DROID-523
2006.01.15.

blog   droidzóna   levrov

Talán említettem már, hogy kedvesem karácsonykor elő lett léptetve, barátnőből gyűrűs menyasszonnyá. Igen, igen, köszönjük. De ki hinné, hogy ez se megy olyan könnyen, és bizony sok droiddal találkozhat, aki csak úgy el akar jegyezni valakit. Ehhez ugyanis gyűrű kell...

"Mi ezen bonyolult, bemész az első ékszerboltba és veszel", ezt akartad mondani? Igen, lehet így is, csakhogy jól át leszel baszva. Édesapám jó harminc évig volt az Állami Pénzverő nemesfémkohászatának művezetője, s tőle tudok egy-két dolgot a nemesfémekről, amit az ékszerészek nem okvetlenül kötnek holmi jöttment vásárlók orrára. Többek között azt, hogy létezik 8, 14, 18 és 24 karátos arany, s az európai szabvány szerint az ékszerarany 18 karátnál kezdődik. Igen ám, de az drága, ezért a manapság minden sarkon megtalálható ékszerboltok gagyi 14 karátosból készíttetnek mindent, s az is rendszerint tömeggyártott, "fröccsöntött" olasz vacak, aminek minősége enyhén szólva elmarad attól, amit a Pénzverő ékszerészei készítettek, még tíz éve is. No de miért pont a Pénzverő kerülte volna el sorsát: felvásárolták, átnevezték Metal-Art Rt-nek, jól szétverték, valaki boldogan szaladt haza a baksissal, aztán annyi lett a világhírű magyar műhelynek, ma már csak kommersz szemetet gyártanak. Szóval konkurrencia nincs, marad a 14 karát és a gagyi minőség. Sőt, van, ahol 8 karátos aranyból készítenek ékszert, ami igazából mikrochipekbe való ipari arany, de hát a plázabunkók úgyse tudják, mi a különbség. Így lehetséges, hogy 2-3000 forintért is lehet már "arany jegygyűrűt" kapni, csak aztán ne vidd be egy ékszerészhez mondjuk Bécsben, mert körberöhögnek. 18 karátból ugyanez 25-30 ezer lenne.

Nagy naivan persze először én is azt hittem, bármelyik boltban megkapom, ami nekem kell. Bementem hát egy ékszerboltba a Westend City Centerben, és előadtam, hogy nekem 18 karátos gyűrű kéne. A kislány azonban tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd megrázta a fejét.

- Tizennyolc? Az itt nincs! Csak tizennégy.
- Lehet, de vállalnak ékszerkészítést is, nem?
- De, de nem tizennyolc karátosat!
- Mi az akadálya?
- Nem vállaljuk!

Mit vitatkozzak, biztos nem kell nekik a vásárló, hát faképnél hagytam az értetlenkedő eladót, és bementem egy másik boltba. Ám ott is ezt a választ kaptam, s a következőben is. A negyedik boltban érdekes körítést kaptam mellé.

- Jó napot. Tizennyolc karátos jegygyűrűt szeretnék készíttetni.
- Micsodáát? - meresztett ez is nagy szemeket.
- Tizennyolc karátos gyűrűt.
- Hát, az nincsen!
- Tudom, de az van kiírva, hogy készítenek ékszert rendelésre.
- Tizennyolc karátost nem.
- De miért?
- Hát... mert... hát...

Előjött a főnökasszony, egy negyvenes tyúk, végigmért és hűvösen így szólt:

- Tizennyolc karátost nem tartunk!
- De mi az akadálya, hogy rendelésre készítsenek?
- Azt nem lehet, mert államilag be van tiltva!
- Mi? A tizennyolc karátos arany?
- Igen.
- Ne mondja már! Apám harminc évig volt a Metal-Art nemesfémkohászatának művezetője, gond nélkül gyártották a 18 karátos cuccokat. Neki is van egy pecsétgyűrűje.
- Ööö... úgy értem, a forgalmazása van betiltva.
- Aha, akkor kinek gyártják ezeket még ma is?
- Hát, ööö... a Metal-Art az nagy hal, nekik lehet!

Megköszöntem a szórakoztatást és távoztam. Be van tiltva, hogyne, a hülye meg én vagyok. Hazamentem, s megkérdeztem apámat, tudna-e segíteni?

- Hát menj be a Metal-Art kincsesboltjába, ott biztos van!

