Végezetül írjunk egy kis üzenetet a borítékra, amelyben felhívjuk a T. Postások figyelmét, hogy a küldemény úgy lett átadva, hogy szól, és ha úgy érkezne meg, hogy nem szól, akkor az károsodottnak minősül.

Ha mindez megvan, induljunk el a postára. Kicsit hülyén néz ki, ahogy egy borítékból szól a Kossuth rádió, de hát istenem, nem kell, hogy mindenki értse. Közben kiderült, hogy a kis kínai rádió egy kedves aprósággal fogja megnehezíteni a T. postások dolgát, ugyanis hol szólt, hol elhallgatott, attól függően, hogy épp merre fordult.

A Nyugati téri főpostán éppen ordenáré nagy tömeg volt, de ott mindig ordenáré nagy tömeg van, mert valamilyen oknál fogva az emberek azt hiszik, hogy az országos főpostán gyorsabban intézik a dolgokat, mint a kisebb hivatalokban. Hát nem... Ráadásul az egész ország legrücskösebb tahóit alkalmazzák itt, szóval ha valahol, hát itt biztosan fogok droidot találni.

Kezdésnek elkértem és kitöltöttem egy ajánlott blankettát, miáltal a csomagom értéklevéllé lépett elő. Az értéklevél fontos tulajdonsága, hogy ha károsodik, a Posta megtéríti a feladóvevényen feltüntetett értéket. Esetünkben ez 2000 forint lett, tehát a kínai rádió és a 2 db cigányelem jelentős értéknövekedésen ment keresztül. Ha tehát a rádió elhallgatva ér célba, 1450 forintot fogok kaszálni, mínusz a feladási díj. Persze ehhez még fel is kell adni...

Egy teljes óra sorban állás után végre közeledtem az ablakhoz...

A rádió természetesen egy olyan adóra volt tekerve, amin nullától huszonnégyig áriákat adnak, időnként egy droid dörmögésével megszakítva, ami közli, hogy "elhangzott..." és pontosan 2 másodperc szünetet tartva mondja a mű alkotóját és címét. A droid roppant fontos feladatot tölt be, hiszen nélküle honnan tudnánk, hogy mi volt az, amit hallottunk? De nem is értem, miért van olyan rádió, amin egy férfihang csakis és kizárólag azt nyomja egész nap, hogy:

- Óóóóóóóóóóaaaaóóóóó... Óóóóóóáóóóóóóóóhahhhaahhóóóóóóó...

Vagy egy női hang, hogy:

- Éháááhihihhéééóóóóóó... Éééééééiéiáááóóóóóóó...

És legalább ötven éve ezt csinálják. Azt sem értem, ebben mi a művészet. Sikítozik egy sort a néne, aztán ennek adnak egy címet, kifejezendő, hogy ez most miről szól, és mehet a rádióba. A néne meg el van ájulva, hogy ő mekkora művész, és legközelebb elvernyogja ugyanezt más címmel. Kinek csinálják ezt? Ki az, aki ezt hallgatja?

A mi esetünkben a mély hangrendű magánhangzókkal operáló úr, és a kizárólag magas fonémákat ismerő hölgy művészete leginkább arra volt jó, hogy a sorban álló, amúgy is az idegösszeroppanás határán álló emberek még jobban beforduljanak. Néhányan nyakukat tekergetve keresték a zaj forrását, de kevesen vágták, hogy az idegtépő vernyogás a gyakorlóruhás "biztonsági őr" kezében tartott borítékból szól. A kínai rádió pedig továbbra is teljesítette az elvárásokat, és hol elhallgatott, hol újból bekapcsolt. Néhányan rosszallóan végigmértek, de csak két fiatal lány merte megkérdezni, hogy tulajdonképpen miért akarok én feladni egy bekapcsolt rádiót. Elmondtam nekik a kísérlet lényegét, mire többen kuncogni kezdtek körülöttem, és miután feladták a leveleiket, nem mentek el, hanem félreálltak, és várták az eredményt.

Történetesen amint az ablakhoz léptem, a rádió lámpalázat kapott és elhallgatott. Utolsó vernyogásai azonban még eljutottak a szomszédos ablak mögött piszmogó postásdroidhoz, egy Torschlusspanik-éveit taposó, szemüveges némberhez, aki jó tahó hangnemben kiordított:

- Jó lenne mán, ha a kedvesügyfél kikapcsolná a rádiót! Nagyon jó lenne mán!

A rádió vette az adást (végül is arra való), és beszüntette a vernyogást. Átadtam a síri csendbe burkolózott borítékot és a feladóvevényt az üvegablak mögött ülő droidnak, aki odavetette, hogy írjam rá az értéket a borítékra is. Rávéstem hát: 2000, azaz Kettőezer forint. Ezután már semmi akadálya nem volt a kiszolgálásnak.

Droidunk lázas sietséggel munkához látott...

A mérlegelést még rendben tűrte a szerkezet, de amikor a droid rá akarta ütni a stemplit, rémülten felvisított, és hangos áriázásba kezdett. A droid egy pillanatig kővé meredten bámult az éneklő borítékra, amit sikerült is megörökíteni nektek, tessék.

A droid szembesül a rádióadással

Egy perc mélázás után, az itt látható, döbbent arckifejezést megtartva átszólt a palánk fölött a szomszéd ablaknál dolgozó kolleginának, annak, amelyik az imént kifogásolta a rádióhallgatást.

