, aztán semmi. Újra megnyomta. Kis zúgás, aztán semmi. Utánamkiáltott a folyosón.

- Hé, tetszene segíteni? Nem tudok kimenni.
- Ott az ajtónyitó gomb, azt tessék nyomni!
- Hiába nyomom, nem nyílik ki!