DROID-135
2004.07.05.

Ismét jelentkezett Iceclon, akivel a magyar egészségügy csodát tett. Tudjátok, ő volt az, akinek a francia orvosoktól 30%-os rokkantként távozott, de zseniális magyar orvosaink ezt az arányt sikeresen 100%-ra javították. Bővebbet egy korábbi Droidzóna-kiadásban. Nos, Iceclon kalandjai nem értek véget a kórházból való távozással. Ma este arról mesél nekünk, hogy mi történt vele ezután.

Mindig a legnehezebb egy történetet elkezdeni. Számtalanszor újrafogalmazza az ember, de valahogy sosem lesz az igazi. Így van ez most is, de szeretném elmesélni, hogy mi történt velem miután kikerültem a vérszomjas Adjunktus Droid karmaiból.

Itthon fekve az ágyamon, nem tudtunk mást, csak hogy valamiért a lábam iszonyatosan fáj. Emlékszem, akkor már javában dúltak az év végi vizsgák. Ott feküdtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy végigjártam a nyomorult iskolát betegen, úgy hogy bármikor belehalhattam volna. Mindennél jobban ott akartam lenni a ballagáson, végig sétálni az osztálytársakkal az iskolában, de nem, otthon nyomtam az ágyat. Mikor úgy kezdett kitisztulni a fejem, végig gondoltam mi is történhetett velem, így jutottunk el az amerikai úti idegsebészetre, ahol a prof végül elmagyarázta mi is a nagy büdös helyzet. Az elkövetkezendő napok a helyzet emésztésével telt – fasznak kell Norbi torna, a 3 hónapos droidkúra után lehettem kb. 15 kiló (és durván 175 centi magas). És csak hogy tetézzem az őrületet, elindult nálam a tikkezés. Ez úgy nyilvánult meg, hogy egy csont és bőr faszi a hasán, totál elmebeteg ábrázattal dülöngélt jobbra balra mint a falióra ingája. Egyébként ez máig megmaradt bennem, nagyon kellemes dolog ha mozgás igénye van az embernek..... persze ma már jóformán csak akkor dülöngélek ha valami jó zenét hallgatok. Eltelt pár nap, és vészesen közeledett az év vége az iskolában. Szerencsémre a drága osztályfőnököm kibulizta, hogy azokat a jegyeket amiket félévkor szereztem írják be a bizonyítványba, így nem kell megismételni az évet. Az igaz, hogy szín kettessel, de megvolt a bizonyítvány. Persze, még ez se vígasztalt, minden áron ott akartam lenni, és próbáltam erőltetni a lábra állást, de ez szó szerint lehetetlen volt. Annyi izmom se volt, hogy egy rohadt poharat a számhoz emeljek, nem hogy lábra állni, hát még körbe sétálni az iskolát szarrá szabdalt lábakkal. A ballagás végeredményben jelképe volt a kitartásomnak, annak hogy az akaraterővel bármit elérhetek amit csak akarok, még azt is, hogy bebizonyítom az orvosoknak, tovább élek, mintsem azt képzelték. De ez akkor, azon a napon teljesen szertefoszlott. Feküdtem a nagyszobában, a szüleim ágyán, és potyogtak a könnyeim, hogy nem lehetek ott. Már szürkült odakint, mikor látom, hogy sorba mennek el emberek az ablakunk alatt. És ezzel a rémálmom, önérzetem és a lelkem egyszerre semmisült meg: majdnem az egész osztály beállított a lakásba, csak úgy váratlanul. Én ott fekszem mint valami élő hulla, egy alsógatyában, és akkor mind körém gyűltek és nézték ahogy ott fekszek mint egy rakás szar, tehetetlenül. Ezzel meg minden csíráját szétmorzsolták annak az illúziómnak, hogy legalább egy nagyon picit mutattam valamit a kitartásról az elmúlt 7 és fél év alatt. Persze nehogy félreértés legyen, nem az zavart, hogy XY látott így, mert a legtöbb osztálytársam nem igazán tudott elfogadni, és erre én is pakoltam egy lapáttal, ez csak a saját kis porba taposott lelkemnek volt a végső löket. Minden esetre ez az eset örökre mély nyomot hagyott bennem, ők szerintem nem is emlékeznek rá, de ez nem számít.

Nos, sok idő telt el, és a posztraumás stressz szindróma skáláját szépen végig zongoráztam, kezdve a bezárkózástól a szófosásig. Fél évi hason fekvés után elkezdtünk keresni valami helyet, ahol legalább egy kis masszázst kapnék, vagy valamit ami csak egy ici-picit kimozdít a mindennapok egyhangúságából. Közbe felírtak minden féle antidepresszánst, meg görcsoldókat meg minden féle anyám kínját ami csak éppen eszébe jutott a körzeti dokinak. Ebből adódóan 2 nagyon fontos szabályra kellett rájönnöm: 1) Sose szedjek be kapszulát úgy, hogy a nyakamban a nyelőcső meg van görbülve (ugye amiatt, hogy nem bírom előre hajtani. A másik fele, hogy a torokban megakadt kapszula ha elkezd olvadni, ritka szar íze van), 2) Semmi, fájdalom csillapító, görcsoldó, izomlazító, antidepresszánst nem szabad bevennem, mert ájulások jönnek rám, ami nem túl szerencsés hason fekve (nem lehet rajtam alvásnál semmilyen póló, trikó, nyakbavaló, óra, gyűrű stb.). Így a gyógyszerekről az első napon le is mondtam, mert nem volt kedvem megfulladni, se elájulni.... még a végén lemaradtam volna az éjszakai netről :)

Idő közben csináltattunk a lábamra egy műanyag sínt, ami védte a talpam és a varratokat. Igaz fájt hordani, de ha valaki neki ment, nem fostam le rögtön a bokám a fájdalomtól. Majd, nem sokra rá, találtunk egy egyesületet, ahol beemeltek a vízbe, ott mindenféle gyakorlatokat csináltatnak velem, aztán kiemelnek és sipírc haza. Ennek az egyesületnek hála, olyan betekintésem volt a magyar média kultikus droid hadseregének cselekvéseibe, hogy az ember agya elszáll. Nem beszélve az egyesületek és alapítványok hihetetlenül gátlástalan droidjairól, hogy ezt is egyszer majd leírom, ha Tomcat is egyetért :) de haladjunk mai Faszfej doridunk felé....