Másnap be is mentem a kis üzletbe, a Könyves Kálmán körút és az Üllői út sarkán. Csodaszép aranyholmik, ezüstérmek, miniatűr Szent Koronák és más szobrocskák közt egy középkorú hölgy ült, az ajtó melletti széken pedig egy biztonsági őr unatkozott.

- Jó napot kívánok. Tizennyolc karátos jegygyűrűt szeretnék.
- Nem tartunk jegygyűrűt.

No persze, Szent Koronára biztos nagyobb igény van.

- Nem is gyártanak?
- De igen, tessék átmenni a gyár túloldalára, a Bláthy Ottó utcába, onnan bemehet a többi üzletbe. Ott tartanak.
- Köszönöm.

Körbegyalogoltam a jókora gyártelepet, a túloldalon egy sorompót találtam. Elindultam befelé, mire kijött az őr.

- Itt nem lehet bemenni!
- Nekem azt mondták, itt a bejárat.
- De itt nem lehet bemenni!
- Apám harminc évig volt itt a nemesfémkohászat művezetője...

Az ork megvakarta a fejét, majd bólintott.

- Hát jó, akkor menj be.

Azzal bementem. Befelé gyalogolva jutott eszembe, hogy fegyver van nálam, aminek nem biztos, hogy itt örülni fognak. Amikor apám még itt dolgozott, csak a kohászatban volt vagy ötven kiló színarany. No de egyelőre senkit se érdekeltem, odamentem hát az első épülethez, majdcsak kiderül, mi van benne. Ékszer nagykereskedés, állt egy táblán. Benyitottam: egyszerre fordult felém vagy negyven drapp arc, a hozzá tartozó fekete hajjal, hegyomlásnyi fuksszal, s mindehhez heves melegítősusogás párosodott. A kedves vásárlóközönség... Én meg, ugye, bakancs, gyakorló, magyar címeres bomberdzseki, kopasz fej. Sebaj... A pult mögött üldögélő hölgy felvilágosított, hogy nekem a szomszédos épületbe kell mennem. Élve kijutottam, és átbattyogtam az udvaron.

A másik épület foncsorozott üvegajtaja zárva volt. Halványan láttam mögötte a biztonsági őr alakját, bekopogtam. Végigmért, majd állt tovább, azt hivén, hogy úgyse látom. Végül csak megunta a dörömbölést, és kinyitotta.

- Nem ez a bejárat! - morrant rám.
- Miért, hol a bejárat?
- Az utcáról!
- Hadd ne menjek már körbe!
- De itt nem mehetsz be, mert ez már a beléptetőrendszeren belül van!
- Aha, jó, azért kösz.

Már csak az érdekelne, hogy miért nyitotta ki az ajtót, ha egyszer nem lehetne. Mi van, ha félrelököm és bemegyek? Az egész ürge két sörösüveg-vállból és egy nyugdíjkorhatárból állt, még fegyvere sem volt. Hamarosan választ kaptam azonban a kérdésre. Az utcáról belépve megláttam, mi is az a híres "beléptetőrendszer". Két idős hölgy elkérte a személyimet, majd bemehettem egy forgókapun, azon a fajtán, amit simán át lehet ugrani, s mögötte állt a már megismert, reumás cerberus. Fémkapu, vagy valami? Ugyan már... Hát, nem is csoda, hogy nem vették túl komolyan magukat.

Az épület maga valaha egy nagy irodaház volt, most minden helyiségében más és más kis cégecske rendezte be a maga bemutatótermét. Minden ilyen teremben tízmilliós értékek, de őrök sehol, kamera is csak ott, ahová véletlenül felraktak, de a legtöbb cég nem vesződött ilyesmivel. Pedig tudhatnák, hogy sok a köcsög.

A portás néni tippje nyomán a fantáziadús nevű Fux Kft-hez mentem. A bejáratot vasrács zárta el. Megálltam előtte, és néztem a rács mögött az eladólányt. Az meg nézett engem. Így szemeztünk vagy egy percig, mígnem megszólaltam.

- Nincs egy olyan gombod... olyan elektromos, tudod... ami ezt kinyitja?
- Jaaa, be akarsz jönni?
- Nem, csak rácsot nézni jöttem.

Berregés, csatt, ajtó kinyílt. Odamentem a csajhoz.

