DROID-554
2006.03.09.

blog   droidzóna   levrov

Már régen terveztem megírni a magyar Szu-22M3 vadászbombázók történetét ide, a Droidzónába. Kevés nagyobb ökörséget követett el ugyanis a Magyar Néphadsereg, mint amikor ezeket rendszeresítette, majd pedig a Magyar Honvédség, amikor kivonta őket. Illetve hát nem is maga a rendszeresítés vagy a kivonás volt marhaság, hanem ami körülötte zajlott. Droidok szorgos munkája szükségeltetett ugyanis, hogy e nagy teljesítményű csapásmérő repülőgépek arra használtassanak, amire...

Hogy kinek jutott eszébe, hogy nekünk ilyen repülőgép kell, a feledés homályába veszett. Állítólag eredetileg egy afrikai országnak szánták őket az oroszok, de mivel azok nem vették át, Brezsnyev elvtárs utasítására nekünk kellett megvennünk. No mindegy, a lényeg, hogy a gépek megjöttek, ott álltak a taszári repülőtér betonján, és mindenki örült, hurrá, most már van vadászbombázónk, igazán remek.

No, de ha már van, legyen hozzá fegyver is, ugyebár. Meg is rendelték a Raduga H-29 (AS-14) irányított levegő-föld rakétát, az akkor kapható egyik legerősebb repülőgép-fedélzeti fegyvert. Amikor azonban megérkezett, kiderült, hogy ehhez kellene egy kábé száz dollár értékű csatolóegység, hogy fel lehessen függeszteni a gépre. Vakarták a fejüket a nagyokosok, majd beterjesztettek egy kérelmet a HM megfelelő osztályára, hogy ugyan, vegyék már ezt meg nekik, mert így használhatatlanok a több százezer dolláros rakéták. No, mit gondoltok, mit válaszolt a minisztérium? Természetesen a kérelmet elutasították, azzal, hogy nem herdáljuk az adófizetők pénzét. Így aztán a H-29-esek a raktár mélyén rohadtak meg, soha nem tudták felrakni a gépekre, és persze háború esetén is csak nézegetni lehetett volna. Ma egy példány megtekinthető a keceli haditechnikai parkban, igen jó állapotban.

Telt-múlt az idő, jött a rendszerváltás. Már nem csak szovjet, hanem NATO-küldöttségek is járták a magyar katonai objektumokat, nézegették, mi mindenünk van. Egy ízben Taszáron járt egy delegáció, megmutatták nekik a Szuhojokat, ám valamiért az Antall-kormány egy okos fejese úgy gondolta, nem szabad megmondani nekik, hogy ezek itt vadászbombázók. Hogyisne! Még azt hiszik, mi valami agresszív politikát folytató, posztkommunista köztársaság vagyunk, akik bombázni készülnek! Így a gépeket felderítőként mutatták be a külföldi tábornokoknak.

- Felderítő? - kérdeztek vissza azok. - De hiszen ez a vadászbombázó változat...
- Nem, nem dehogy, ezek felderítő repülőgépek!
- Ne mondja már, hát ismerjük a típust!
- Biztos rosszul ismerik. Nekünk nincs bombázónk, soha nem is volt!

A NATO-tábornokok néztek egyet, aztán legyintettek és rájuk hagyták.

Érdekes epizód volt a Szuhojok történetében a bősi erőmű körül kialakult vita. Ekkoriban történt, hogy szépemlékű Antall Józsefünk valahogy megtudta, hogy van ilyen gépünk, amivel bombázni lehet. Valószínűleg pont onnan tudta meg, hogy jelentették neki, milyen ügyesen sikerült "eltitkolni" a NATO elől valódi feladatkörüket. A vízlépcső-tárgyalások egy emelkedett pontján Antall bácsi így kiáltott fel a szlovákok előtt:

- Építsék csak meg a vízlépcsőjüket! Majd a magyar légierő lebombázza!

Tanácsadóinak erre igencsak megnyúlt az arca, és majdnem megkérdezték, hogy mivel. A szlovákok meg is kérdezték. Ők ugyanis tudták, hogy a H-29-es rakétákhoz még mindig nem vették meg azokat a pár száz dolláros illesztősíneket. De sebaj, Antall haláláig büszke volt rá, hogy milyen jól beszólt nekik.

Telt-múlt az idő, öregedtek a gépek, elérték az ipari nagyjavítás idejét. Amikor ugyanis egy repülőgép kirepül egy bizonyos üzemóra-számot, ipari körülmények között elemeire szedik, darabonként megpucolják, felújítják, újrakábelezik, újrafestik, majd hosszas pepecselés árán újra összerakják, összehangolják a fedélzeti rendszereket és berepülik. Egy-egy gép ipari nagyjavítása több százezer dolláros móka, de utána csaknem olyan lesz, mint újkorában. A Honvédség be is tolta a Szuhojokat az akkor még üzemelő Dunai Repülőgépgyár udvarára, a melósok meg nekiugrottak, szerelték, pucolták őket becsülettel. Eltelt pár hét, és a Szuhojok ismét a taszári hangárokban csillogtak-villogtak. Ekkor jött az utasítás: a gépeket ki kell vonni a hadrendből!

Volt is nagy elképedés Taszáron. Mit akarnak ezek, kivonni a sok millió dollárért felújított technikát?! Ám nem volt apelláta, a minisztérium mindenkinél okosabb, a Szuhojok tehát elbúcsúztak az aktív szolgálattól. Mindenki azt várta, hogy eladják őket, hiszen jó pénzt fizettek volna értük a világpiacon. Ekkor azonban megint jött a HM, és kijelentették:

- Nem adjuk el! Magyarország békeszerető ország, nem kereskedik fegyverekkel.

Azzal utasítást adtak, hogy a frissen felújított gépeket darabolják szét! Ez meg is történt: jöttek Józsikámék, és flexszel, csákánnyal estek szerencsétlen repülőgépeknek. Szerencsére félúton elfogyott a pénz, így néhány példány megmenekült. Akkor megint felvetette valaki, hogy barbárkodás helyett inkább el kéne adni. A HM ismét kész volt a válasszal:

- Nem lehet, mert az oroszok biztosan alánk ígérnek!

Tetszik érteni, inkább elbaszunk egy valag pénzt arra, hogy szétbarmoljuk, de el nem adjuk még olcsón se. A megmaradt gépeket elvitték Pápára, a bezárt repülőtérre, félretolták a beton szélére, és otthagyták elrohadni őket. Ma már ócskavasnak se jók. Egyébként még így is el lehetne adni őket pár ezer dollárért amerikai gyűjtőknek, magánmúzeumoknak, de ez soha szóba se került. Pedig a román, a lengyel, a bolgár légierő mind így szabadult meg repülésképtelen MiG-21-eseitől és más gépeitől.