Egyik nap a vízben, azon gondolkodtunk az edzővel, hogy mit is kéne csinálni velem. Fiatal leányzó volt az illető, így több dolog is eszembe jutott hírtelen.... habár lelkileg rendbe jöttem, 2 nagyon fontos szabály máig megmaradt az életemben: 1) a lábamat két méteres körzetben mindenki kerülje el vagy átharapom a torkát; 2) éjjel-nappal, számomra elérhető helyen legalább két szúró vagy vágó szerszámnak kell lenni, beleértve a kedvenc pillangó késemet.... fő az önvédelem. Szóval lubickolunk nagyokat a vízben, és felteszi a nagy kérdést: „Mi van a többi ilyen szindrómás beteggel?”. Nahh mondom ez az évtized kérdése, halvány lila gőzünk sincs, a franciák sose mondták mi a fene van velük. Erre jött a következő kérdés: „A betegséged Viktor Dubovicz féle Rigith Spine szindróma, akkor beszéljetek ezzel a Viktorral.” Mi sem könnyebb ennél.... végülis csak a telefonkönyvet kell fellapozni :) de jelen esetben tudtuk, hogy a felesége magyar származású és kint él valahol Angliába az illető. De egy próbát megérne, gondoltuk, és felhívattuk ismerősökön keresztül. Kiderült, hogy a pasas már nyugdíjas, és ő csak össze írta ezeket a tüneteket, és nem tudja mi van a többi feljegyzett ilyen beteggel, de adott egy számot, ahol az ő utódja dolgozik, és beszéljünk vele. A telefonszámla nőt egyenes arányban a vérnyomásommal az ide-oda küldözgetéstől, és a végeredmény az lett, hogy ahhoz a francia kutató intézethez irányítottak ahova annak idején kijártam. Na ez az amikor kiadós utánajárás után vissza jutottunk oda ahonnan elindultunk. Arra már nem emlékszem pontosan melyik telefonos hőscincér mondta, hogy van Pécsen egy sebész orvos, aki sokat volt kint a francia kutatóintézetbe, és ott látott már ilyen szindrómás beteget. Bemutatom: Paraszt Droid, mai fő faszfejünket. Szóval a faszi egy kétméteres, szakálas faszpörgettyű.

Hosszas töprengés után beleegyeztem, hogy leutazzunk és beszéljünk a faszival, hátha tud mondani valami okos tanácsot arra, hogy hogyan kéne tornáztatni. (azt hiszem már itt érezhető, hogy valami álomkép szállhatott rám és anyura, mert ilyet feltételezni egy orvosról, csak erős pszichikai gyengeségtől lehet). Mivel szarrárohadt skodánkal nem vállalkoztunk a durván 160 kilométeres útra, a Magyar Szamaritánus Mentőszolgálat segítségét kértük a szállításhoz. A két mentős aránylag jó fejek voltak, igaz reggel hatkor én még erősen kómás állapotban voltam, ahogy az anyós ülésen utazó mentős is, aki full hangerőn üvöltő sziréna mellett, olyan kellemeset horpasztott az egész úton, hogy jó volt nézni.... Mellesleg, én a tájban gyönyörködtem, mert ritka az, hogy én kilátok a kocsiból, még ritkább, hogy elhagyom Budapestet. Habár a 130-al száguldó mentőautótól nem féltem volna annyira, ha nem két sávos úton mentünk volna, ahol percenként előztük a teherautókat a szembe jövő sávban, ahol vészesen közelítettek szemből a kamionok. Arról nem is beszélve, hogy 1-2 erősebb kanyarnál úgy ahogy voltam leszambáztam a hordágyról, mert a betegnek miért is kéne kapaszkodó.... még szerencse hogy a lábamon volt a sin. Egyébként a közlekedésemet a máltai szeretet szolgálat, baromi jó tolókocsija segítette, aminek a háttámláját le lehetett hajtani, így a hason fekvésem máig biztosított minden helyzetben. Mi bután azt gondoltuk, hogy a doki magánrendelésére megyünk, mert engem általában úgy fogadnak, hogy legyen ideje az adott orvosnak elhabogni valami latin monológot, aztán kitessékeljen minket. De ez nem, a sok agyonstoppolt pécsi szerencsétlen között terültem el, várva, hogy mi a fene lesz ebből. Várakozás közben azért a biztonság kedvéért igazítottam a karórám szíjjába rakott pillangókésen, hátha szükség lesz rá. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján, M15-ös nélkül nem lépnék be orvosi intézménybe, de ha szűkös a keret a penge is megteszi. Az alatt a röpke pár óra alatt, volt alkalmam megpillantani néhány hullajelölt röntgenjét ahogy szerencsétlenül próbálták két újjal fogni a váró padján.... háááát esküszöm, szerintem a vas és acél művek százalékot fizetnek az itteni dokiknak. A betegek 80%-a már inkább terminátor lehetne mint ember annyi bennük a vasárú. Arra azért kíváncsi lennék, hogy szeptember 11.-e óta hogy utaznak repülőn, mert ennyi vassal, szerintem a fémdetektor hülyét kap. De végre sorra kerülünk, aminek már éppen itt volt az ideje. Anyu valahogy feltakarít a fekvésből térdelésbe, hogy az extra vékony ajtón valahogy beférjünk, amin egyébként a hétköznapi tolókocsik az életbe nem férnek át. Egyébként a tolókocsim az egyik legvékonyabb amit csak szériában csináltak, és a helyi SZTK-ban mikor a szemészetre kellett mennem, csak úgy fértem be az ajtón, hogy a keresztvasat le kellett csavarozni és összehúzni a kocsit ahogy benne térdelek, képzelhetitek. Szóval, bemegyünk, a doki sehol. A magyar nővérállományából a csinosabbik fajta ült egy széken és hosszú műkörmeivel gépelt valamit. Már kapásból vágtam, hogy nem 10 szót, hanem 10 centit kell fejben tartania pár percig, csak úgy Clinton módra. Egyszer csak balfasz droid berombol a szobába, és kapásból jön a kérdés, hogy mi a panasz. A köszönés mint olyan az nuku, arra se reagált mikor mi köszöntünk, de mindegy.