- Há' nézd mán! Há' ebbe van benne a rádió. Itt szól benne. Há' láttál mán ilyet?

A kollegina felemelkedett, és szemügyre vette a csudálatos borítékot, amiben benne volt a rádió, és ott szólt benne, de még nem látott ilyet.

- Há' felvehetem én ezt így? - nézett rá tanácstalanul a droid, aki még mindig úgy tartotta a levegőben a bélyegzőt, ahogy az imént felemelte.

Kollegina rövid gondolkodás után eldöntötte a kérdést.

- Dehogy veszed! Vigye, ahová akarja, aviszonlátásra!

A droid erre elém hajította a borítékot, és fölényesen így szólt.

- Hallotta, nem vesszük fel. Viszontlátásra.

Én azonban nem hagytam ennyiben.

- Elnézést, de miért nem veszik fel?
- Hát mert ezt nem lehet feladni!
- Miért nem?
- Mert nem!
- Van olyan postai szabály, ami ezt tiltja?
- Igen, van!
- Kérem, mutassa meg a Posta üzletszabályzatában azt a pontot, ami megtiltja, hogy a küldemény hangot adjon ki.

A droid erre kicsit elbizonytalanodott, majd felpattant a székről, és "Hívom a főnökasszonyt!" felkiáltással elviharzott. Az ügyféltérben vigyorgó arcok, néhányan a falnak dőlve röhögtek, az üvegfal túloldalán szigorú, megrovó tekintetek villogtak.

Kisvártatva jött a főnökasszony, mögötte egy lépéssel a droid.

- ... mondtam neki, hogy nem vesszük fel, de valami szabályzatra hivatkozik, és azt akarja, hogy...
- Nyugalom, Terka, majd én elintézem. Jó napot! Vigye innen ezt a borítékot, ezt nem adhatja fel!
- Miért nem?
- Mert értéklevélként nem továbbítható anyagot tartalmaz! - oktatott ki a fődroid tudálékos hangon.
- Miért nem továbbítható? - kérdeztem türelmesen.

A droid felkapta a borítékot, mire a rádió megijedt, és újfent elhallgatott.

- He. Ez most elhallgatott?
- Jaj. El tetszett rontani!

Fődroidunk azonban nem fogta fel szavaim súlyát, és forgatni kezdte a borítékot. Fel is fedezte a hátulján a piros betűs feliratot, és diadalmasan lecsapott rá.

- És ilyen üzeneteket is tilos a levélre írni! Különben is ez nem igaz, amit ide írt, mert ez nem csomag, hanem levél. Ha csomagként akarja feladni, a 6-os ablakhoz kell állnia. De csomagként sem adhatja fel, mert...

Megnyomtam egy gombot a fényképezőgépemen, ami az iménti várakozás során standby módba kapcsolt. Szerettem volna ugyanis egy fényképet készíteni az üveg túloldalán vöröslő, feldühödött arcról. A fődroid meglátta a kezemben a rejtélyes készüléket, és azonnal vércsevisításban tört ki.

- Hé! Azonnal kapcsolja ki a telefonját!
- Ez nem telefon.
- Azt mondtam, kapcsolja ki a telefonját! Itt különben is tilos telefonálni!
- Mondom nem telefon, de tessék, elteszem - mondtam, és visszatettem az övemen lógó tokba. Ez azonban a fődroidot nem hatotta meg.
- Azt mondtam, azonnal kapcsolja ki!!
- Ki van kapcsolva.
- Kapcsolja ki! Most azonnal!
- Mondom ki van kapcsolva!
- Adja ide! Azonnal! - ripakodott rám ellentmondást nem tűrő hangon, és kinyújtotta a kezét az ablaknyíláson.
- Mit nyúlkál? - kérdeztem.
- Azt mondtam, adja ide!
- Mi maga, osztályfőnök? Év végén visszakapom, vagy behívja a szüleimet is?
- Hát jó, ha maga nem hajlandó kikapcsolni a telefonját, nem akar velem egyenlő feltételekkel tárgyalni, akkor végeztünk! - visította, és egyetlen mozdulattal bevágta a kisablakot, lerántotta a rolót és elhúzta a sötétítő függönyt. Hirtelen csend borult a főpostára...

Kézbe vettem a kamerámat, és vártam. Kisvártatva résnyire elhúzódott a függöny, és tétován kikandikált egy szem, de azonnal vissza is húzódott, és csak egy visítás tanúskodott róla, hogy kihez tartozott:

- Tegye el a kamerát! A postán tilos fényképezni!

Itt már meguntam a mókát, eltettem a gépet és távoztam. Kifelé menet még hallottam, ahogy a szirénázós kollegina agitálja a főnöknőt:

- Szerintem hívjuk ki a rendőrséget! A rendőrök majd jól letartóztatják!

Eddig még nem tartóztattak le se jól, se rosszul, de érdekelne, vajon tényleg kihívták-e a zsarukat azzal az indokkal, hogy egy terepmintás nadrágot viselő alak egy rádiót akart feladni levélben, aztán pedig felszólításra nem volt hajlandó odaadni a telefonját a hivatalvezetőnek. A rádiót egyébként odaajéndékoztam egy hajléktalannak az aluljáróban.