- Szia. Tizennyolc karátos jegygyűrű kellene.
- Ott vannak a jegygyűrűk, a polcon.
- Ezek tizennyolc karátosak?
- Nem, tizennégy.
- De nekem tizennyolcas kéne.
- Tizennyolcas?
- Igen.
- Az nincs.
- A portán azt mondták, foglalkoztok ékszerkészítéssel.
- Igen, foglalkozunk.
- Akkor nyilván tudnátok készíteni ilyen gyűrűt.
- De hát itt vannak készen!
- Lehet, hogy nem érted, nekem tizennyolc karátos kellene.
- Az nincsen!
- Épp azért kéne csinálni.

A zajra elődugta fejét a főnökasszony, egy kora harmincas, kosztümös bizniszvumen.

- Jó napot. Segíthetek?
- Tizennyolc karátos jegygyűrűt szeretnék csináltatni.
- Nem foglalkozunk tizennyolc karátos arannyal.
- Aha. De foglalkoznak ékszerkészítéssel, nem?
- Igen. De tizennyolc karátos aranyból nem.
- Mi az akadálya?
- Nem szoktunk.
- Hmm... De az ékszereket itt készíttetik, a Metal-Art műhelyében, igaz?
- Igen.
- Apám harminc évig volt itt művezető, tudom, hogy ők csinálnak tizennyolc karátos ékszereket.
- Lehet, de mi nem tartunk. Különben sem biztos, hogy meg tudná fizetni!
- Mi van?
- Az drága ám!
- (Meg a jó kurva anyád!) Asszonyom! A dolog rohadt egyszerű. Önök mondanak egy árat. Mindegy, mennyit. Én meg kifizetem. És maguk csinálnak ezért egy gyűrűt. Bonyolult?
- Tizennyolc karátos arannyal nem foglalkozunk...

Na jó, itt elegem lett. Átmentem egy másik céghez. Itt végre egy férfi állt a pult mögött. Már elegem volt a betanult választ szajkózó libákból.

- Helló. Tudnál segíteni? Tizennyolc karátos aranyból szeretnék jegygyűrűt.
- Hát, az nehéz lesz.
- Igen, tudom. Mindenki azt mondja, nem csinál ilyet, semmi pénzért. Pedig a Metal-Art gyárt tizennyolc karátos ékszereket.
- Igen.
- Mégsem hajlandó senki rendelést felvenni ilyenre.
- Mi sem.
- De miért? Mi az akadálya?
- Nem szoktunk...
- Jó, de miért nem szoktatok?
- Hát, mert... mert... hm, ez jó kérdés.
- Segítek. Technikai akadálya van?
- Nem, nincs.
- Túl puha lenne?
- Nem, az sem.
- Túl drága?
- Hát, az átlagvevőnek elég drága.
- De én megrendelem és kifizetem.
- Hát...

Ekkor érkezett egy negyven körüli hölgy. Mint később megtudtam, egykor apám kollégája volt.

- Te Zsuzsa! Miért nem készítünk ékszert tizennyolc karátos aranyból?

Zsuzsa megállt, elfelhősödött az arca, s mélyen gondolataiba merült.

- Hát... nem tudom. Nem szoktunk.
- De azt tudod, miért nem szoktunk?
- Ööö... nem.
- Egyszerűen nem szoktak? - kérdeztem.
- Igen... Nem szoktunk és kész.
- Aha. Köszönöm.

Szóval az egyetlen ok, ami miatt nem lehet tizennyolc karátos gyűrűt készíttetni, az az, hogy nem szoktak, és ez valami áthághatatlan íratlan szabály az ékszerész szakmában. Még benéztem néhány céghez, de hiába. És senki sem tudta megmondani, miért nem!

Apámnak végül jó sok telefonálásába került, mire harminc év szakmai kapcsolatait megmozgatva talált végre valakit, aki megcsinálta a tizennyolc karátos gyűrűt. Kicsit többe került, mint a bolti átlagcuccok, de végül elkészült, gyönyörűen ragyogott, és ezt kapta kedvesem karácsonyra.

Az már más lapra tartozik, hogy apám harminc év szakmai múlttal olyan gyönyörűen elmérte az ujjunkat, hogy egyikünkre se megy rá. Valamelyik nap viszem majd az ékszerészhez, hogy tágítsa ki. De legalább megcsinálták! Pedig nem szokták...