Anyu előadja a már rengetegszer hallott monológját, amibe benne foglaltatik az egész életem, megspékelve a mondandóját egy 20 kilós mappával, amibe a zárójelentéseim vannak. A droidon már látszott, hogy tele van a töke, és fejezzük már be dumálást, közbe is vágott egy csomó alkalommal anyu mondanivalójába, amit én elég nehezen tűrtem, de még vissza fogtam magam. Anyu a mondandója végén elmondta, hogy abban kérjük a segítségét (nyasgem), hogy segítsen valami rehabilitációs tornát összeállítani. Mondjuk ezt alapból nem egy sebésztől kéne kérni, de mit lehet tenni ha fő faszfejsége látott egyedül ilyen beteget. A droid persze gondolkodás nélkül elkezdte mondani:

- Nos, azt fogjuk csinálni, hogy a gerinc két oldala mentén hozzácsavarozzunk 1-1 acél rúdhoz, így biztosítva annak rendes tartását, az izmokat pedig kimetszünk a hátából.

(ááááá a kurva anyád!! – gondoltam magamba, hát teljesen hülye ez?!? Már csak az hiányozna, hogy egy önelégült balfasz, aki saját magától elélvez, kedvtelésként felnyiszálná az egész hátam?!? Ha csak arra gondolunk, hogy a lábam teljesen tropa, és így a droid megcsinálja a műtétet, akkor már se állni, se ülni, se hason feküdni nem tudnék, szóval a teljes pusztulás.... amúgy meg az előző tapasztalatok alapján, a torna hatásosan nyújtja az inakat, műtét nélkül, de úgy látszik az orvosokat ez nem hatja meg.)

- Parancsol?!? – kérdeztem vissza pofátlan hangnemben, amit nem nézett jó szemmel. – Miért kéne kicsavarozni a gerincem, ha a torna hatásos?

- Az ön betegsége abból áll, hogy az agya hibás impulzusokat küld a gerinc melletti izmoknak, ezért göcsösen összehúzódnak. Ezért ki kell azokat vágni, és hogy valami tartsa a gerincét, ki kell csavarozni.

(Nem elég hogy bele se gondol abba, hogy tuti ott döglenék meg a műtőasztalon, még ráadásul totálisan hülyének néz engem és az anyukámat is, de hogy valaki ilyen pofátlanul belehazudjon az ember képébe, ahhoz már pofa kell, ugyanis a betegségemnek köze sincs ehhez. Anyum már se köpni se nyelni nem tudott, úgyhogy a beszélgetés innentől kezdve rám maradt.)

- De ha görcsösen össze vannak húzódva a hátamban az izmok, akkor miért tudom mégis a saját korlátain belül mozgatni? – kezdtem a szopatós kérdéseimet, amitől kezdett vörösödni a feje, de a kamu válasz már jött is.

- Azt csak úgy érzi, hogy mozgatja, valójában nem.

(gondoltam magamba, nem a faszt nem, és jött a következő kérdésem)

- Na jó, de akkor a kezeimet és a lábaimat miért nem tudom kinyújtani, ha az agyam a gerinc melletti izmoknak küld rossz jeleket? – nahh erre láttam hogy a feje már erősen vörös, ő is érezte hogy nem valami tanyasival beszél, aki azt se tudja mi az hogy műtét.

- Ott valószínűleg, közre játszik egy másik gyerekkori betegség. – na jó gondoltam ez a faszi kész, lezárás képpen blöfföltem egyet.

- Rendben, de ha gyerekkori, akkor mivel magyarázza, hogy a térdemet csak fél éve nem tudom kinyújtani?

Nahh ez betett a faszinak, vörös fejjel kiviharzott, minket meg kitessékelt a nővérke. Amúgy a blöff tökéletesen bejött, ugyanis a térdem a bokámba lévő in-nyújtás miatt fellépő feszülés okozta a fájdalmas mozgatást, majd ez vezetett kedves Adjunktus Droid legipszeléséhez. Ha a faszfej droid nem arra koncentrált volna, hogy engem hülyítsen, akkor a térdemre a választ kapásból tudta volna, és nem kezd el agyalni valami hazugságon, szóval róla ennyit egyenlőre.

