DROID-132
2004.07.02.

Mai Droidzónánk fotórovattá fajul, ugyanis jó néhány fényképet kaptunk Antriostól. A kommentárokat pedig tőlem kapjátok.

Kezdjük egy fényképpel a Zalabaromfi Rt. blokkolóórájáról. Ilyen cégeknél komoly műveltséget igénylő munkaköröket töltenek be komoly műveltségű emberek - pl. a futószalag mellett kinyomkodni a döglött csirkékből a szart és a be nem érett tojásmaradványokat - ezért a cég előrelátóan elhelyezte a készüléken a legalul látható gombot.



Egy részlet a Polgári Törvénykönyvből. Tanulságos: aminek nincs gazdája, az a tiéd. No és hogy állunk a méhrajok befogásával? Hát így. No és honnan lehet tudni, hogy egy méhraj mióta kóricál szabadon? Hát, biztos lepecsételik a kilépőjüket a blokkolóóránál.



Lókolbász és cédulája.



Itt szálljatok meg, srácok! Tágabb lesz a világképetek. Esetleg másotok is.

Erről a Köcsög Csárdáról eszembe jutott egy vidéki szálloda, amely nyugodtan viselhette volna a Hotel Droid elnevezést is. A szálloda, vagy ahogy arrafelé nevezték, panzió, Veszprémvarsányban, egy aprócska dunántúli faluban rontotta a levegőt, én pedig egy demóparty kapcsán vetődtem el oda. A szálloda igazi nevére már nem emlékszem, de nem lehet eltéveszteni, mert ez az egy van a faluban. Legyen tehát Hotel Droid, valódi nevét pedig fedje örök homály (és örök átok).

A party egy meglehetősen lepusztult és kényelmetlen művházban volt, ezért úgy döntöttem, öreg vagyok én már ehhez, és néhány osztrák látogató nyomában elmentem a panzióba. Ott éppen harsányan üvöltött a diszkó, amolyan igazi prosztódiszkó, olcsó nyálgép-zajjal, és nyolc-tíz traktorral a parkolóban. Krisz Rudi érces hangja azonban az alagsorban építette hazánk kultúráját, én pedig nem erre voltam kíváncsi, így hát felmentem a panzióba, kerestem a recepciót. Meg is lett, de nem volt ott senki, csak Orbán Viktor fényképe megnyerősködött a falról, az általa adományozott milleniumi oklevél mellől, amely azt hirdette, hogy ez a panzió igaz magyar vállalkozás, és mindenki büszke lehet rá. Hát, ha ő mondja, biztos. Az egész épület kihaltnak tűnt, így végül a színes villanykörtékkel kicsicsázott alagsorban kerestem valakit, aki segítene. Elő is került a panzió tulajdonosa, egy húsz év körüli kissrác.

- Szoba? Hát, szoba, az van! Gyere, adok szobát!

Azzal felmentünk a recepcióra, kis gondolkodás után leakasztotta az összes kulcsot, és elindultunk felfelé egy falépcsőn. A fenti folyosón koromsötét volt. Próbáltam felkapcsolni a villanyt, de a kapcsoló nem volt együttműködő kedvében. Hát jó, akkor nem világítunk. A házigazda közben sorra nyitogatta a szobákat, és mindenhol elnézést kért a felriasztott vendégektől. Végül is egyszerűbb így keresni egy üres szobát, mint holmi vendégkönyveket vezetni arról, hogy melyik foglalt. Végül talált nekem egy üres szobát, igaz, háromágyasat, de nekem már mindegy volt, csak hagyjanak aludni. A főnök lelkesen mutogatta a berendezést.

- Az ott a szoba! És ez itt a tévé. Ezek az ágyak. Ez meg itt... ez meg itt a fürdőszoba. Hát izé, höhö, hát a zuhanyfüggönyt épp elvitték a mosodába, elnézést...

Nem csak a zuhanyfüggönyt, a zuhanyrózsát is. A függönyt mindenesetre olyan lendülettel szedték le, hogy jött vele a karnis is. Most ott lógott szerencsétlen, félig kiszakítva a falból, a padlón meg egy marék törmelék. Mellesleg mióta szokás a műanyag zuhanyfüggönyt mosodába adni? No de mindegy, voltam én katona is, hát akkor lakjunk itt egy éjszakát, még mindig jobb, mint a művház kőpadlója. Később kiderült, hogy a tévé távirányítójában sincs elem, és mellesleg a fűtés sem működik - remek élmény volt 2003 zimankós októberének végén. Persze katonaviselt ember sok mindent meg tud oldani, kinyitottam a rózsáját vesztett zuhanyt, és a gőz egész jól felfűtötte a szobát. A vízszámlát meg úgysem én fizettem.

Reggel a baromi hidegben végrehajtott, villámgyors öltözés után leballagtam a recepcióra, és érdeklődtem, mi van reggelire. Droidunk épp valami haverjával kvaterkázott az étkezdében. A kérdésre elakadt a lélegzete.

- Aaa... a reggeli? Hát, öö... höhö, az nincs. Ma nincs. De holnap lesz!

Micsoda kiszolgálás.

- Holnap.
- Igen, és... ööö... este viszont lesz finom vacsi! Meleg vacsi lesz, bizony!
- És ezt komolyan gondolod, hogy holnapra ígérsz reggelit a vendégnek?
- Hát izé, ha egyszer nincs...
- Ja, értem. Hát, akkor én most kijelentkeznék.
- Hogy mit?
- Kijelentkeznék.
- Azaz?
- Azaz köszönöm szépen, távoznék ebből a szállodából. Ezt hívják kijelentkezésnek.
- Ja... értem. De hát... valami nem jó?
- De, minden nagyon jó.
- Nem vagy elégedett a szobával?
- De, maximálisan elégedett vagyok. Egyszerűen haza kell mennem.
- Jaaa, jó... már azt hittem, valami nem klappol, hehe...
- Jó, akkor kérném szépen a számlát.
- Szá... számlát??
- Igen, tudod, amire ráírod, hogy mi mennyibe került.
- Hát... ööö... végül is tudunk adni, igen...

Előkotorta hát a számlatömböt valahonnan, amibe még nem sokat írtak eddig, de hát valamikor ezt is el kell kezdeni. Megmutattam neki, hogy mit hová írjon, és elmagyaráztam neki a részletezés fogalmát. Végül zöldágra vergődtünk.

- Háromezeeer... Háromezer-kettőszáz forint lesz!

Átadtam neki négyezer forintot. Felderült az az okos arca.

- Ó... hát ez... köszönöm... Nagyon köszönöm.

Azzal betette a fiókba. Én meg álltam ott, és kérdőn néztem rá. Egy darabig néztük egymást, végül én untam meg előbb.

- Nyolcszáz forint visszajár.
- Öö... ja igen. Nyolcszáz... - motyogta savanyú képpel, és a kezembe nyomta a pénzt.

Ezzel távoztam a Hotel Droidból, és remélem, sose visz arra többé a balsors. Később a faluban, kajavásárlás közben megtudtam még egyet s mást erről a remek cégről - például hogy a főnök úr rendszeresen megpróbálja fillérekkel átvágni a helyi boltost, amikor kenyeret vesz, vagy hogy Martini gyanánt etil-alkohollal kevert citromos vizet szolgál fel. Hát igen, Orbán Viktornak igaza van, tényleg ilyen egy tipikus magyar vállalkozó. Éljen.