DROID-467
2005.10.27.

blog   droidzóna   levrov

Mostanság megfogyatkoztak a katonai droidok. No, sajnos nem a való életben, csak itt, a Droidzónában, mert egy ideje senki sem mesélt katonatörténeteket, meg hát manapság már sorkatonaság sincs. Szerencsére néha még előkerül egy-két emlék, nehogy hadibarmok nélkül maradjunk. Az alábbi történeteket Balázs fedő- és keresztnevű olvasóm mesélte nekem, a Lehel tér őszi magányát felvidítandó...

A helyszín: a tapolcai harckocsizók lőtere. (Hogy ez pontosan hol van, azt Balázs sem tudta megmondani, de nem is fontos.) A gyakorlótér közvetlen tőszomszédságában, ne kérdezzétek, miért, egy elmegyógyintézet működött. Az ápoltak szentül hitték, hogy odakint háború folyik, hiába próbálták nekik megmagyarázni az ápolók az ellenkezőjét, és a kórház által a Néphadsereg - mert akkoriban még az volt - vezetése felé megeresztett töméntelen tiltakozó levél is falra hányt borsónak bizonyult. A tankok jöttek-mentek, lövöldöztek, a betegek meg lapítottak és időnként fedezéket próbáltak ásni a kórteremben.

Történt egyszer, hogy néhány T-55AM típusú harckocsi éleslövészethez készülődött. Volt velük egy kissé ittas műszaki őrmester is, aki egy darabig odakint szeszelgetett, majd bekopogott az egyik tankba, és kérte, hadd üljön be, mert odakint unalmas. Beengedték, miért ne, csak éppen befelé másztában meglökte a harckocsi ágyújának irányzására szolgáló tárcsát. Ez nem lett volna baj, mert a célratartó automatika nem engedte volna kitérni a lövegcsövet, csakhogy az irányzó elfelejtette ezt rögzíteni, miután már célba vette a lőtéri célpontot. Rövidesen megkapták a tűzparancsot. Bumm! Telibe is verték a diliház portásfülkéjét... Na, vége is lett mindjárt a lövészetnek, mindenki kiszállt, és gyorsan inni kezdett, mert biztosak voltak benne, hogy ezután egy darabig nem jutnak szeszhez. Szerencsére a fülke üres volt, a portás épp klotyón volt, nem lett belőle nagy balhé, de az ápoltak innentől semmi szín alatt nem voltak hajlandóak elhinni, hogy odakint csak gyakorlatoznak.

De nem ez volt az elmegyógyintézet és a harckocsizók egyetlen közös kalandja.

Egyszer egy ápolt szerzett valahol egy biciklit, és elindult vele haza. Normális esetben nem jutott volna ki a kapun, de a fent említett eset nyomán se kapu, se portásfülke nem volt. Kitekert a rétre, és elindult az orra után, mert hát bolond volt, ugyebár. A sors úgy hozta, hogy aznap is éleslövészet volt... Ültek a katonák a tankokban, várták a tűzparancsot már becélzott lövegekkel, amikor egyszer csak megjelent a célzókészülékekben egy pizsamás kerékpáros! A katona meg kíváncsi, mind elkezdték nézni, tekerték utána a nézőkét. Igen ám, de ha ezzel nézelődnek, forog a lövegcső is. Mit látott a lövészetvezető tiszt? Azt, hogy hirtelen megjelent a lőtéren egy elmebeteg, és az összes harckocsi lassan utána fordította az ágyúját. De látta ezt a dilis is, és szegény úgy elkezdett tekerni, mintha a Tour de France-ot akarta volna megnyerni! Lett is ordítozás, sípolás, tüzet szüntess, mielőtt tévedésből megszórták volna pár repeszgránáttal. Aztán a mentők valahogy összeszedték az ápoltat, visszazsuppolták a helyére, de miután elmesélte bent a sztorit, már lassan az ápolók se hitték, hogy nincs háború odakint.

A betegre szerencsére nem lőttek rá, de nem volt mindenki ilyen szerencsés.

Egyszer a harckocsiknak légvédelmi gyakorlatot tartottak. Egy kifeszített drótkötélen egy helikopter-sziluettet mozgattak a lőtér fölött, azt kellett eltrafálni a tank tornyába épített légvédelmi géppuskával. A járművek felálltak, már épp kezdték volna a műsort, amikor hirtelen rádióüzenet érkezett, hogy várjanak, mert Budapestről érkezik néhány tábornok, hogy a gyakorlatot megtekintsék. Mit volt mit tenni, várakoztak. A tábornokok meg is jöttek - helikopteren! Balszerencséjükre pont a lőtér felől. Valamelyik faszemű tirpák meg azt hitte, az a célpont, és elkezdte osztani a 12,7 mm-essel. Szerencsére a keze is fából volt, mert nem találta el. A helikopter villámgyorsan elhúzott a környékről, a remek lövész pedig néhány hétig a hűvösön üldögélt.

Történt egyszer, hogy a lőtéren gépkocsizó lövészek és harckocsizók közös gyakorlatot tartottak. Mármost tudvalevő, hogy a csörömpösök utálják a nyulakat, és viszont, ami rendszerint idővel kedves emlékké szelidülő, ám a helyszínen hajmeresztőnek tűnő szívatásokba torkollik.

Az egyik harckocsizó ebédnél valahogy rájött, hogy a kiosztott káposztakonzerv átmérője éppen 100 milliméter, csakúgy, mint a T-55AM simacsövű lövegének űrmérete. (Nem véletlenül egyezett egyébként, de ez más téma.) Nosza, fogta a konzervet, betöltötte az ágyúcsőbe, mögé egy vaktöltetet, majd célba vette a lövészek BMP-jét, és bumm, odasózott nekik. Gondolta, jó vicc lesz, majd takaríthatják a járművet. Hát nem... A konzerv úgy átment a BMP vékony páncélzatán, mint a sztaniolon, és a deszanttérben robbant. Tiszta főtt káposzta lett minden! A hákásoknál nagy röhögés, a nyulaknál anyázás, pucolhatták ki a verdát. Utóbb, évekkel később kérdezték a harckocsizót, ugyan mi lett volna, ha a konzerv történetesen eltalál valakit?

- Akkor még ma is sitten lennék - felelte nyugodtan.