Egy időre hanyagoltuk ezt a témát, jártunk az úszásra, ahol a droidok alakítottak eszeveszett eseményeket. Hónapok múlva egy levél várt minket a postaládába. A francia kutatóintézetből írt a vezető professzor. Leírták, hogy a genetika terén nagy áttörések voltak, és az eredményeik kitűnőek a kutatásban. Szeretnék ha kimennénk néhány vizsgálatra. Miért is ne? A franciák amúgy se olyanok mint a magyarok, a korházi szobák olyanok mint Budapesten egy elit hotelé, az állam fedezi a korházi számlát, és a régi kedvenc nagybátyámat is végre láthatjuk akinél mindig laktunk mikor kiutaztunk a korházba. Na igen, csak jött a buktatója a dolognak: a magyar állam csak a korházi számlát állja, és a repülőjegyet + 2 kísérőnek. Na ja, csak az a baj, hogy egy hason fekvő beteget nem olyan egyszerű a turista osztályra felpakolni, a másik fele, hogy Párizsba se lehet csak úgy közlekedni egy tolókocsiban térdelő emberkének. A megoldásra mondjuk már évekkel ezelött rájöttünk: kocsival leautózzuk azt a közel 1600 kilométeres utat. Apukám, aki egyébként taxis, hajnal 3-kor megy el itthonról, és délután 5 körül ér haza. Megiszik pár üveg sört, és 8-kor már alszik, szóval szinte nem is látom. Az utazás hírére, jött a nagy ötlete, mégpedig, hogy felvesz kölcsönt egy banktól a házra, és megveszi azt a kocsit amivel taxizik és még pénz is lesz az autópályára, kajára, szállásra. A kocsi hátsó ülését lehajtották nekem, így végig tudtam feküdni néhány rugós matracon, és szépen ki is láttam az autóból, csak az volt a gond, hogy a lábamat teljesen körbe pakolták a táskákkal, aminek én nem örültem annyira. Anyu ült mellettem, apám vezetett, bátyám az anyós ülésen dörmögött. Az út első fél órájában tudomásul kellett vennem, hogy az egész úton egy falatot nem fogok enni, ugyanis a magyar utak, plusz a kocsi lengéscsillapítóinak, valamint a rugós matracoknak hála, az autópálya legkisebb repedését is éreztem a gyomromban. Az út egyébként kb. 20 órás, szóval a kajára nem volt gondom jó darabig utána. Mikor még utoljára mentünk így felpakolva, akkor apu még éjszakás taxis volt, és az volt a bevett szokás, hogy valamikor este felé elindultunk, és másnap délutánra már megérkeztünk a nagybátyán külvárosi parasztházának kapujába, ami egyébként legalább 400 éves és egy istállóból lett átalakítva. Ezesetben is este indultunk, figyelmen kívül hagyva, hogy apu mostanra nappal dolgozik. Már alapjáraton ez nem igazán hagyott nyugodni, kedvem se volt aludni, és idegességembe annyi kólát vedeltem, hogy legalább 2 napig ébren tudtam volna maradni. Valahol a német határon túl elkezdett esni az eső. Ez egyedül engem zavart, mert egyetlen dolog volt a kocsi tetején, mégpedig az én műbőr tolókocsim, ami nélkül mozdulni se tudok. 2 óra múlva mikor teljesen sötét lett a kivilágítatlan német autópályán, az eső zuhogott, és 3 dolgot vettünk észre: 1) hibás az ablaktörlő, ugyanis fater elfelejtette kicserélni indulás előtt, pedig vett újat. 2) A kombi autó hátsó része plafonig volt pakolva a lehető legnehezebb bőröndökkel, amitől az orra úgy megemelkedett, hogy a lámpa fénye még csak nem is súrolta az aszfaltot. 3) fater homlokán az izzadság kezdett kigyöngyözni. Ilyenkor már illőnek éreztem, hogy egy Miatyánkot elmormoljak (ahogy az a régi vicc és mondja: zuhanó repülőn kevés az ateista....). Végül közös szavazással eldöntöttük, hogy a legközelebbi pihenőnél, megállunk és alszunk míg nem lesz világosabb. Na most az hagyán, hogy én és a bátyám benyomtunk fejenként vagy egy liter kólát, de a szülők hangzatos horkolása mellett, még sikerült egy lámpa alatt megállnunk. Hozzáteszem, ha akartam volna se tudtam volna aludni, mert úgy körbe volt pakolva a lábam, hogy nem bírtam az oldalamra fordulni. De miért tanultam agykontrolt, ha nem szanálom.... 2 órán át próbáltam az elalvás kontrolt, és pont akkor sikerül elaludnom, mikor már indulunk.... úgy ahogy voltam könyökölve elaludtam, de csak kb. 3 órára, ami éppen elég volt, hogy a lópofám kiálló fogai jó beszéd téma legyen a francia határig. Nem húzom a szót, az utazás kimerítő volt, és összezárva a családdal már egy idegbaj, közbe a tolókocsim szarrá ázott a zivatarba ami pont kísért minket Francio. felé. Gondoltam magamba, ez már nem lesz jó, szerencsémre a pillangókésem kéznél volt, egyébként Párizsba vettem a spórolt pénzemből egy acél bicskát amin még csiptető is van, így pont illett a karórámhoz :]

Az utazás végén mikor megérkeztünk rögtön rádobtak valami hipergagyi ágyra, aminek a közepe be volt szakadva, úgyhogy az amúgy is görbe hátam felvette az U alakot. A kocsiból kiszedettem a matracokat és belepasszíroztam a tolókocsiba, így gyártva egy kimondottam kényelmes fekvőhelyet. A ház fala, úgy megszívta magát vízzel, hogy míg a kertben 40 fok volt árnyékban, a házba nagykabátba próbáltuk elütni az időt. Amúgy fater megszívta, mert anyu nem rakott be neki csak vékony, rövidujjú ingeket, nem számított rá, hogy Franciaország leghidegebb házába fogunk megfagyni nyáron. Éjjelente patkányok, egerek, és az éjszaka atrakciója egy sündisznó volt, aki végigtrappolt a szobán a kikészített kajához. A házba még videó se volt, se kábel tv, számítógépről már nem is beszélve, ezért egy ottani ismerős kölcsön adta a videóját, mert véletlen a rólam készült dokumentációs felvételek közé bekerült egy kazi, amin a miniszter félrelép c. film volt. Ha nem néztük meg vagy 600x azt a rohadt filmet, akkor egyszer sem. Ez az unalom megalapozta az idegállapotomat, amire jött a ráadás a matávtól, ugyanis pont indulás előtt mondták fel a modemes esti kedvezményt, ráadásul az ősökkel vagyok összezárva már napok óta. Idegbaj.

A korházban csináltak egy sor vizsgálatot, mint vérvétel, ultrahang, röntgen, légzés stb. Minden rendben volt a helyzethez képest. Mikor a főprof kérdezte, hogy miért vagyok tolókocsiba, a nagybátyánk aki már vagy 50 éve él kint, nem volt képes rendesen elmagyarázni, hogy néhány kedves orvos rámhúzta a szivatót. Mikor végre kezdték felfogni, elkezdték isteníteni a magyar orvosok szakértelmét stb. na akkor már láttam, hogy innen is húzunk a retekbe. Ezt a nézetem az is erősítette, hogy Európa egyik legnagyobb sebésze mikor meglátott, hírtelen rongybabának nézett, birkózót meghazuttoló mozdulatokkal kezdte el rakosgatni a tagjaimat egy vizsgálóasztalon minden szó nélkül. Mikor a lábamhoz ért leüvöltöttem a fejét a helyéről, még szerencse, hogy nem értett magyarul, mert úgy pofán vágott volna, hogy na. 2 hétig voltunk kint, aztán hazajöttünk. Mikor már éppen kezdtem elfelejteni ezt a sok droid idiótát, jött egy újabb levél, kedvenc franciáimtól. Azt írják, hogy kellene nekik egy szövetminta, amit tudnak vizsgálni. Gondoltam azért mégiscsak ők a janik, meg aztán egy kis szövetminta nem nagy szám, 1x1 centis kis kocka mondjuk a vállamból. Volt már ilyen mintavétel többször, nem halok bele. És most jött a meglepetés.... nahh ki találja ki? Ki a franciák kedvenc magyar sebésze? Naná hogy a faszfej droid, a vaskereskedésével együtt. Az égiek erősen dolgoznak odafent, ha folyton össze akadok ezzel a fasszal. De semmi gond, a pillangó késem kapott egy testvérkét, és a diktafonba és vettem tölthetős elemeket, és már 18 éves elmúltam, engem próbáljanak meg zsarolni, megy a bökő az artériába, aztán leshetnek.... a történtek után még jogos önvédelem is. A nyár végére volt letárgyalva a minta vétel Pécsen. A terv úgy szólt, hogy egyik nap lemegyünk, másnap kiveszik amit ki kell, harmadnap teperünk haza. Kedvenc mentőseink segítségét kértük, perfekt mások jöttek, de volt annyi eszem, hogy leszedettem a lepedőt amin úgy csúszkáltam az út közben mint hal a taknyon. Ez az út annyiban különbözött a többitől, hogy nem estem le 5 percenként az ágyról.

Első teendő mikor valaki korházba megy, hogy irány a felvételi, ahol néhány túlsúlyos Urszula sipákol egy sort. Jelen esetben a jelentkezés a következő volt:

- Jó napot! XY vagyok és meg van beszélve, hogy jövünk.
- Igen, a gerincműtétre, kérem ha már itt vannak kellene a röntgen felvétel is.

Erre én:

- Héé, Hóóó, a francokat gerincműtét, biopszia vétel, és a röntgen közelébe se megyek!
- Egy pillanat....

Ekkor vad telefonálásba kezdett Urszula. Pár méterre voltunk a rendelőtől, ahol a faszfej droid előadta a kis számát pár hónapja, bár ő szerencsére nem volt a városba, csak holnap utazik ide, hála az égnek. Amúgy kiszúrtam a titkárnőjét, mert a mellei elég szembetűnőek voltak, mert nem lógtak a térdéig mint Urszula pajtásnak. Nahh, Urszula letárgyalta a körülményeket, és megmondta hol van a lift. Én hülye azt gondoltam, kapunk egy kétágyas szobát ahova betelepszünk arra a 2 és fél napra, de nem. Én kaptam egy csigafasznyi kis szobát, mutert meg berakták valami női börtönbe. A nővérke aki mutatta a szobákat (én inkább hívnám cellának) a kezembe nyomott egy köteg papírt hogy legyen itt ha jön a doki. Kíváncsi a természetem, ezért felolvastam a diktafon számára mi is az a papír köteg. Ez a halom, egy sor beleegyező nyilatkozat volt. Külön volt papír az altatásra, fájdalomcsillapításra, milyen műtéti beavatkozásról van szó, milyen felvilágosítást kaptam, én hogy döntöttem mit választok stb. Azt láttam, hogy pár ügyvéd erősen megszopatta már őket, ezért a sok papírmunka. Kis idő múlva bejött valami tejfölös szájú doki, aki hirtelen elkezdett mindenfélét hadarni, majd a papírokra mutatott, és tolta az anyu orra alá, hogy írja alá. Anyu már beidomítva lökte hozzám a papírt azzal, hogy én már 18 elmúltam, nekem kell. Ránéztem a papírra, majd a srácra, semmi reakciók. Erre vigyorogva mondom neki, hogy amíg nincs kitöltve ne is álmodjon róla, hogy aláírom. Eleresztett egy „ja jó, persze”-ét és elhúzott onnan a papírra együtt. 20 perc múlva jött a következő tejfölös szájú doki, és elkezdte mondani akkor, hogy a faszfej droid meghagyta, hogy altassanak. Ennél a szónál reflexből ellenőriztem, hogy a késem a helyén van, és azzal a lendülettel pofátlan hangsúllyal a szavába vágtam:

- Na nem képzeli, hogy egy biopszia miatt elaltatnak, beszúrnak egy kis lidokaint a vállamba, és kimetszik a húsdarabot.
- A professzor úr meghagyta, hogy az érzéstelenítés roncsolja a szövetet, ezért kell altatni.
- Na jó, de én akkor se fogom hagyni, hogy elaltassanak, ha nem tetszik, akkor már itt sem vagyunk.

Ezzel elsétált egy szó nélkül. Régen se beszéltem túl szépen az orvosokkal, a történtek után már egyáltalán nem türtőztetem magam. Amúgy ez az egész már a legelején gyanús volt nekem, először gerincműtétesként fogadnak, aztán a beleegyező nyilatkozatokat kitöltetlenül akarják velem aláíratni, aztán minden áron be akarnak etetni azzal, hogy sérül a szövet ha nem altatnak. A tények ismeretében össze is raktam mi a franc folyik itt: a faszfej droid minden áron meg akarja csinálni a gerinc műtétet, méghozzá úgy, hogy elaltat, megcsinálja a műtétet, majd a végén a kitöltetlen beleegyező nyilatkozatra azt ír amit akar, majd a végén ha reklamálni merünk, hogy felkoncolt, az orrunk alá dugja a papírt hogy beleegyeztünk. Ehhez már pofa – és a gerinc teljes hiánya – kell. Este felé, az ügyeletes altatóorvos bejött beszélgetni, és megírni a papírokat (természetesen nem a beleegyező nyilatkozatot, az szóba se került). Neki elmondtam, hogy altatni akarnak biopsziához, és a lidokain szerintünk roncsol. A dokinak fogalma se volt arról miről beszélek, ő még sose hallott arról, hogy a lidokain roncsol. Na mondom, a történet szépen alakul. Az altatást tekintve a betegségemre, és az ezzel járó veszélyeket, a legkevésbé se támogatta az altatást (a droid ezt keményen megszívta hehe). Már láttam, hogy konkrét elképzelések kellenek ide, mielőtt a faszfej droid kitalál valami egetverő baromságot megint. El is határoztam, hogy a jobb egerező vállamból vegyék ki azt a kis darabot. Régebben is mindig a vállamból vették ki mintát, és a jobb kezemre úgy se tehénkedek mert azzal egerezek, azzal nincs olyan nagy terhelés. Addigra a sok úszástól és edzéstől szép adag izom nőtt a vállamba, szóval volt miből venni. Az altatós dokival megtárgyaltuk, hogy ha lidokain nem, akkor becsavarják a kezem egy szoros fásliba, amitől a vér teljesen kimegy az ereimből, a vállamnál egy mandzsettával blokkolják a véráramot és az idegeket, a karomba a vénákba meg érzéstelenítőt fecskendeznek. Tetszett a többszörös védelem, de talán egy kicsit túl volt bonyolítva a dolog. Délutánra felszívódtak a nyálgépek, így begurultam a tv szobába, ahol valami 20 éves kistévé szenvedett a tv2 és az rtl befogásával. Hirtelen összeeszkábáltam egy tálaló kocsiból, némi vezetékből egy gagyi antennát, amivel valamennyire lehetett nézni ezt a két adót. A beutaltak ennek felettéb örültek, így mindenki jött tévézni. Éjjel olyan villámlások voltak, mint valami Frankeinstein filmben. Másnap reggel 5 óra körül, a szomszéd 2 öreg tata, akik szerintem csont süketek voltak, az elmúlt évszázad pinatermését megtárgyalták, ami felettébb idegesítő volt a hajnalok hajnalán. Amúgy is ha két fogatlan öreg beszél arról, mit hancúroztak 2 évszázaddal ezelőtt, elég lehangoló tud lenni, főleg ha órákon át be nem áll a szájuk. Na de nem baj, a reggeli vizitre, úgy is fel akartam készülni.... egy csapat orvos jön a szobába, úgyhogy a lábam a lehető legtávolabbra kell helyezni az ajtótól, hogy még véletlenül se érjen hozzá egy kíváncsi szike-huszár, és ha közelharcra kerül a sor, jól védhető legyen. A cél érdekében az ágy két felébe elrejtettem a késeim, valamint a diktafont az ágy közepére. Nem sokra rá megjelenik a díszes csoport, élén egy olyan fazonnal akit csak úgy simán képen vágnék egy 20 kilós kalapáccsal. Mikor bejönnek, a nagyarcú droid, akinek már megszólalása után már a 200 kilós kalapácsot tervezem fogsor igazításra elkezd magyarázni:

- Nos, ő vár biopszia vételre a proffnál, - vadul nézi a korlapom – igen, látom az achilleszműtéte is volt. – Mutassa a lábát. – ezzel megindult a lábam felé, ezzel odébb csúsztam, és a biztonság kedvéért a késem főlé tettem a kezem, majd benyögtem:

- Nem a lábam miatt vagyok itt, úgyhogy maradjunk ennyiben.

Erre anyu elkezdi mondani, hogy a műtét utáni idegsérülés miatt nagyok a fájdalmaim, de közbe vág a nagyarcú droid:

- Egyáltalán nem biztos, hogy amiatt érzékeny a lába. – amilyen stílusba mondta, legszívesebben bemostam volna neki egyet, de anyu már harapott is:

- De mi tudjuk, hogy azért van, és maradjunk ennyiben.

Bólintott és kisétált. 10 percre rá, megjött a faszfej droid, és kezdett nagyképűsködni.

- Jó napot, hallom nem hajlandó az altatásra.
- Így van, és ezen a véleményen nem fogok változtatni, amúgy is az aneszteziológussal már megbeszéltem a megfelelő eljárást.
- Rendben, akkor a hátából fogjuk kivenni a biopsziát.

A kurva anyját már ennek, ez hülye vaz, szinte semmi izom nincs ott, viszont pont ott van a lehető legnagyobb terhelés a húzódás miatt, ha oda vág akkor megint jön a több hetes fájdalom, meg amúgy is, még a végén kicsit mélyebbre vág, aztán megint ott van az indok hogy megcsinálja a csavarozást.

- Na az ki van zárva, csak a jobb vállamból veheti ki a szövetet.
- Na neeem, akkor a combja alsó részéből vágjuk ki.

Kurva jó, amin fekszem, ez teljesen be van kattanva.

- Nem, a vállamból, vagy már itt sem vagyunk.

Na jó ezzel csak elfogadta, hogy a vállamból, és elkezdte mutogatni, hogy így meg úgy, meg ilyen levél formában metszi be, meg ilyenek. Anyu egy hirtelen ötlettől vezérelve, feltette a kérdést, hogy mégis milyen úton-módon jut el a szövet a franciákhoz. Erre a faszfej droid:

- Megbeszéltem a franciákkal, hogy a szükséges vizsgálatokat mi csináljuk meg itt a korházban.

Persze, a teljes DNS analízist, teljes fehérje elemzést, Pécsen, mikor köztudott, hogy a Európában a franciáknak van meg az a felszerelés, hogy teljes szövet analízist csináljanak. Erre Anyu:

- Ne vicceljen, akkor miért írták a levélben, hogy ki kell küldeni?
- Kérem asszonyom, a klónozás miatt minden szövet kivitelt betiltottak.

Persze, az anyád picsáját kellett volna betiltani, akkor legalább kevesebb droid lenne a földön. Amúgy meg ne próbálja bemesélni, hogy az anyum, ha arról van szó, nem juttatja ki ígyis-úgyis a szövetet. Vaz az előző rendszerben engem is kijuttatott franciába, elsőként az országból. Nevetséges a faszi, és dühített, hogy anyámmal ilyen pofátlanul viselkedik. Ebbe a klónozásos izébe már nem akartam belekötni, amúgy is lefagyasztják a szöveteket kis tartájba, szóval egyenlőre essek túl ezen.

Eljön az idő, addigra feltetettem a sínt a lábamra, még a végén valami barom nekem jön hátulról miközben vág ez a marha, aztán csak leshetek, hogy hol áll meg a szike. Az ágyammal együtt toltak, aminek egyébként örültem, mert így a késeim közelébe maradhattam. Alsónadrágra kellett levetkőznöm, plusz a sín, mondtam hogy ahhoz ne merészeljenek nyúlni. Bevittek a műtét előtti részbe, ahol minden valami irdatlan ocsmány fos zöld volt. Valami elmebeteg annak idején kitalálta, hogy a zöld az nyugtat. Talán igaza volt, de hogy ennek a fos színnek semmi köze a zöldhöz, az tuti. Közbe valami barom csutkára felnyomta a légkondit, úgyhogy a minuszok repkedtek rendesen. Meg is kérdeztem a srácot, aki tolt, hogy arra gondoltak már mi van ha valakinek a lábát műtik közbe kap egy jó kis tüdőgyulladást? Szerintem a droid agyáig nem jutott el a kérdés, mind1. Betolnak a műtőbe ágyastul, és a faszfej droid szól az ápolóknak, hogy maradok az ágyamon, nem kell felmászni a műtőasztalra. Ezt díjaztam, mert így volt hova tenni a lábam, és valamivel kényelmesebb volt matracon feküdni, mint valami gumírozott vaslapon. Jelen esetbe, volt 2-3 nővérke, egy öreg aneszteizológus, aki azért volt bent, mert előírás szerint kell lennie minden műtéti beavatkozásnál (ez az előírás Adjunktus droidot ezek szerint nem izgatta). Továbbe kedvenc droidunk meg az egyik tejfölös szájú dokipalánta. Csak mellékesen megjegyeztem, hogy a beleegyező nyilatkozatot még mindig nem írtam alá. Erre az orrom alá dugják, és még mindig nincs kitöltve vaz. Ott fekszek, már a nővérkék teszik rám a pulzusmérőt, meg a véroxigén mérőt, de a papír az nincs kitöltve. Nahh ráordítottam a tejfölösre hogy legyen már olyan jó és töltse ki, mert addig nem írom alá. Aztán ott az orrom előtt beírta, megdöbbenésemre azzal, hogy lidokainnal érzéstelenítenek. Remek! Akkor már kezdek nagyon vidám lenni, hogy minden simán megy, az előírás szerinti branült (amire kötik az infúziót vagy adják be az inyekciókat) be akarja szúrni, de csak nem találja, hogy hova kéne... a könyökhajlatom kapásból kizárt, mivel nem tudom eléggé kinyújtani ahhoz, hogy odaférjen, marad a kézfej, de oda nem talál be, kénytelen voltam saját érdekemben segíteni neki betalálni. Hiába, a pasik már csak lyukra játszanak. Nagyon tetszett mindenkinek, még az anesztesnek is, hogy én segítettem beszúrni a branült, úgyhogy gondoltam egy kis humor nem árt:

- Kérem, csak egy valamit tegyen meg... ne kezdje el azt mondogatni, hogy ez csak egy szúnyogcsípés, mert baromira nem az, mivel a tű közel 10x vastagabb, és 5x mélyebbre megy.

Ezen mindenki felnevetett, kivéve faszfejdroidot, érezhető volt, hogy pikkel rám. Nahh szépen kipárnáztam magam, hogy mozdulatlanul tudjak feküdni az „aktus” végéig. Engem teljesen betakartak a steril zöld lepedőkkel, mire megjegyeztem, hogy ide minek ez a sok zöld, hiszen a legtöbbször a beutalt kómásan érkezik, és nem pont azzal lesz elfoglalva, hogy milyen a lakberendező. Szóval az egész úgy telt el, hogy miközben nagyban ügykezelnek a vállamon, közbe ontom a hülyeségem, hogy ne oda figyeljek. Egyébként a lidokain nem érzéstelenít 100%-osan, tehát érezni mikor felvágják a bőr, és van egy jellegzetes hangja, de mind1. 10 percen át ontom a hülye dumám a nővérkének meg az anesztesnek, mikor már azt hallom, hogy egy tűzőgéppel kapcsozzák a vállam. Az ember arra gondolna, hogy kapcsos varratokat kap, de nem, ez bizony fonál a javából. Leragasztják szépen, és mehetek vissza a gusztustalan világoszöld szobácskámba. Mikor szedik le rólam a 6 kiló steril lepedőt, mondom az aneszteziológusnak:

- Doktorúr, kérem.... tudom hogy előírás, hogy 1 napig bent kell hagyni a branült, de saját felelőségemre vegyék ki most, ha kell megszúrhatnak újra minden gond nélkül. A csuklómból állt ki, és nem a legjobb mikor mozgatom a kezem.... de a doki nem tudott hírtelen se köpni, se nyelni, ilyet ő még nem látott, hogy valaki ilyen céltudatosan akarjon kivetetni valamit.
- Jó rendben kivesszük, de milyen fájdalomcsillapítót adjunk?
- Semmilyet, sokkal gyorsabban rendbe jövök, ha nem szedek be semmilyen gyógyszert.

Na ettől kész volt teljesen az ürge. Vissza felé menet még mondta, hogy deee azért bekészít valami csillapítót, de ő ilyet még nem látott.

Visszatérve a helyemre, anyám elég sápadt lett, és hirtelen nem tudtam mitől, hiszen minden rendben van, a beavatkozás sikeres, én is egyben vagyok jelenleg, mi lehet a baj. Nabazmeg, a faszfej droid nem 1x1 centit vágott ki, hanem a teljes tricepsz izmot végi vágta, ami durván azt jelenti 10x2 centis darabot vágott ki ez a hullagyalázó szemétláda. Ez úgy letablózott, de 2 óra múlva kezdett múlni a lidokain hatása ami egy másik problémát hozott felszínre. Ugyebár én úgy kalkuláltam, hogy egy 1x1 centis seb nem sok vizet zavart, de az hogy egy 10 centis mély vágás van a karomon az már nagy baj! Előjött az a probléma, mint annak idején a combgipsznél: ha a bármelyik izmomat megfeszítem, a többi is feszül, persze alaphelyzetben ezt alig érzem, de mikor ez a felvágott izmokat mozgatja, elég kellemetlenné válik minden nemű mozgás. Na de nem vagyok egy gyenge legény, visszanyertem minden pszichés teherbírásomat, akkor sem fog kelleni fájdalomcsillapítás! Persze a mozgást tanácsos minimálisra csökkenteni. De a kényszer nagyúr, jelen esetbe a tévésorozatok iránt érzett szeretetem erősebb mint, hogy egy kis fájdalom az utamban áll. Ezért kértem a kocsim, azon elterülök, és átgurítanak a tv szobába. A mocorgásra a nővérke elődugta azt a rusnya képét, és fölém hajol a faszparasztja, én meg persze mászás közbe sziszegek mint állat mert azért fáj mint állat. Erre a faszparaszt nővérke rámripakodik, hogy ne nyavalyogjak és mélyen a szemembe néz, kő kemény arccal. Mondom magamba, mi a fasz van, de türtőztetve felvilágosítom a kedves droidot:

- Elnézést, de miért szól bele? 1) Nem ismeri a betegségem, 2) A mozgástól húzódik a seb, és ez kellemetlen számomra, 3) Nem kértem fájdalomcsillapítást.
- Ugyan, láttam én már ilyen beteget, nem kell ez!

Egy pillanatra megálltam, mélyen az ocsmány pofájába néztem és megkérdeztem:

- Ilyet?!? Rigith Spine szindrómás esetet???
- Igen!
- Nahát! Akkor maga valami kuriózum, mert egész Magyarországon én vagyok az egyetlen, és idáig egyetlen magyar látott ilyet innen 2000 kilométerrel távolabb.
- Ne feleseljen velem! Én már évtizedek óta itt dolgozom és sok mindent láttam! Átjöttek Romániából!
- Kik?

És itt volt a vége, mert anyu intett, hogy hagyjam békén a fapicsát, meg amúgy is kezdődik a sorozatom. Átszenvedtem magam, aztán órákon át tévét bámultam majd alvás. Reggel a szokásos vaginamonológgal indított a két trotty, majd a vizit, ahol szerényen megkérdeztem mi a mai menü, mert húznék innen a fenébe. Mondták semmi csak kötés csere és már mehetek is. Azért finoman megkérdeztem, hogy ez a kötéscsere, hogy fog zajlani, mert mint már mondtam párszor, nincs bennem fájdalomcsillapító. Ez mondjuk lehet, hogy egy idő után rinyálásnak tűnhet, de azért bennük is kéne lenni annyi érzelemnek, hogy felfogják a helyzetet. A vizit után az egyik nyálgép megnyugtatott, hogy jön egy kedves nővérke aki finoman átkötöz. Pár perc múlva a nővérke begördült a kis gyógyszertáras kocsijával amin minden létező géz, ragasztó, minden féle folyadék volt. A nővérke a többihez képest még aránylag tűrhetően nézett ki, gondoltam ha már itt van, jöhetne egy manikűr is, de hirtelen feltűnik a faszfej droid a maga két méterével és utasítja a nővérkét hogy húzzon el. Hirtelen ennek a kibaszott elfoglalt emberkének fontos lett, hogy a kötésem átcserélje. Egy rántással letépte a kő keményen ráragadt kötést a vállamról, ami nem volt éppen kellemes, aztán azzal a lendülettel, tiszta erőből elkezdte egy vattával dörzsölni a sebet, ami szerintem szesszel volt átitatva, mert kurvára csípett. Aztán egy csipesszel elkezdte a varratokat igazgatni, mintha fel se tűnt volna hogy ordibálom: finomabban!!!!! Még lekezelte egy adag jóddal aztán rá a tapasz és elhúzott. Én is húztam onnan amilyen gyorsan csak lehetett. A mentő egy élmény volt, ilyen vállal, főleg a kanyarokat élveztem.

És így történt, hogy a mi szeretett hazánk, kevésbé szeretett orvosai egyikével találkoztam megint, és kellő képen megszívtam. A vállamon örök életemre egy ocsmány vágás lesz végig, ami még rondábbá teszi Quazimodoi vonásaim. A szövet fele végül kijutott a franciákhoz, ahol megállapították azt a fehérjét ami kis koromba meggátolta az inak fejlődését. A szövet másik fele állítólag egy szövetbankba végezte ott Pécsen. Jahh és a kedves faszfej droid a franciáknak úgy adta elő, hogy mi milyen rohadékok vagyunk, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni a doki kezelését. A franciák még külön egy levelet írtak, hogy mennyire fel vannak háborodva ránk. Csak gratulálni tudok faszfej droidnak, úgy látszik eddig én voltam az egyetlen aki fennakadt a hazugságain!